A nemzeti fájdalom kifejezéseként Kossuth Lajos 1883-ban, egy levélben nevezte Aradot Magyar Golgotának. A kivégzés óta történelmi, irodalmi, képzőművészeti alkotások sora foglalkozott az aradi vértanúkkal. A város lakosságának az 1849–1850-ben itt kivégzett tábornokok és főtisztek iránti kegyeletének lerovásáról dr. Kovách Géza Az emlékező város címmel jelentetett meg könyvet most húsz esztendeje, 1999-ben. A tragikus események 150. évfordulóján kiadott 250 oldalas könyvben foglalta össze a városnak a hősök iránt kifejezett tiszteletét.
Tény, hogy október 6-án, amikor a kivégzések híre elterjedt a településen, a boltokat, nyilvános helyiségeket azonnal bezárták. Már a kivégzést követő délután az akkor 22.000 lakosú Arad sok polgára zarándokolt ki a kötél általi kilenc kivégzés helyszínére, sírva imádkozott a nemzet vértanúinak lelki üdvéért. A megfélemlítés céljából az utcákon járőröző osztrák katonaság jelenléte ellenére, a kivégzések estéjén a város lakossága az ablakokba helyezett égő gyertyával emlékezett, a templomban a minorita atyák (közülük hárman jelen voltak a kivégzéseknél) gyászmisét celebráltak.
A belvárosi minorita templomban még az osztrák belügyminiszterről Bach-korszakként elhíresült terror évtizedében is minden évben október 6-án gyászistentiszteletet tartottak. Különösebb hírverés nélkül. Igaz, emlékművet sehol az országban nem emelhettek tiszteletükre. Madách Imre (1823–1864) nem véletlenül írta ezekben az években vádlón Az aradi sírra című versében:
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljatok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Ím sírotokra emlékkő sem jut.
Olyan megemlékezésekről tudomásunk van az országból, amikor családok titokban állítottak emléket az aradi vértanúknak. A répceszentgyörgyi Horváth családba nősült be Kiss Ernő altábornagy. A rebellisnek számító családnak egyik tagját a magyar honvédség ezredeseként ítélték el 1849-ben, hosszú időn keresztül raboskodott egy osztrák várbörtönben. A 18. század végén épült répceszentgyörgyi kastélyuk pincéjében titokban 12 (miért 12?) emlékoszlopot állítottak fel az aradi vértanúk emlékére, amelyek csak nagy sokára, 1956-ban kerültek a nyilvánosság elé a kastély parkjában.
Az 1861. április 6-án összeült országgyűlés megnyitásakor a korelnök, gróf Esterházy Mihály, nagy bátorságot tanúsítva, külön figyelmeztetett „a rendíthetetlen hazaszeretetének áldozatul esett gróf Batthyány Lajos és vértanú társainak dicső emlékére.” Nem véletlen, hogy a rebellisnek minősített országgyűlést augusztusban az uralkodó feloszlatta. Az ugyanabban az évben alakult Magyar Gazdaasszonyok Egylete viszont fennmaradt, a következő évben tartott első közgyűlésükön, látványos tiltakozásként az uralkodói önkény ellen, elnöküknek a vértanú Damjanich tábornok özvegyét, Damjanich Jánosnét választották.
1861-től, az Aradon abban az évben indult Alföld című napilapban a kivégzések évfordulóján, a cenzúra ellenére alkalmi versek emlékeztették a helyieket a nemzet vértanúira. Rebellis hangvétele miatt tiltották be a lapot két évre, 1863-ban, s jelent meg az idő alatt az 1848-ban a városban szerkesztett lap nevét átvéve Arad címmel.
A ‘49-es szereplőkről készült köztéri szobrokat a ‘60-as években kezdték állítani. Az első Petőfi-szobrot (Gerenday Antal készítette büsztöt) 1862-ben Kiskőrösön avatták, de Budapesten csak 1882-ben (Izsó Miklós–Huszár Adolf), míg Köllő Miklós segesvári emlékműve csak 1897-ben készült el.
1867-ben, még az osztrák–magyar kiegyezés megszületése előtt történt, hogy Aradon országos dalostalálkozót rendeztek, amelyre az ország minden szegletéből érkeztek kórusok. Akkor ott született az indítvány, hogy a találkozó résztvevői testületileg kivonuljanak a Vesztőhelyre. Amint a legnagyobb aradi magyarnak nevezett albisi Barabás Béla országgyűlési képviselő 1929-ben megjelent visszaemlékezéseiben (Emlékirataim) állítja, a város öt vezető polgára, Vass István, Rózsa János, Szendrey József, Wenzel Mihály és az ő édesapja, Barabás Péter asztalosmester már korábban kiment a helyszínre, s vízimolnároktól tudakolták meg a kivégzés helyét. (Utólag kiderült, a megjelölésnél mintegy 300 métert tévedtek, a valóságos helytől annyival délebbre határozták meg a helyet!)
A kivégzés vélt helyén édesapja segédei felállították az első emlékművet, egy előre elkészített, négy méter magas, tizenhárom ágú kiszáradt eperfát, annak ágaira a vértanúk nevét írta fel Barabás Béla édesanyja. Ott Bökényi János református lelkész és Barabás Péter asztalosmester alkalmi beszédet mondott, Jankó József, a dalegylet titkára pedig felolvasta a kivégzett tizenhárom nevét. A kórustalálkozó résztvevői elénekelték a Szózatot, majd mindenki kis darabocskát vitt magával asz eperfáról. Az emlékezés a hatalommal való szembeszegülés nyílt megnyilvánulása volt, de a javaslat olyan hirtelen született, hogy a hatóságoknak idejük sem maradt intézkedni és meggátolni a kivonulást.
Október hatodikáról köztéren megemlékezni még közvetlenül a kiegyezés előtt is tiltott volt. Sőt! Még a kiegyezést követően, 1867-ben a magyar kormány tiltotta meg a honvédegyletek arra a napra, Pestre tervezett országos gyűlését. „Ferenc József személyes érintettsége (…) megnehezítette a szabadságharc vértanúira és hőseire emlékezés hivatalos lehetőségét.” (M. Lovas Krisztina) Igaz, a magyar kormány a következő évben már engedélyezte a gyűlés megtartását, de hivatalosan nem képviseltethette magát.
A fentiek figyelembevételével, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy az Alföld aradi napilap 1867. június 15-i lapszámában Tiszti Lajos, a kiváló zsurnaliszta egy bátor hangú felhívást tegyen közzé a gyűjtésre a vértanúk emlékművének felállítására. Ennek nyomán indult el a gyűjtés Arad környékén és szerte az országban a pénzalap előteremtése az obeliszk költségeire.
Aradon 1867. október 6-án, az első meghirdetett gyászmisét a minoriták templomában Sujánszki Euszták atya (1811–1875), a vértanúk egyik gyóntatója celebrálta. Az osztrák hatóságok rosszalló fejcsóválásával mit sem törődve, felállították az első kőből készült, felirat nélküli emlékkövet is. Elhelyezése Pászthy Mihály honvédfőhadnagy nevéhez fűződik, 1869. október 6-án állította a zsigmondházi mezőn, de erről utóbb a történészek megfeledkeztek (Dr. Kovách Géza információja). Egy évvel később, 1870-ben, születésének napján, szeptember 7-én állították fel a mikelakai katonai temetőben a börtönben megtébolyult Lenkey János tábornok sírját jelölő emlékművet. 1871-ben az Aradi Honvédegylet állított emlékművet a Vesztőhelyen, a hasáb alakú kőlapon csupán a kivégzések dátuma szerepelt: 1849. október 6.
1874-ben, a kivégzések 25. évfordulóján az ünnepi megemlékezésre „a már ott lévő kőalapzatra egy hatlábnyi magasságú kőoszlop gúla alakban lett ráerősítve. Úgy nézett ki, mint egy nagy síremlék” – írja Barabás Béla. Az emlékművet a honvédegyletek évi rendes közgyűlésének alkalmából avatták fel. A kőemlék helyén, 1881-ben egy mesterséges, terméskövekkel borított halomra emeltek szürke gránit obeliszket, amely ma is áll.
Ugyancsak 1874-ben, Aradon emlékérmet is verettek ezüst és bronz változatban. A ma numizmatikai ritkaságnak számító emlékérme első oldalán a magyar címer, föléje angyalok tartják a Szent Koronát. Körülötte a felirat: Szabadság Egyenlőség Testvériség x 1848 Mart. 15. x. A hátlapon középen: ARAD 1874 Octob. 6. Körülötte a felirat: A nemzet 13 vértanúja 25. évi gyászemlékére. Akkor már az osztrákok is belenyugodtak a megemlékezésekbe.
A Szabadság-szobornak nevezett monumentális emlékművet 1890. október 6-án adta át az alkotó, Zala György Arad város polgármesterének, Salacz Gyulának.
Feischmidt Margit történész megállapítása szerint az 19. század utolsó évtizedeiben „a tradícióalkotás és emlékműállítás általános politikai légkörében a kisebb magyarországi városokban és településeken is jelentkezett ez az igény, közöttük azokban is, amelyekben csak domináns elitje tudott azonosulni az új emlékezetpolitikai iránnyal. Azokban a városokban – amelyek vagy maguk voltak multietnikusak, vagy egy multietnikus régió centrumaként működtek – a nemzeti emlékművek fontos viták, sőt konfliktusok forrásává váltak. Ebben a sorban Arad volt az első, ahol 1890-ben emlékművet állítottak az 1849-es szabadságharc kivégzett vezetőinek a tiszteletére.”
1890-ben készült el a város saját jelképévé vált Szabadság-szobra. Az emlékmű leleplezésére összesereglettek a nemzet jeles politikusai (magánemberként, a kormány akkor sem képviseltette magát), Arad város meghívottjai, a még élő honvédek, a vértanúk rokonai. „A szobor – Huszár Adolf és Zala György mesterműve – a Hungáriát megjelenítő monumentális nőalakkal nemcsak az október 6-i megemlékezések helyszíne lett, hanem a magyar szabadság és önállóság eszméjének megjelenítője is” – állapítja meg Feischmidt Margit.
Ezek közismert, többször megírt tények.
De miként rótta le kegyeletét a magyar nemzet? Hol és mikor állítottak emlékművet az aradi vértanúk tiszteletére? Ezt a kérdést próbálja meg tisztázni a jelen tanulmány.
A vértanúk földi maradványainak sorsáról is több tanulmány látott napvilágot az elmúlt több mint másfél évszázadban. Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid hamvait birtokukon, a délvidéki Katalinfalván, majd 1872-ben Eleméren, illetve a felvidéki Margonyán a családi sírboltba temették, de emlékművet nem állítottak nekik. Vécsey Károly holttestét az aradi ótemetőben egy sírboltba helyezték. Damjanich János és Lahner György holttestét Damjanich sógora, Csernovics Péter a mácsai kastélyában hantoltatta el. Tőle a kastélyt 1862-ben a Károlyi család vette meg, sírjuk fölé gróf Károlyi Tiborné Degenfeld Schonburg Emma (1844–1901) emeltetett vasráccsal körülkerített síremléket. Leiningen-Westerburg Károly teteme az Arad megyei monyorói (Mânerău) családi sírboltba került. Egyikük nevét sem tüntették fel külön síremléken. A többi hét vértanú a kivégzés helyén maradt eltemetve. A két agyonlőtt földi maradványait 1912-ben, az öt akasztott tábornok csontjai csak 1932-ben tárták fel, s helyezték el az ereklyemúzeumban, illetve a Felsőtemető egyik kriptájában, de külön síremlék nem készült.
Pesten 1870-ben temették újra az 1849-es megtorlás kilenc mártírját (Csernus Manó, Szacsvay Imre, Abancourt Károly, Giron Péter, Streit Miklós, Kolosi György, Noszlopi Gáspár, Jubál Károly, Sárközi Sándor). Az eredetileg a józsefvárosi temető jeltelen sírjaiban elhantoltakat Damjanich János özvegye, Csernovics Emília exhumáltatta, s helyeztette át saját költségén a Kerepesi temetőbe. A kilenc vértanú újratemetésére november 1-jén került sor, miután Batthyány Lajos vértanú miniszterelnököt eltemették. Emília asszony a sír fölé egy fekete obeliszket emeltetett.
A pesti gyászistentiszteletre a ferencesek templomában került sor. A magyar politikusok egy része nem hivatalos minőségben vett részt a miniszterelnök újratemetésén, a vértanúk temetésén viszont nem voltak jelen. Különben hasonló volt az álláspont később is. Az osztrákok szemet hunytak az október 6-i rendezvények felett, de a magyar kormányt hivatalosan sehol sem képviselte politikus. A kilenc pesti vértanút újratemető, mintegy tízezer főnyire becsült tömeg a Ferenciek teréről indult, a résztvevők Kossuthot éltették. A fekete obeliszk az elkövetkező években minden 1849-es vértanú szimbolikus emlékműve lett az ország fővárosában.
Nagysándor József emléktáblája
Tudomásunk szerint az első emléktáblát 1873-ban Nagyváradon állították a város szülötte, Nagysándor József honvédtábornok tiszteletére szülőháza falán. Lenkey János, a börtönben megőrült, cellájában megfagyott tábornok holtteste egy ideig a mikelakai katonai temetőben nyugodott, majd hamvait átszállították az ótemetőbe, s akkor állították a síremléket is. Hamvait 1936-ban a román hatóságok kiadták szülővárosának, Egernek. Az aradi síremléke akkor került oda, most is ott áll.
A közhiedelemmel ellentétben, a millenniumi nagy hazafias nekibuzdulás alkalmával, az országos szoboravatási hullámban az aradi vértanúk iránti tisztelet csak kevés emlékmű állításában nyilvánult meg. A felvidéki Necpálon, Lahner György szülőfalujában csak 1899-ben emelték a ma is álló emlékoszlopot. 1902-ben emléktáblával jelölték meg Schweidel József zombori szülőházát, majd 1905-ben a városban szobrot is állítottak tiszteletére. (Az alkotás Mátrai Lajos és ifj. Mátrai Lajos szobrász közös alkotása.) Nagybecskereken 1906-ban állítottak egy monumentális szobrot Kiss Ernő tiszteletére. 1911-ben az ugyancsak délvidéki Törökbecsén szentelték fel a földbirtokos gróf Leiningen-Westerburg Károly szobrát (Radnai Béla alkotása), egy évre rá Szolnok városa egy nagyon szép romantikus szoborkompozíció megrendelésével (alkotó Róna József) emlékezett meg a szolnoki csata hőséről, Damjanich Jánosról. Vécsey Károly szülővárosában, Pesten 1900-ban a lebontott Újépület helyén utcát neveztek el róla, de szobrot, emléktáblát nem állítottak. Mindössze ennyit áldozott a magyar nemzet a vértanúi emlékének a századforduló környékén!
Igaz, hogy 1900-as évek elején „ellaposodtak az aradi október 6-i megemlékezések” is – állapította meg Kovách Géza. A jeles történész talán azért vont le ilyen következtetést, mert az október 6-i ünnepségek egy megszokott forgatókönyv szerint zajlottak le. Somogyi Gyula dr., Arad egyik monográfusa 1913-ban így írja le a minden esztendős, rutinná vált sorrendet: „gyászmise a Minoriták templomában, felvonulás a Szabadság térre, ott lelkes ünnepély s kivonulás a vesztőhelyre. Véghetetlen nagy tömeg hullámzik méltó ünnepi csendben végig az utcákon; minden oly csöndes ünnepies (…) Az idegenforgalom október 6-án roppant nagy, mégsem zavarja senki a járókelők magába mélyedő ünnepi hangulatát.”
