SZABOLCSKA MIHÁLY
Az öregség útján
Temesvárt, a repatriálások idején
Az ismerősök mind magamra hagynak.
Hiába, a halál nagy úr,
Csatlósai vígan aratnak
Körültem szakadatlanul.
Ma erre törnek, holnap arra,
S egyszer csak azon ébredek:
Hogy elhagy minden jóbarátom,
S árván itt egymagam leszek!
A régi, meghitt, ösmerős fasorba
– Ha néha arra tévedek –,
Mind gyérebben szállnak mosolyogva Rám ösmerős tekintetek.
Az utcán idegen arcok
Sötétlenek már csak felém…
Ez a világ itt, ez a város
Maholnap, ah, nem az enyém.
Sokszor van úgy, hogy – félig öntudatlan,
– S ez engem mindig megvisel –,
Gyász-névsort olvasok magamban:
„Már ez is elment, ez is el!”
Kétségbe ejtne árvaságom,
Ha lelkemben nem égne itt:
Valami szent, legyőzhetetlen,
Egetverő húsvéti hit!
A hit, hogy a letarlott téli tájon
Lesz még tavasz, virágos ág.
Hogy Isten él, s ezer halálon
Keresztül is húsvétot ád!…
Én hiszek a feltámadásban.
Eljő – dies irae – a nap:
Mely nekem annyi jó barátot,
Atyafit, testvért visszaad!
Fotó: Orosz Sándor