Szász Márton: Sziréna

SZÁSZ MÁRTON
Sziréna

A város szélén, hol feltárul a tér
s a barna föld kék éggel összeér
Hol csendes, kurta utcasorra
a friss tavasz dús napsugara hull
az egyik házon sziréna lapul.

Tavaszt kortyolva tettünk arra sétát
és Veránk vette észre a szirénát.
A házak körül fürge füstifecskék
fecsegték, untig hogy: „Tavasz! Tavasz!”
S Vera sem únta kérdezni: „Mi az?”

A tetőn ott mi az, mondd, nagyapám?
…Kihívóan, rozsdamezben, sután
ferdült kalappal szemezett velem
az agg sziréna: „Igen, itt vagyok!
Most néma még, de várj: feltámadok!”

…Köröttünk győztes májusi tavasz…
„Feltámadsz? Hazudsz! Szavad se igaz!
Lapulhatsz, leshetsz, nem jött el időd!
Tudod te, holt vas, mennyien vagyunk
kik az életre adtuk le szavunk?!”

Sarkonfordulva s Verát karba kapva,
Vittem őt tovább a tágas szabadba,
„Nagyapám – kérlelt – nem szólsz? Nem tudod?”
S én szóltam: „Tán még ma nem egészen az,
de az lesz – akarjuk! – lim-lom, ócskavas!”

Fotó: Orosz Sándor
Karcolások az égen

Megosztás