1893-ban az aradi színház épületében megnyitották a közadakozásból létrehozott 1848-as ereklyemúzeumot, a szabadságharc harmadik (a Nemzeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum után) leggazdagabb gyűjteménnyel rendelkező intézményét. Ezrek látogatták évente. 1913-ban az akkor elkészült Kultúrpalotában külön részleget biztosítottak az állandóan szaporodó gyűjteménynek. (A 17.000 műtárgyat számláló ereklyemúzeum 1974-ig volt látogatható, azóta gyűjteménye a raktárban kallódik, feltérképezése, újbóli leltározása, a leltár digitalizálása nemrég fejeződött be. Az eredményről két szépen illusztrált albumot adtak ki, illetve egy kötetbe foglalva az írott dokumentumok teljes listáját.) Jelenleg a gyűjteményből a múzeum második emeletén négy helyiségben állítottak ki mintegy 350 tárgyat.
A 19. század végén, a nyomdatechnika korszerűsödésével együtt viszont egyre jobb minőségű, nagy példányszámban nyomtatott történelmi képek (Vérszerződés, Rákóczi elfogatása, Az egri nők, stb.) között az aradi vértanúkról és kivégzésükről több kő- és olajnyomat jelent meg. Az elsők között volt Gerhart Henrik Az aradi vértanúk c., Bécsben készült nyomata, valamint Barabás Miklós (1810–1898) A 13 aradi vértanú c. litográfiája. Thorma János (1870–1937) Az aradi vértanúk című, a kilenc vértanú akasztásáról készített nagy méretű kompozícióját (most Kiskunhalason van kiállítva) Budapest után közvetlenül Aradon állították ki 1896. november 1–29. között. Az 1893–1896 között készült alkotás nyomtatott változata ezt követően szinte azonnal a közönség kezébe került. Ezek közül nagyon sok a mai napig felfedezhető falusi lakásokban. Bellony László A tizenhárom aradi vértanú c. allegorikus festményét is színes nyomat formájában terjesztették. A Független Magyarország című lap ünnepi számának melléklete Az aradiak címmel jelent meg.
A millennium évében Kossuthnak Bárándon, Tószegen és Técsőn, 1848–1849 hőseinek pedig Szeged-Szőregen és Pápán turulos, Óbecsén és Törökszentmiklóson oszlopos emlékművet avattak.
Veszprém megyében divatba jöttek a pásztorfaragások technikájával készült, a tizenhárom vértanú nevét magukon viselő díszbotok, amelyek aztán az egész országban elterjedtek. Már az 1860-as évektől a vértanúkról született költemények az egész országban elterjedtek, ezek megzenésített változatát, népies műdalokat szinte mindenütt énekelték, a népdalgyűjtők a 20. században is sok helyen találkoztak velük, azokat népdalként gyűjtötték fel.
Ritkaságnak számítanak azok az 1890–1892 körül készült, a tábornokok domborművű arcképével díszített vörösréz dísztányérok, amelyek képét Pávai Gyula, aradi helytörténész közölte 1998-ban megjelent tanulmányában.
A trianoni békeszerződést (1920. jún. 4.) követően az utódállamokban szinte azonnal megindult a módszeres szobor- és emlékműrombolás abból a célból, hogy elfeledtessék a hozzájuk köthető múltat, kialakítsanak egy új, a területfoglalást igazoló történelemszemléletet. Az utódállamoknak a békeszerződés biztosította az emlékművek eltávolításának jogát, a magyar államnak viszont nem adott jogot azok elszállítására. 1920 után az anyaország határain túlra került emlékműveket többségében barbár módon lerombolták: Nagybecskereken Kiss Ernő, Törökbecsén gr. Leiningen-Westerburg Károly, Zomboron Schweidel József szobrát. Ezeket meg is semmisítették.
Az aradi Szabadság-szobor és a Kossuth-szobor 1925-ben történt lebontását követően raktározva vészelte át az időszakot. Nagyváradon eltávolították Nagysándor József szülőházáról az emléktáblát, amely 1940-ben került vissza a helyére. Tudomásunk szerint a bontás alól kivételt csak a romániai aradi obeliszk, illetve a csehszlovákiai necpáli Láhner György-emlékoszlop képezett, bár ez utóbbit megrongálták.
Az anyaországban az 1920-as, 1930-as években Egerben Lenkey János tábornok tiszteletére leleplezett emléktáblán kívül alig emeltek valamilyen, az aradi vértanúkra emlékeztető emlékművet. A határok meghúzásával az aradi nagy közös emlékezések is elmaradtak. Az aradi rendezvényeken, megemlékezéseken csak kisszámú helyi lakos vett részt. Az eseményről csak a helyi lapok rövid hírekben tudósítottak.
A két világháború között az anyaországban jószerével csak névadással igyekeztek emlékezetben tartani a közös múltat. 1927-ben, például, Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye közgyűlése állásfoglalásában olyan utcanevek adását szorgalmazta, amely a trianoni békével elszakított területek városait, folyóit, hegyeit, történelmünk hőseit tartotta volna az emlékezetben. Ennek eredményeként kapta nevét Budapesten, Szegeden és Szentendrén az Aradi utca. Cegléden nyolc vértanú kapott utcanevet. (Különben a ceglédi Kossuth Múzeum raktárában őrzik az aradi származású báró Kreith Béla gyűjtő adományát, a vértanúk medalion-sorozatát.) Ugyanakkor az aggteleki Baradla-barlangban az egyik feltárt barlangrészen az egyik cseppkőoszlop-sornak a Tizenhárom aradi vértanú emlékoszlopai nevet adták.
Egyéni kezdeményezésnek számított, hogy a kivégzések 80. évfordulóján (1929) Gyulán Almásy Denise grófnő bronz emléktáblát állíttatott fel kastélyuk pincelejáratánál, ahol a hagyomány szerint Knézich Károly kettétörte kardját, amikor letette a fegyvert az orosz csapatok előtt.
A nagy várakozás ellenére a helyzet a második világháborút követően semmit sem javult, a határokat minden, szovjet megszállás alá került kelet-közép-európai ország hermetikusan lezárta. Még 1949-ban, az akkor hangoztatott internacionalizmus szellemében, Aradon magas rangú magyar és román kormányküldöttség a népek egységét és testvériségét bizonyítandóan emlékezett meg a szabadságharc áldozatairól a 100. évfordulón, de azt követően (moszkvai utasításra?) a közös megemlékezések teljesen elmaradtak. 1956. okt. 6-án a békéscsabai és aradi diákok közös kivonulása és koszorúzása után, a román hatóságok szigorú intézkedéseket foganatosítottak, a következő tanévtől felmentették a két iskola igazgatóját.
Az aradiak rendezvények nélkül emlékeztek, számukra az október 6-i gyásznap az együvé tartozás, majd a diktatúra elmélyülésekor az avval szembeni ellenállás szimbóluma lett. Az anyaországnak október 6-án néhány percre a vesztőhelyen megjelenő politikusai, diplomatái legtöbbször minden hivatalos ceremónia nélkül helyezték el koszorújukat, majd sietve távoztak a helyszínről, nehogy a lakosság hangosabb véleménynyilvánítását vagy a spontánul felhangzó Himnuszt meghallhassák, s ebből diplomáciai bonyodalom származhasson. Kivételt a 125. évforduló jelentett, 1974-ben magyar és román állami küldöttség jelenlétében helyezték el az emlékmű talapzatába a Romániában maradt tizenegy kivégzett tábornok csontjait, akkor megemlékező ünnepi műsort is tartottak a Kultúrpalotában Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas és Keres Emil színművész felléptével.
Az anyaország kommunista vezetői négy évtized alatt csak nagyon kevés vértanú-emlékmű állítását hagyták jóvá. Szervátiusz Tibor (1930–2018), a múlt század hetvenes éveiben édesapjával, Jenővel Magyarországra áttelepült kolozsvári szobrászművész egyik interjújában a következőket nyilatkozta: „Aztán voltak olyan elképzeléseim, amelyeket a politika nem engedett megvalósítani (…) Az aradi vértanúk emlékműve a budai várba került volna. Már összegyűlt a kezdő tőke, hiszen adakozott az egész ország, mindenki saját ügyének érezte, elkészítettem a tervet és a makettet, azt egy hetventagú kuratórium jóváhagyta. Majd Aczél Gy./örgy/ keresztülhúzta mindannyiunk számítását, és megakadályozta az egészet. A politika, az akkori, nem tartotta szükségesnek, sőt igencsak károsnak vélte egy nemzeti gondolatot kifejező emlékmű létrejöttét.” E szellemben minden közös történelemre utaló utcanevet igyekeztek megváltoztatni, Szegeden (például) 1952-ben törölték el az Aradi utca elnevezést. De a példák sokaságát lehetne sorolni!
Nicolae Ceaușescu román pártfőtitkár és államelnök nyílt szembefordulása az egykori szövetségeseivel, az ún. „szocialista tábor” országaival, a román–magyar államközi viszony romlását is eredményezte. Ennek egyik jele az volt, hogy a magyar médiában egyre gyakrabban bírálták a romániai helyzetet, szót emeltek a falurombolás ellen, a magyar kisebbség jogfosztásáért. Az 1970-es évektől megnőtt az Aradra látogatók száma, egyre több anyaországi polgár kelt át október 6-án a határon, s koszorúzta meg az obeliszket. Ez alkalmakkor az anyaországiak koszorúiról a nemzeti színű szalagokat az aradiak levágták, felszabdalva szétosztották, s azokat féltett ereklyeként őrizgették. 1989-ben a magyar határon órákon keresztül feltartóztatták a koszorúzásra igyekvő magyar állampolgárokat. Aradon a román belügyis szervek valamennyi Maros-hidat lezárták, így megakadályozták, hogy az aradiak kimenjenek a vértanúk obeliszkjéhez. Aznap a koszorúkat a belvárosi minorita templom előcsarnokában tették le, az aradi polgárok egy része meg sötétedés után vándorolt ki az obeliszkhez, gyújtott gyertyát a nemzet mártírjai emlékművénél.
Bár a kommunista diktatúra korára nem jellemző, de néhány magyarországi településen, az 1989-es rendszerváltás előtt véletlenszerűen emlékművet állítottak a nemzet egy-egy mártírja tiszteletére (1969-ben Budapesten Damjanich Jánosnak, 1974-ben Solton az általános iskolában Vécsey Károlynak, 1982-ben Debrecenben Nagysándor Józsefnek), bár ezeket az országos média legtöbbször elhallgatta, legfeljebb a helyi sajtóban, rádióban, televízióban jelent meg, hangzott el róla egy-egy rövid tudósítás.
Kiemelendő, hogy a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Gyöngyösi Csoportja 1986–1999 között kiadott egy 15 éremből álló sorozatot, amely a 13 vértanú és Kazinczy Lajos érmén kívül egy záróérmét is tartalmaz, amelyen az 1849. október 6-án kivégzett 13 vértanú arcképe is megtalálható.
Az 1989-es fordulatot, a diktatúrák megszűnését követően az aradi vértanúk ismét a magyar közvélemény figyelmébe kerültek. A kommunizmusból szabadult anyaországi települések elöljáró testületei, civil szervezetek tartották kötelességüknek összefogni és méltó emléket állítani azoknak, akik a zsarnokság elleni harcban áldozták életüket. Ebben kimagasló szerepet vállalt a budapesti székhelyű Bolyai János Honvéd Alapítvány.
Történelmünk számos személyisége tiszteletére emelt emlékművek mellett az aradi vértanúk, az első és második világháborús áldozatok, valamint az 1956-os forradalom áldozatai tiszteletére emeltek szobrot, kopjafát, emlékfalat, létesítettek emlékhelyet.
(Fehér Tibor)
Budapesten megalakult az Aradi Vértanúk Öröksége Egyesület, míg Aradon 2001-ben létrejött a Szabadság-szobor Egyesület avval a céllal, hogy ismét köztérre kerüljön Zala György alkotása. Az aradi vértanúkról elnevezett utcák, terek, parkok számát a nagyvilágban nehéz lenne megállapítani. Magyarországon alig akad olyan nagyobb település, ahol ne lenne Aradi vértanúk útja, tere, Október 6., netalán Aradi utca. A kimutatás szerint Magyarország településein az aradi vértanúkról elnevezett közterületek, iskolák, emlékhelyek, múzeumok, emlékművek összegezése a következő: Aulich Lajos 198, Damjanich János 1536, Dessewffy Arisztid 371, Kiss Ernő 236, Knézich Károly 210, Lahner György 88, Lázár Vilmos 240, Leiningen-Westerburg Károly 212, Nagysándor József 574, Poeltenberg Ernő 357, Schweidel József 116, Török Ignác 420, Vécsey Károly 704 elnevezés.
Csak a főváros területén a múlt század utolsó évtizedéig a statisztika a következő: Aulich Lajos 6, Damjanich János 18, Dessewffy Arisztid 7, Kiss Ernő 5, Knézich Károly 4, Lahner György 1, Lázár Vilmos 4, Leiningen-Westerburg Károly 8, Nagysándor József 7, Ormay-Auffenberg Norbert 2, Poeltenberg Ernő 6, Schweidel József 3, Török Ignác 5, Vécsey Károly 13.
Budapest XV. kerületében, Rákospalotán minden aradi vértanúról utcát neveztek el. Az aradi vértanúkról elnevezett utcákban a kerület egy-egy emléktáblát állított, amelyet évente megkoszorúznak a kerület vezetői, a közeli iskolák tanulói. A koszorúzás Aulich Lajos tábornok emléktáblájánál kezdődik s a kivégzett miniszterelnök, s a gróf Batthyány Lajos tiszteletére ültetett emlékfánál végződik.
A Fővárosi Örmény Önkormányzat, valamint az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület a különböző kerületekben létező emléktábláknál évente tartott koszorúzás mellett egy közös megemlékezést is tartanak. A 2007. október 3-án, a Városházán (Városház u. 9–11) rendezett megemlékezésen Issekutz Sarolta elnök asszony és Kedves Gyula őrnagy tartott beszédet, majd megkoszorúzták a díszteremben felállított Aradi vértanúk kopjafáját. (Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek. 129. sz. 2007. november)
Az utóbbi két évtizedben mintegy hatvan emlékművet avattak fel az aradi vértanúk tiszteletére szerte a világon. Az emlékmű-avatók között volt több milliós nagyságú város (Budapest, Melbourne), de akad ezer lélekszámot vagy annyit sem számláló település (Pusztavacs, Necpál, Nemesrempehollós, Rátót), az alig 100 lakosú Répceszentgyörgy, a 93 lakosú Furugy (Békésszentandrás), sőt állandó lakossal nem rendelkező emlékhely (Nyíri erdő) is. A magyar nemzet most és így akarja pótolni sok évtizedes mulasztását. A határokon túli magyarságnak a vértanúk emlékműveinek visszaállítása, vagy új állítása nemzeti tudatuk ápolásának, fenntartásának eszközévé vált. A 170 évvel a tragikus események után, az aradi tizenhárom még mindig a nemzeti egység egyik fontos jelképe maradt.
Felmérésem szerint jelenleg Romániában 10 (Arad 6, Borosjenő 2, Nagyvárad és Érsemlyén 1–1), Szlovákiában 4 (Révkomárom, Necpál, Margonya, Dunamocs), Szerbiában 4 (Nagybecskerek, Elemér, Törökbecse, Zombor), Horvátországban 1 (Nagypiszanica), Németországban 1 (Ilbenstadt), Ausztráliában 1 (Melbourne), míg Magyarországon hatvan településen kilencvennél több emlékmű (szobor, emlékfal, emléktábla, emlékpark, emlékhely) létezik.
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán