1838 nyarán, a Szeged-Temesvár között úton lévő, postakocsin utazó három angol turista között található John Paget ámulva jegyezte meg, hogy a június hónapi nagy melegben, a hatalmas kiterjedésű mocsarak közti termőföldeken lévő búzamezők kalásza alatt megtörik a szár. A már több európai országot meglátogató Paget szerint, sehol sem látott ilyen gazdag termőföldeket. A közeli Zsombolyán pihenőt tartva, az ámulatból magához térni nem tudó Paget skót kísérője és barátja, csak arra kérte Teremtőjét, hogy „engedje meg, hogy a mi népünk valaha a bánságiakhoz hasonló jólétben éljen”.
Habár úgy magyar, mint német, és az utóbbi évtizedekben román nyelven is több munka jelent meg, a magyar közéletben már csak Paget Jánosként ismert egykori angol utazó munkájáról, úgy gondoljuk, hogy Olvasóinkat érdekelni fogja a szerzőnek a magyarság történetével való kapcsolata, és az 1838. évi leírásnak a Bánságra vonatkozó adatai. Ezeknek jobb megértése érdekében kezdjük el beszámolónkat John Paget, Paget János életének rövid ismertetésével.
A magyarországi utazás
Angol utasaink kis csoportja Bécsen keresztül 1835. június 20-án érkezett meg az 1832-1836 közötti magyar országgyűlés székhelyére, Pozsonyba. Európa legdemokratikusabb államából érkező, az angol ipari forradalom hatását átélő vendégek, természetesen el voltak ragadtatva a magyar reformmozgalom legjelentősebb képviselői, Széchenyi István (1791–1860) és Wesselényi Miklós (1796–1850) diétai tevékenységétől. Különösen Széchenyi István fellépése és gyakorlati tevékenysége az, amely közelebb hozta Pagetet a magyar liberális nemesi reformmozgalomhoz. A Wesselényi Polixéniával kötött házasság után, 1847-ben John Paget hivatalosan is a magyar nemesi osztály tagjává vált. Később, az 1848–1849-es forradalom idején, Paget mint Bem tábornok hadsegéde, fegyverrel a kezében harcolt a magyar szabadság ügyéért.
Paget a forradalom leverése után családjával Angliába menekült, tovább harcolt a magyar szabadság ügyéért, többek között, ő volt az egyik szervezője Kossuth Lajos 1851. évi szigetországi utazásának. 1855-ben Paget és családja visszatért Erdélybe, újrakezdve a már 1840-ben alapított, de a forradalom után kifosztott és lerombolt aranyosgyéresi mintagazdaságát. A mintagazdaság alapja az angol állattenyésztés mellett a francia szőlő erdélyi meghonosítása volt. A már 1855-ben az Erdélyi Gazdasági Egyesület alapítói között található Paget gazdasági tevékenységét Ferenc József császárnak a II. osztályú vaskorona rendje mellett, az 1872. évi Lyoni Szőlészeti Kongresszuson bemutatott Erdélyi Sauvignon borát a Francia Becsületrenddel jutalmazták. Gazdasági tevékenysége mellett Paget nevét az Erdélyi Múzeum Egyesület, kolozsvári olvasóegyletek és egy Angol Társalgó Kör alapítói között találjuk.
Paget János fia, Olivér (1841–1863), londoni tanulmányait abbahagyva, Garibáldi hadseregében, a magyar légióban harcolt Olaszország egyesítéséért. Öt hónap után a kapitányi rangban szolgáló Olivér visszatért Angliába. Korai halála után lánya, Paget Ilona (1862–1949) az aranyosgyéresi birtokot és mintagazdaságot 1913-ban a Magyar Földművelési Minisztériumnak ajándékozta. Erdély Romániához való csatolása után ez az épület 1929–1958 között kísérleti gazdasági állomás volt, majd a Gyerekek Palotája lett. Jelenleg az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium tulajdona. A Paget család utolsó leszármazottja 2007-ben halt meg Radnóton.
Paget János legfontosabb munkája az 1839-ben, Londonban megjelentetett könyve, “Hungary and Transilvania“, mely kétségbevonhatatlanul az 1848-as forradalom előtti Magyarország legjobb ismertetése volt. A 18 fejezetet tartalmazó első kötet a Pozsonyi Diéta bemutatásával kezdődik, majd a szerző jól dokumentált ismertetését nyújtja a magyarság és a Paget által meglátogatott vidékek történetének. Paget munkájában egy figyelmes, a magyarországi valóságot kritikus, nyitott szemmel látó leírónak mutatkozik. Az első kötet földrajzilag Pozsony, Buda, Pest, a Vág völgye, Felső-Magyarország, Balaton, Fertő-tó és Tokaj környékének bemutatására korlátozódik. A helységek és események bemutatásánál, Paget mindenütt kitér a történelmi események taglalására. A kitűnően dokumentált munkában Paget többször említi az angol–magyar kapcsolatok történeti jelentőségét, hangsúlyozva az európai modern jogiság első törvényeiként ismert 1215. évi angol Magna Charta és a II. András által 1222-ben kiadott Aranybulla közötti összefüggéseket. A könyv, Széchenyi István naplója szerint, 1839 őszén jelent meg Londonban, és november 24-én az Erdély fele tartó Paget már átadta magyar barátjának.
Paget művének bánsági vonatkozásai
Paget munkája második kötetének, 3. és 4. fejezete tartalmaz részletesebb utalásokat a szerző bánsági utazására. Rendkívül érdekes a második fejezet kezdete, mely a Délvidék felé vezető víziút Pest és Zimony közötti leírásával kezdődik. Mielőtt a Zrínyi gőzhajó elhagyta volna a pesti rakpartot, Széchenyi István, aki 1833–1843 között mint kormánybiztos a gőzhajózás fellendítése érdekében a Duna Kazán-szorosi szakaszának mélyítéséért és a Moldova-Orsova közötti vontatóút bővítéséért felelt, egy rövid kirándulásra hívta meg a pesti és budai közösséget. A mai modern közlekedés időszakában, nehéz megérteni a kirándulás szenzációját, amikor a pesti és győri szakaszon a Zrínyi egy másik gőzhajóval találkozott. Az igazi út, a Pest–Zimony közötti szakasz bejárata, Paget szerint korán reggel, 8 órakor kezdődött. Ez kitűnő alkalom volt a szerző megjegyzésére, mely szerint a gőzhajózás kezdetén, a Császári és Királyi Első Szabadalmazott Duna Gőzhajózási Társaság járata, habár szintén korán indult, a főleg balkáni kereskedőkből álló utasok egy része csak az indulás után, órákkal később jelent meg a rakparton, csodálkozva azon, hogy a hajó nem várt rájuk. A Zrínyin utazó Széchenyi a szokásos utasok mellett főleg kocsikat és más ipari termékeket szállítva, 15 óra alatt tette meg a Pest és Mohács közötti 180 angol mérföldet. Paget megjegyzése szerint, az út során az ellenkező irányból jövő több gabonaszállító hajóval találkoztak, melyek közül kettőt, 46 és 20 emberből álló csapat vontatott. Hogy mennyire ritka volt a gőzhajók jelenléte, arra utal az a tény, hogy a Belgrád melletti erődítmény ágyúi díszlövéssel köszöntötték a Zrínyi érkezését. Úgy Mohács, mint Zimony bemutatásánál, Paget részletesen kitért a környékhez fűződő történelmi események bemutatására. Az osztrák, a bal oldali parti határőr megfigyelő tornyok bemutatásánál, Paget rendkívül szakszerű, részletes leírással hívja fel olvasóinak figyelmét a császári katonai fennhatóság alatt álló területek védelmére szervezett határőrezredek történetére, felépítésére, és az úgynevezett határőr családok szerepére. A Temes–Béga csatornarendszer említésekor a szerző részletesen ismerteti a Dél-Duna környéki osztrák, török nagyhatalmi vetélkedések hátterét, valamint a környék ortodox lakosságának szimpátiáját kihasználni igyekvő orosz politikát. A gazdasági, politikai viszonyok bemutatása mellett, Paget kitér a vidék növény- és állatvilágának ismertetésére is. Moldova elérésekor a Zrínyi utasainak Széchenyihez közel álló csoportja, köztük az angolok is, a kormánybiztos négyevezős bárkájával folytatták tovább útjukat. Ezután következik a Moldova–Orsova közti szakasz és a vaskapui szoros Babakáj, Nagy- és Kis-Kazán, Sip, Greben, Izlaz zuhatagjainak leírása. A Babakáji szikla és Kolumbácsi barlang leírása mellett Paget részletesen bemutatja a római feliratos táblákat, és kitér a Széchenyi kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál mérnök vezetése alatt álló munkálatok bemutatására. Célja ezeknek a munkálatoknak, hogy főleg a nyári, szárazabb időszak alacsonyabb vízállását kihasználva, a sziklák kirobbantásával annyira mélyítsék a Duna medrét, hogy az a munkálatok megkezdése előtti 150 nap helyett, évi 290 napon keresztül tegye lehetővé a hajózást. A mélyítéssel párhuzamosan a folyó bal oldali partján épített út volt hivatva a hajók vontatására és az áruk szállítására. Paget ottjártának évében, 1838-ban, a tenger felé haladó gőzhajók Kladováig közlekedtek, majd onnan az áru és az utasok kisebb bárkákkal, vagy szárazföldi úton jutottak el Orsováig. A végzett munka nehézségére utal, hogy a vásárhelyi felügyelet alatt álló 500 munkás mellett, jelen volt Georg Dewer búvár vezetésével a víz alatti robbantásokat végző angol szakemberekből álló csoport is.
Rendkívül érdekes az Ada-Kaleh-sziget kormányzójánál tett látogatás leírása. Pagetéknak, a sziget látogatása alkalmával, szükségük volt erre a találkozóra, hogy a pasa engedélyét elnyerjék a török fennhatóság alatt álló Turnu Szeverin környékének, főleg a római kori Traian híd romjainak meglátogatására. Egyetlen baki és akadálya a látogatásnak, a pasa fogadtatási ceremóniája. Az történt ugyanis, hogy nem sokkal a látogatás előtt a török hatóságok, anyagi kiadások csökkentése érdekében, megtiltották alattvalóiknak, jelen esetben az ada-kalehi pasának, hogy az idegenek látogatása alkalmával szokásos kávézásnál és pipázásnál nélkülözhetetlen pipákat a kincstár költségére szerezzék be. Pipa nélkül nincs pipázás elv elkerülése érdekében, ilyen esetekben az osztrák hatóságok kellett volna figyelmeztessék a látogatókat, hogy saját maguknak kell gondoskodniuk a pipák beszerzéséről. Mivel ez nem történt meg, és a pasa nem volt hajlandó a szokásos kávézás és pipázás kihagyására, az angol vendégek kénytelenek voltak a török vendéglátókkal közösen, egy pipát használni. A közös pipázás kellemetlensége azonban lehetővé tette az angoloknak Turnu Szeverin és környékének zavartalan látogatását. Orsova után az angol csoport meglátogatta Mehádiát, és habár a fürdőn kevés vendég tartózkodott, a vadregényes vidék szépségétől meghatott Paget azt írja, hogy “kevés olyan fürdőt ismerek, mely ehhez hasonló szép környezettel dicsekedhet”. Rövid mehádiai kirándulásuk után, az Orsovára visszatérő csoport, visszahajózott Szegedre, majd a Tisza menti városból postakocsival indult Temesvárra.
A júniusi meleg ellenére, a vidéken gyakori mocsarak közötti utat szegélyező gabonatáblák gazdagsága, nehéz kalászai alatt roskadozó szárait látva, Paget megjegyzi, hogy útjai alkalmával eddig sehol sem látott hasonlót. A közeli Zsombolyán tartott pihenő után, Paget skót barátja és útitársa fohászkodott, „Adja az Isten, hogy valaha a mi népünk is a bánságiakhoz hasonló jólétben éljen.” Paget felfigyelt arra is, hogy a falvak kinézése elárulja lakóinak nemzetiségi hovatartozását. Míg a román falvakat a kukorica monokultúra jelzi, addig a sváb falvak lakóinál gyakran fel lehet ismerni az egykori ruhakészítők bajoros szabását.
Temesvár leírásánál Paget jelzi, hogy a két nagyobb térrel rendelkező település az egyik a legszebb, amelyet látott, és lakói között meglepően gyakori a szerb és török kereskedő. Bővebb leírást kapunk a szomszédos Krassó vármegyéről és annak 1823–1825 közötti erős kezű főispánjáról, Josef Wenckheim báróról. Ennek oka az, hogy a rablók fészkeként ismert egykori vármegyében, a kemény kézzel vezető Wenckheim felszámolta a vidék jellegzetes településeit, a nagyobb falvaktól távolabbi eldugott tanyarendszert, rendbehozatta az országutakat, és megerősítette a rablóbandák ellen keményen fellépő karhatalmat. Lugos mellett az angol vendégek, egy pár helyi nemes és a városban állomásozó ezred tisztjei, 100 hajtó társaságában részt vettek egy farkasvadászaton.
Habár a nagy beharangozással kezdődő vadászaton egy farkas sem került puskacső elé, annál inkább dicsérték a meghívottak az angolok által „Banatwiski“-nek becézett helyi főzésű slibovicát. Erdély felé vezető útján Paget csoportja megint érintette Mehádiát.
Ezen az úton Karánsebest és az úgynevezett Ovidius-tornyát érintve, a román nők különleges szépségét dicsérték. Erdély felé menve, Paget csoportja két nagyobb pihenőt tartott. Az elsőt a Hoffmann család tulajdonában lévő Ruszkabányán, meglátogatták az itt már 1823-ban épített ruszkicai vasolvasztót, mely már 1830-ban áttért a kőszén használatára, valamint a vasolvasztó melletti vasmegmunkáló műhelyeket és öntődéket.
Az itt előállított termékek, többek között a már akkor (1838) Lugoson és Mehádián felszerelt öntött vashidak minősége, valamint a művekben dolgozó 4.000 főnyi, különböző nemzetiségű munkás fegyelmezett termelése, igen jó benyomást keltett a látogatókban. A második hosszabb megálló a Várhely (Grădişte) melletti régi római romok látogatásához kapcsolódott. Szállás hiányában a csoportot 3 napra egy nagyon kis lakásban élő, szegényebb, kisnemesi magyar család fogadta be. Itt ismerkedett meg a csoport a magyar konyha különlegességeivel, többek között a csirkepaprikással és a bivalytejszínes kávéval. Várhely környékét bejárva, Paget rendkívül érdekesen mutatja be a vidéken található régészeti emlékeket és ezek történelmi hátterét. Az itt élő román parasztok ruházatát nézve, ezt természetesen összehasonlítja a Traján oszlopán látható dák harcosok ábrázolásával, és ebből kiindulva hosszabb leírását szolgálja Erdély és lakóinak vallásának és történetének. Rövid időre Paget könyvének londoni megjelenésétől, a szaksajtó és -közösség által is nagyraértékelt kétkötetes munka, 1842-ben a német E. A. Moriarty fordításában megjelent Lipcsében is. Még abban az évben a fordításból részleteket közölt a Brassóban megjelenő német nyelvű lap „Blätter für Geist, Gemüth und Volkskunde” 1842 évi 13. és 14. száma. Habár Paget könyvének nagy része az 1848-as forradalom előtti Magyarország leírását adta, egy teljes magyar fordítása mind a mai napig várat magára. Ami a román nyelvű fordításokat és utalásokat illeti, több részlet és idézet után, nemrég 2015-ben Kolozsváron megjelent az erdélyi és bánsági leírásokat tartalmazó II. kötet fordítása.
Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy ugyancsak 1838-ban jelent meg Paget útitársának, az utazásuk alkalmával készített 26 litográfiát tartalmazó albuma. A Sketches on the Danube, in Hungary and Transylvania by George Hering. Londonban, 1838-ban megjelenő albumnak a következő 7 litográfiáját lehet bánsági, vagy Bánság környékére vonatkozóként tekinteni.
(Jobb oldali arc – Orsovai román nő).
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán