Szakáts Béla szobrászművész 1938-ban, Székelyudvarhelyen született és 1962-től Temesváron él.
A 80 éves művészt idén nyáron Temesvár díszpolgárává avatták, ezzel egy időben, a temesvári Művészeti Múzeum átfogó kiállítást szervezett, majdnem hat évtizedes munkásságának a legreprezentatívabb kisplasztikáit állították ki.
Szakáts Béla termékeny szobrász, középszerűt mégsem enged útjára. Minden, ami a Rózsa-park melletti műterméből, néhány éve pedig első emeleti lakásának kivételes hangulatú művészkonyhájából (boszorkánykonyha?) kikerül – remekmű. A szobrok, ha idejében nem fordítod el a fejed, azonnal megszólítanak, kérdőre vonnak vagy kisszéket hozatnak veled, ráülsz, és nézed, nézed, nem mozdulsz egyhamar.
G. Mátyus Melinda
Megjelent a Helikon irodalmi folyóirat 2019. október 25-ei számában.
Kiválasztok néhány Szakáts-szobrot, a kedvenceimből, odafigyelve arra, hogy különböző anyagú és stílusú kisplasztikákról beszéljek. Ezeken keresztül megpróbálok ablakot nyitni a hatalmas és kivételes munkásságra. A művész bensőséges kapcsolatban van minden anyaggal, újraértelmezi az anyagok egymáshoz való viszonyát is, a puha és meleg fát a kemény és hideg fémmel hímezi. Az agyagtechnikája talán a világon egyedülálló, belső fémhálók, vékonyabb-vastagabb drótok biztosítják a terrakotta-szobrok hosszú életét. A bronzból készült alkotásai rendszerint egy-egy pillanat közepét állítják meg. Szakáts bronzembereit a mozgás lendületében rögzíti, és érezzük, csak a kedvünkért maradnak nyugton. Elmondják a magukét, befogadjuk – és mennek is útjukra. Pedig a bronz nehéz anyag, érzelmekről nehezen beszél, és pontosan ebből, az anyag és téma közötti feszültségből építkezik. A bronz akadályozza-fojtogatja a témát, kilapított kisplasztikái a megszenvedett szabadságról beszélnek.
1. Úton
Kezdjük egy bronzzal. Apa és fia, úton. Vagy csak: egy ember és egy másik ember, úton.
Egy szoborról nem fénykép alapján kellene beszélni, egy szobrot körbe kell járni, a fény is fontos. Ha módunk van rá, körbe kell tapogatni, előbb ujjal, majd tenyérrel, bátran. Szakáts Béla szobor-alakjainak látható/tapintható gerince, lapockája van, apró késnyom, gödröcske, farcsont.
Finom jelzések ezek, nagyon tömören beszélnek a test indulatairól, feszüléséről vagy éppen nyugalmáról, néhány karccal történeteket bíz ránk Szakáts.
A művész Székelyudvarhelyen megélte a háborút, erről emlékei is vannak. Életet és halált érzek ebben az alkotásban, nem kisebb a tét, mint az életben maradás vagy az élet átmentése. Mindenesetre, amíg úton vagy, életben vagy.
Nem biztos, hogy apa és fiú. Lehet, hogy nagyapa és unoka. Nem biztos, hogy létezik rokoni szál. Lehet, hogy a leköszönő helyet ad az éppen ébredőnek, a születés ujjongásának. A trottyos, alig mozduló ember a még koordinálatlan végtagocskáknak. Amelyek bármelyik pillanatban elszállhatnak, önálló létezés felé.
Végtelen út, első és utolsó lépés nélkül.
Közhelyes témát pátoszmentesen megfogalmazni az egyik legnehezebb vállalkozás, Szakáts Bélának ez mindannyiszor sikerül.
2. Víziboszorkány
Ez az alkotás egy sorozatnak egyik állomása. Sok boszorkánykája van Szakátsnak, leheletnyi, a művész számára fontos különbségekkel. Nyilván, ő maga is szereti a témát és a megtalált formát, ezért is variálgat ilyen nagy kedvvel. Az angyalt is nagyon szereti és a hallá változtatott Zeuszt, ezeknek is egész sorát formálta meg. Aki elrabolja a megannyi testhelyzetben tetszelgő Európát, Zeuszt éppen érkezésben vagy indulásban, Zeuszt nagy sebességben és lassan, vigyorogva és dühösen. Szájából kilóg Európa, olykor csak a feje búbja látszik, máskor egyensúlyoz, fél teste bent, fél teste kint, azt sem tudjuk biztosan, hol érzi jobban magát. A mítoszt emberi léptékűvé alakítja a humor.
Nem szívesen hagyom ki ezt a két sorozatot, de választanom kell.
Maradjunk a víziboszorkánynál, aki a hal úrnője és nem mellékesen: talpig nő.
Hal és nő – összetartoznak, a hal szelidített, csak addig marad a vízben, ameddig így jó. Mindkettőjüknek.
