Eszteró István: Mennyire boldogok

 

Eszteró István

Mennyire boldogok

voltunk, és nem

is tudtuk, sejteni lehet csak, mint ég-

léken hangtalan madárcsobbanást, árny

bújtatja, bottal ütheted nyomát felhő-

gomoly szűrte diribdarab derű hepehupái

közt, ahonnan hevenyészett szánkóival

visszhangzik a hóban hempergő gyermek-

kor, ma ékágéd szeszélyes szökdelésein

szívbe markoló dilemmadoktor morfon-

díroz villámcikcakkot vetve vihar előtti

csenddel össze, mikor a szívbillentyű

billegése pilled, emberöltőnyi nonstop

magasfeszültség hipertóniája eret, élet-

teret meszesít el, játéktérből csatatér,

csavaros csúszdák folytatásaként irányított

rakétával esik egymásnak haragvás vére,

elburjánzanak a nemkívánatos elemek,

immunrendszered szögesdrótkerítését

vírusinvázió lepi, lépi léha had hosszú

létrákon át, megszállnak légutakat, tüzet

gyújtanak tüdőhörgőben, sátort ütnek

ütőerekben, vesekövekkel köveznek

őssejtet, kétszázezer helyett néhány pár

pártolhatja halványuló hemoglobinod,

idegenség mos arcvonást el, homlokvárat,

elme óvóhelyeit, míg elcsorog minden

csepp emlék a felejtés Holt-tengerébe.

Ha réven révülten visszafordulsz, még

rémlik,

mily boldogok voltatok némely

kikötőben, elsőéves magyar szakos tanár-

jelöltek, huszonvalahányan hazafias

munka után, ott állsz a félkör jobboldalán

kincses Kolozsvár Szent György-szobra

előtt; szerelmes vagy, biztosan ez az

igazi, tiszai pillanat kérész-násztánca,

világvonzást virágba borító meteorfesztivál;

közlik első versed, három nap, három

éjjel olvasod, minden betűje halleluja,

ujjongó hála jeleként hajol Teremtő lábához,

kit urambocsá’, titkon túl is szárnyalsz;

késő őszi zúzmarában seregnyi diákkal,

téeszes krumpliföld, cukorrépa, osztály-

terem az ó, nagy kerek kék ég végtelen-

nek támasztott kukoricatáblával (a temes-

vári Északi pályaudvar mellékvágányáról

szutykos fülkéjű, huzatablakú különös

szerelvény füstölög Sándorházáig /rom.

Șandra/ és tovább); fegyelmezett sorban

állás apróságaiddal kenyér-, tej-, hús-,

levegőadagért rosszullétekig; mit visz

a kishajó szókincsdúsító játék familiáris

meditációt ágyon lebegtető esti áram-

szünetben; vagy tízévesen, nyereg híján

szőrén ülöd meg a lovat, gátgaloppja

tört üleppel röpít deli délibábok visszás

vízírásán; elsötétített ablak fekete

autót kémlel, nyűtt arcú szülő, szepegő

nővér, előírásos batyuk, ziháló csöndbe

reccsent székek, naivan egyedül te

véled kínálkozó kalandnak a végül

megúszott barbár bărăgani kitelepítést;

és megbélyegző kulákivadék létedre,

mikor lángvörös pionírnyakkendő mű-

selyme lobban mégis inged havasán…

…szégyenkező ürömöröm szorongással

aláaknázott pro furtum provinciában,

ahol

a nép nevében szívpitvartól szív-

kamráig adót, tudatot rekvirálók, földet,

boronát, istállót Göncölszekerestül el-

hajtók, szókincstárt, szájpadlást is felsöprő

kvótavámpírok európai kísértetjárása

dörömböl, dúl vadul, hogy lélegzet-

gyűjtő dalra gyújt anyánk, el-elcsukló

elszántsággal sulykol, csavarint mosó-

teknőt, látóhatárt elborító tisztátlanságot,

amerre csütörtököt mond az én házam

az én váram, emberszabású együttérzés

majomhorda-morál mellett, virulens

lumpenizmus ver vérig apát gyerekei

színe előtt megkövült sikoly örökké-

valóságában… Ó, mennyire boldogok

voltunk pelyvás sártapasz szagú búbos

kemencénk hajnalig langyos oltalmában,

annyi harmóniát nem is hívhatsz elő,

csak fehér lelkű negatívja dereng át

megalázottságon, mire kiviláglik szoba,

szózat, század, testvéri blabla, renitens

rend horrorisztikus humanizmusával,

s agg Jeges-tengered ingó jégtábláin

meredsz elkobzott ihlet, hivatás, hit,

hurrá hullámverése után, kísért rózsás

karú ösztön jégtömbbe tördelt ölelése,

cirpel elszabadult tücsökhangverseny

rád szakadó süketségben, ami üdvösség,

vígság volt valaha, amit csak innen,

vagy innen sem…

Fotó: Orosz Sándor

‍Megjelent:

XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 5. (859.) SZÁM – MÁRCIUS 10.

Megosztás