Ha végigmegyünk Végvár utcáin, kizárt, hogy ne találkoznánk Tóth Rózsa valamelyik régi vagy jelenlegi tanítványával. Ha valamilyen eseményen veszünk részt a megyében, kizárt hogy ne látnánk valamelyik általa vezetett tánccsoportot. Ha kisdiákoknak szervezett versenyre hallgatunk be, kizárt, hogy ne éreznénk kezemunkáját, vagy ne látnánk a csillogó gyermekszemekben az ő szeretetét.
Munkáról, életútról, elvekről, hivatásról beszélgettünk Tóth Rózsa tanítóval.
Mi vezette, pontosabban mi láncolta a végvári iskolához?
„S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa.” (Arany János)
Végváron születtem 1969. május 15-én, áldozócsütörtök reggelén a fél nyolcas harangszó ideje alatt – meséli büszkén apukám.
A végvári óvoda, majd iskola diákja voltam. Húgommal sokszor játszottunk iskolásdit otthon, és mindketten terveztük, hogy felnőttként majd tanító nénik leszünk. Egy kis kanyarral meg is valósult. Én egy 36-os létszámú osztályban kezdtem tanulni 1975 őszén, és szomorúan nézem, hogy most nincs annyi diák összesen a 8 évfolyamon. Középiskolai tanulmányaimat a lugosi 1-es számú Ipari Líceum magyar tagozatán végeztem. 1987-ben érettségiztem. A rendszerváltás után 1990 nyarán adódott a lehetőség, és felvételiztem a nagyváradi Iosif Vulcan tanitóképzőbe. Mivel tanítóhiány volt a településen, helyettes tanítóként kezdtem dolgozni Végváron. Az idei már a harmincegyedik tanévem egykori iskolámban. Soha nem akartam elhagyni szülőfalumat, büszkén vállaltam mindig lokálpatrióta mivoltomat.
Szomorú helyzettel állunk szemben, miszerint Végváron összevont osztályokban folyik az oktatás. Ezt sokszor el sem tudjuk képzelni, hogyan zajlik a hétköznapokban. Kérem, avasson be minket egy kicsit, hiszen ez a maga szomorúságával érdekes is lehet.
A harminc év alatt két évet dolgoztam csak egy önálló osztállyal, húsz évet két összevont osztállyal, és nyolc éve, mióta bevezették az előkészítő osztályt hárommal dolgozom. Nem az a szomorú, hogy összevont osztályokban tanítunk, hanem az, hogy a létszám nagyon lecsökkent az utóbbi tíz évben, és még mindig apad.
Amikor nagyobb létszámú összevont osztályom volt, megosztottam a tevékenységet: 8–13 óra (ez általában az idősebb korosztály volt), 10 órától jöttek a kisebbek 14 óráig. Így tudtam elegendő időt szakítani mindkét osztályra. Mióta megapadt a létszám, mindenki együtt járt/jár 8 órától. Néhány évig „napköziztem”. Így lehetőségünk volt pótolni a hiányt ott, ahol kellett.
Tudna néhány pozitívumot mondani? Mi lehet az előnye az összevont osztályoknak?
Nagy előnye a kicsi létszám, ami lehetővé teszi, hogy több időt fordítsunk a gyerekekre egyenként.
Azután minden osztály hallja a másik tananyagát még akkor is, ha önállóan dolgozik. Ismétlődik az anyag az ott ülő tanulók számára. Viszont ha újat tanulunk, az önálló gyerek igyekszik, mert érdekli, hogy a többiek mit csinálnak.
Fontos, hogy a gyerekek megtanulnak önállóan dolgozni, és az is fontos, hogy a nagyobbak segítik a kicsiket, igazi kis közösség kovácsolódik össze.
Ezekből az osztályokból került már ki mérnök, pedagógus, közgazdász, és más jó szakember is.
Azt vesszük észre, hogy a falusi gyermekek bizonyos tekintetben talpraesettebbek. Ön szerint mi ennek az oka?
Örülök, ha ilyen tapasztalata van. Mint kétgyermekes anya és pedagógus a saját példámat tudom mondani. Mindig igyekeztem a saját gyermekeimnek és diákjaimnak is kimutatni a szeretetemet: játékkal, beszélgetésekkel. A véleményeikre kíváncsi voltam, a nekik tett ígéreteimet betartottam. Mindez nagyon fontos, hogy kialakuljon az önbizalom. Ugyanakkor, korán meg kell tanulja a gyermek, hogy nemcsak jogai vannak, hanem kötelessége is – otthon is és az iskolában egyaránt. Ezért néha olyat kérünk a gyerektől, ami neki kényelmetlen, vagy éppen nincs kedve hozzá. Igenis, rakjon rendet a szobájában/padban, menjen ki és mossa meg a kezét, pótolja be az elmulasztott házit, kérjen bocsánatot a hibákért (és nagyon elégedettek, ha bocsánatot kérek tőlük). Persze ezt a gyerek kezdetben piszkálódásnak fogja venni, de később (lásd, mikor bekerül egy új környezetbe, mint a líceum és bentlakás) büszke lesz magára, mennyire önálló, dolgos és felelőségteljes ember vált belőle.
Ezért azt mondhatom, hogy a gyerekek kapjanak sok szeretet, de ez legyen övezve renddel és fegyelemmel, felelőségvállalással és követeléssel. Talán ez a titka a talpraesettségnek.
Hogyan látja a vidéki oktatás lényegét, szépségeit, nehézségeit?
Szerintem akár városon, akár falun, az oktatás lényege ugyanaz: a gyermek személyiségfejlődésének tudatos elősegítése. Egy értékközvetítési folyamat.
Mit tart a szakma szépségének?
Szépsége?
Az, amikor a gyermekszem felcsillan, mert megértette, meg akart érteni.
Amikor a gyerek bízik benned, levetkőzi némaságát, félreteszi a dacot és megpróbál az elvárásaid szerint viselkedni.
Amikor előkészítünk egy műsort a gyermekek részvételével, és a szülők arcán tükröződik az öröm, a meghatódás.
Amikor a gyerek megnyer egy versenyt, amire együtt készültünk, ezért együtt örülünk is.
Amikor egy egész osztály néptáncol, mert ott is együtt vagyunk és az jó.
Amikor azt mondja kisiskolásként, hogy ő is tanító néni akar lenni.
Amikor négy–öt év múlva is átköszön a másik oldalból hangosan, szeretettel.
Amikor a szülővé vált volt diákod rád bízza gyermekét, és ugyanazt a szeretetet, szigort és következetességet várja el, amit ő kapott anno.
Mi volt eddigi pályája legszebb pillanata?
Nem tudnék kiemelni legszebb pillanatot. Bevallom, ért csalódás is, ugyanakkor minden nap éri az embert sok-sok apró öröm. Persze ezt meg kell találni, érzékenynek kell lenni rá. Gyakran felvillan egy-egy tanítványom vicces grimasza, fokozatosan elsímuló dacos nézése, jópofa nevetése, visszhangzik fülemben egy-egy jópofa mondat, amin mindig újra el tudok mosolyodni.
Büszke vagyok, hogy Végvár hírét elvittük több volt diákommal országos szavaló- vagy mesemondó versenyekre.
Ha nem tanító lenne, mivel foglalkozna szívesen?
Nagyon szeretek kézimunkázni: kötni, horgolni, hímezni, gyöngyöt fűzni, varrni. Családtagjaimnak, kollégáimnak, barátainknak alkalmanként sajátkészítésű egyedi ajándékkal szoktam kedveskedni.
Mit gondol, mi a legfontosabb dolog, amit megtanított az évek során?
Szeretném azt hinni, hogy nem csak tanítottam, hanem neveltem, formáltam, kultúrát, értéket közvetítettem tanítványaim számára. Ugyanakkor sikerült kialakítani bennük olyan készségeket, attitűdöket amiknek egész életükben hasznát fogják venni.
Milyen értékrendet közvetít a diákjai számára?
Mint mondottam, lokálpatrióta vagyok. Számomra a szülőhely iránti szeretet mellett mindig fontos volt a település hagyományainak átadása.
Körülbelül harminc éve néhány helyi pedagógus kezdeményezésével összegyűjtötték a padlásokon porosodó népi eszközöket, tárgyakat, amik most a régi iskolaépület egyik termében helytörténeti kiállítasként megtekinthetőek. Ez egy alkalmas hely a település múltját bemutatni, ismertetni a diákokkal.
Mindezeket fontosnak tartom átadni a diákjaimnak. Ugyanakkor fontosnak tartom elmondani a szülőknek már a gyermekek beiskoláztatása elején, hogy nagyon fontos a tanulás, a tudás alkalmazása, de ha valaki nem végez egyetemet, nem a világ vége. Az a fontos, hogy tisztességes, becsületes ember váljék gyermekeinkből, akik megtalálják helyüket az életben, a közösségben, mesterséget tanuljanak, tisztességes munkájával tartsák majd el a családjukat, megbecsült, aktív tagjai legyenek a társadalomnak.
Úgy érzem, hogy nem tekinthetünk el a néptánctól sem, ha Tóth Rózsa nevét kiejtjük! Hogyan fonódik egybe a tánc az iskolával?
Óvodás, iskolás, és felnőtt amatőr tánccsoport mindig tevékenykedett a faluban. Én magam is aktív táncos voltam. A szakmai képzésem időszakára esik a családalapítás és házépítés is. Akkor jött létre a Muskátli néptánccsoport, akik régi hagyományokat, népszokásokat mutattak be a színpadon. A csapat munkáját akkori lelkészünk, Szoboszlai Gáspár István segítette, támogatta. Így került sor 1999 őszén arra az eseményre, amely településünkre hozta Nagy Albertet és a Szeged Tánceggyüttest. Ekkor kezdődött el az új korszakot nyitó intenzív néptánctanulás a szegedi oktatók irányításával. Ekkor jött létre a Csűrdöngölő néptánccsoport a végvári iskolásokból. De a szegediek kéthavonta jutottak csak el Végvárra, ezért kellettek melléjük a helyi oktatók is, így a köztes időben, heti két alkalommal Szoboszlai-Gáspár Edit és jómagam foglalkoztunk velük. Ez számomra természetes volt, kétgyermekes anyuka és pedagógus, aki tisztában van a tánc jótékony hatásával, a közösségépítő erejével, ugyanakkor előttem voltak példának volt pedagógusaim, akik táncot tanítottak kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Követni akartam őket. Ez egy nagyon sokoldalú tevékenység volt. A tánc mellett viseletet varrtunk, tánctáborokat szerveztünk, és fellépéseken népszerűsítettük, ismertettük tevékenységünket. A Szoboszlai család elköltözése után Szarvas Erzsébet óvónéni állt mellém a próbateremben, a szervezés komoly problémáját pedig Păștean Erika vállalta fel. Négy generáció nőtt fel irányításunkkal a húsz év alatt. Bár alig vagyunk már, az elmúlt tanévben – a gyermekek és szülők igényének eleget téve – új csoportot indítottunk, de ezt a járvány szünetelteti.
Mi a néptánc hozadéka egy végvári gyerek számára?
A néptáncolás öröme semmi mással össze nem hasonlítható!
Energiával, lendülettel, egészséggel, élménnyel, önfeledt örömmel tölt el mindannyiunkat. A kitartó munka eredménye általában a fellépéseken a közönség tapsában mutatkozik meg, ami a közösséghez való tartozás örömét, büszkeséget, kitartást ad annak, aki ezt műveli.
Honnan ennyi energia, kitartás?
Azt mondják, aki gyerekekkel foglalkozik, örökké fiatal marad, vagy legalábbis fiatalos. A gyerekek, a feladatok, a kihívások adják a lendületet, energiát. A tervek és azok megvalósítása a kitartást.
Molnos Ildikó