SZÁRICS JENŐ
(1818 – 1874)
Hírneves szabadkai „dalmata” családból származik, soraiból adószedők, számtisztek, tanácsnokok, polgármesterek (például Szárics József 1834 – 1847 Szabadka) és más beamterek, később festőművészek, aviatikusok kerültek ki. Első név szerint is ismert ősük Szárics István még határőrségi zászlótartó volt Ókanizsán, (ma Magyarkanizsa) aki szolgálataiért 1751-ben magyar nemességet kapott. 1838-ban Szárics József konzul családi címert készíttetett.
Szárics Jenő Szabadkán nőtt fel, az ottani gimnáziumba járt, de az utolsó évet magánúton fejezte be, mert tanára – Farkas Bertalan ferences szerzetes, a későbbi rendfőnök – kicsapással fenyegette meg egyházellenes kijelentései, meg a vasárnapi mise többszöri elkerülése miatt.
A középiskola befejezése után az eszes fiatalembert felkarolta az egyik Vojnits báró, és csaknem egyévi tanulmányútra küldte a „művelt Nyugat” több országába, így Angliába is, ahol nagy hatást gyakorolt rá az akkor elterjedt, divatosnak mondható koponyatan.
Hazatérése után segédírnoki helyet kapott a Városházán, de továbbra is falta a korabeli antropológiai irodalmat, meg az egyre szaporodó frenológiai (koponyatan) munkákat, amely az antropológiának egyik oldalági kinövése volt, s végül is téves irányvételnek bizonyult. Művelői abból indultak ki, hogy a koponya külső formája és az ember észbeli meg erkölcsi tulajdonságai között kapcsolat áll fenn, vagyis hogy a koponya felületén levő domborulatokból és mélyedésekből valamilyen szellemi tulajdonság jelenlétére vagy hiányára lehet következtetni, azaz diagnosztizálható az egyén jelleme.
1840-ben Szabadkán megalakult az első Vajdasági Magyar Irodalmi Társulat, melynek alapító tagja. A Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat az 1840-ik év szeptember hó 18-án alakult meg, s annak tagjai »részvényesekből« állottak, akik havonta két forintot fizettek. A kör alapító tagjai Szárics Jenő, Simony Mihály, Antunovics József, Karvázy Zsiga, Meznerits József, Varga János, Sárcsevits Ambrus, Prokopcsányi Tivadar, Hoffmann Ferenc, Zárits György és Winkler N. voltak.
1842-ben a Budapesten megjelenő Regélő Pesti Divatlapban a Bácskai bunyevácok néphagyományai és szokásai címmel cikkeket közölt.
(illusztráció a könyvből)
A koponyatan elméletét Franz Joseph Gall (1758–1828) német idegorvos fejtette ki. Ő már 1802-ben a bécsi egyetemen tartott előadásaiban a „lélek székhelyét” a korabeli felfogásoktól eltérően, nem az agyvelő egyetlen pontjában lokalizálta, hanem 27 agyszervet írt le, amelyek az ösztönök, tehetségek, hajlamok stb. gócai. Ő már tudta, hogy a beszédcentrum a bal féltekén van, a homloküreg alsó részén. Előadásait I. Ferenc császár vallásellenesnek minősítette és betiltatta, mire ő Párizsba költözött, s ott folytatta tanulmányait.
A fenti agyleírás tévesnek bizonyult, mint ahogy bebizonyosodott az is, hogy a koponya külső alakjáról nem lehet következtetni az agykéreg egyes részeinek fejlettségére, viszont az a tanítása, hogy az agy minden része más-más funkciót tölt be, kiállta az idő próbáját, s így az utókor egzakt agyanatómusaként, az orvosi lélektan egyik megteremtőjeként, kiváló antropológusként tiszteli.
Tanítványai közül többen téves következtetéseinek nyomán indultak el, s megalapították az elhibázott antropológiai elméleten alapuló frenológiát. Ezen a téren a legtovább ment az angol George Combe (1788–1858), aki Edinburgh-ban Frenológiai Társaságot alapított, s megírta a téves tan katekizmusát, a System of Phrenology című könyvet (1824), amely öt kiadást ért meg.
Szárics Jenő az amatőrök megszállottságával vetette bele magát a frenológia világába, lakása tele volt szanaszét heverő emberi koponyákkal, amelyeket tüzetes vizsgálat tárgyává tett. Megfigyeléseit, kiegészítve zömmel a Combe-féle könyv tételeivel, a Lélektan, az agytani rendszer nyomán című kötetében, több mint 400 oldalon, saját kiadásában tette közzé 1848-ban. Eredeti felfogású magyar lélektani könyvet adott ki, készült Bittermann Károly nyomdájában, miután két évig a cenzúra tilalma miatt hevertetni volt kénytelen kéziratát.
Előszavában ezt írta: „Kelt Szabadkán 1846. elején. E munkát sajtó alá bocsátám kétévi censori sanyargattatása után 1848. május 6-án.” Még azt is közli, hogy egyetlenegy ember sem akadt, akit érdekeltek volna kutatásai, ami jobban fájt neki annál, hogy különcnek tekintették, spirituszba valónak. „Több fojtó erővel bírt reám a részvételenség, mint a rágalom, gyanúsítás, gúny s bal jövendölések egész serege.” Végül űzött emberként hagyta el Szabadkát, és Lugoson telepedett le.
A Dudás-féle megyei monográfia „bölcsészeti műnek” minősíti Szárics Jenő könyvét, s megállapítja, hogy „az első ilyennemű munka volt a vármegyei irodalomban.” A Szabadkai kiadványok bibliográfiája is jegyzi.
Több mint 170 év távlatából annyit talán el lehet mondani róla, hogy korának tudományos és szellemi áramköréhez tartozott, még akkor is, ha a frenológia később zsákutcának bizonyult.
Szárics Jenő 145 évvel ezelőtt 1874-ben hunyt el Lugoson, sírhelye ismeretlen.
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán