A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház fiatal bábszínésze így mutatkozik be:
„Lanstyák Ildikónak hívnak, Szlovákiában, Dunaszerdahelyen születtem. Egy olyan biztonságos környezetben nőttem fel, ahol a családomtól és a barátaimtól mindent megkaptam, ami fontos. Húszévesen indultam el otthonról, gondoltam, hogy elvégzem az egyetemet és azután visszaköltözök. De nem így történt… Az egyetem után másfél évet Sepsiszentgyörgyön éltem, azután Temesvárra költöztem. Úgy tűnik, ez az itt élés egy hosszú szerelem…”
Mi a legnagyobb ajándék számodra?
Nevetek, mert a legnagyobb ajándékot, a létezést, már a fogantatásomkor megkaptam, de eltévedtem benne, és most nagy keresésben vagyok, mert időközben sok kérdés vetődött fel bennem. Valószínűleg minden válasz itt van a közelben, de nekem meg kell kerülnöm a világot értük. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy József Attila kereste az Istent.
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
……………………………………………
……………………………………………
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.” (József Attila: Az Isten itt állt a hátam mögött)
Úgyhogy tessék: „Mindenkinek, ahogy sikerül…”, ezt egy ismeretlen néni válaszolta nekem a következő kérdésemre: „Hogy kell az életet jól élni?”.
Mit csinálnál életed utolsó napján?
Egyszer egy előadásban feltették nekem, mint egy vétlen nézőnek, ezt a kérdést, akkor azt válaszoltam, hogy „próbálnék”. Ez máig sem változott.
Mi ellen lázadtál?
Még középiskolás koromban, költészet napja alkalmából, egy kultúrházba összeterelték a diákságot, ahol saját megzenésített verseket kellett előadnom. Mivel akkor úgy éreztem, hogy az igazgatóság részéről vannak olyan megnyilvánulások, amiket megalázónak éreztem a diáktársaimmal szemben, beépíttettem egy saját szövegű dalt a repertoárba, ami a birkákról szólt. Azután, az egyik tanárom elmesélte, hogy az igazgatónő a tanáriban a kávéját kevergetve odafordult hozzájuk, és a következőt jegyezte meg: „ebből a lányból sem lesz kozmetikus…” Utólag már nevetek magamon… ez volt a nagy lázadásom…
Hogy szeretnél megöregedni?
Talán úgy, hogy felteszem magamnak újra a kérdést: „Akkor hogy is van ezzel a létezéssel…” Talán annyit tennék még hozzá mosolyogva, Istenhez fordulva: „…és meddig fog még tartani…?”
Ha nem színész lennél, akkor mivel foglalkoznál?
Az ember nagyon érdekel. Ez a gyámoltalan lény, aki ide került a Földre. Jó sokan vagyunk. Orvos lennék, hogy a fizikai testet boncolhassam, vagy szívesen foglalkoznék az ember pszichéjével. De a minap valaki azt találta mondani nekem, hogy „de Ildi, te is az emberrel foglalkozol. A színház az emberrel foglalkozik.” Úgyhogy az irány nem rossz.