A vigyorgó, golyószemű, nagy szájú hal ezúttal különösen barátságos, Tarziszhoz és Ninivéhez semmi köze. A felületek egyszerűek, néhány rovás mindösszesen. A pikkelyt, uszonyt és a kis boszorkány köldökét a Mester épp, hogy jelzi. Fentről nézve lapos a haltest, a felénk forduló női, nyúlánk végtagok viszont térben terjeszkednek, a nő törékeny alakjával felénk fordul, kleopátrás frizuráját óvja.
Rengeteg gyöngédséget gyúrt bele a művész e munkába, a hegyes mellecskék, a térd, a boka, a gyönyörű, kecses karok, a butácska arc – a szerethető nőről beszélnek. A nőről, aki a férfié, de csak annyira, hogy a férfi kicsit tartson is tőle.
Mégiscsak boszorkány! Kedves, játékos talapzat dukál a témához. Szakáts Béla kisplasztikáinak állandó kísérője a humor, ebbe a sorozatba a nála megszokottnál is több humort, fintort és könnyedséget gyúrt bele.
3. Minden porcikám
És: újból a nő!
Ezek a fa-fém, tárgy-emberek a művészt a 2000-es években foglalkoztatták. Piros, kék vagy natúron hagyott fára fémből belső szervek, csontok, és kívülről is látható idomok kerültek.
Röntgenezés és egyszerűsítés.
Minden esetben gerinccel, hátsó féllel, széles terpeszű lábakkal és apró fejjel ellátott alakok ezek. Kortársaink ők, egy-egy Wolksvagen-gyárból, bicikliszerelő-műhelyből vagy éppen kasszapult mögül előbújó emberek. Nagyon hasonlítanak egymásra, de mégsem eléggé, nem annyira, hogy a lehető legelőnyösebb legyen gyártónak, kereskedőnek és pénzügyesnek egyaránt. Az a probléma, hogy még mindig gondolkodik, kicsit elmozdul, elkülönbözik, a végén még kalapot emel!
Képzőművészeti sci-fi.
4. Bekerítve
Mindannyiunk önarcképe. Valamelyik Kafka-hős, esetleg. Nem király.
Teljes mozgásban sikerült megfogalmaznia a tanácstalan, nevetséges kitörési próbát, várjuk, mikor huppan a hátára, mikor csúszik el, a végén még leesik kicsi koronája a fejéről, éppen a lábujjunkra.
A lehetőségek, lám, behatároltak, és minden dimenzióban azok. Itt is síkéletben mozgat és ábrázol a művész, a síkot is keretezi és maga a figura is mintha papírból hajtogatott játékszer volna. Nem vesszük komolyan, a hatalmat kiveszi a kezéből, mozgása folyamatos, de tétova, tájékozódni nem tud.
Az ábrázolás egyszerre ironikus és együttérző. A ’89 előtti időket idézi bennem.
5. Céltáblaember
Szakáts Bélának sok köztéri szobra van, Temesváron, Kolozsváron, Szárhegyen, Csíkszeredában.
Én a forradalmak tiszteletére felállított alkotásait emelném ki: a kolozsvári Sétatéren felállított IN MEMORIAM 56 című, téglalapban forgó, emberi alakot idéző alkotását és a temesvári Céltáblaembert. Utóbbi a legmegrendítőbb, a temesvári ’89-ről készült köztéri szobor.
A Céltáblaember annak a térnek és utcatorkolatnak a közelében él, ahová ’89 decemberében bemenekült a védtelen tömeg, ahol tankok lőttek és ahol többen meghaltak, sokan megsebesültek. A Jenő herceg tér torkolatában rengeteg ember zsúfolódott össze, szinte mindenki mellett földre roskadt valaki, és ezek az emberek azóta is cipelik, már harminc éve, a haldokló arcokat és hangokat.
Inas, izmos, mégis, darabokból álló és majdnem darabjaira hulló férfi, mintegy három méter. Felfele nyújtott karok, könyörgés, irgalomért esedezik, de a segítséget fentről kéri, a vízszintes térben nincs ember(e), senki nem szólítható, ez még nem győzelem. Hacsak már a jelenlét, a proteszt önmagában nem az.
Az arc Krisztus-arcot idéz, szelíd erőt. A szobor talapzatánál szinte mindig élő virágot látok.
*
A 80 éves művész még mindig napi több órát dolgozik, gyakran fotelben, széken, ágyban, mígnem olyan szintre eljut a témával, hogy papíron, rajzban már vázlatot készíthet. Utána, a fehér falú műterem-konyha közepén nekilát a megformálásnak, energikusan, szenvedélyesen, a derékfájásnak ilyenkor nyoma sincs. Napokig, de lehet, hogy hetekig dolgozik terrakotta kisplasztikáin, mígnem annyira elégedett, hogy száradni hagyja. Kifejező arcok, kilapított testek, lázadó vagy elmélázó emberek kelnek életre a műterem posztamensén.