A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház marketing és PR irodavezetője így mutatkozik be:
„Orbán Enikő vagyok. De nem igazán szeretem, ha Enikőnek hívnak. Nagyjából nyolc éve élek Temesváron. Ez az egyetlen olyan város, ahol eddig igazán otthon éreztem magam. A legelső pillanattól. Hiszek benne, hogy lehet szépen élni. Csak nem mindig sikerül. Hajlamos vagyok túlelemezni magam körül a világot. Talán mert őszintén hiszek benne, hogy minden mindennel összefügg. Hogy minden és mindenki lényegében összetartozik. És a világ tele van láthatatlan nyúlós szálakkal, és ha ezeket meglátjuk, ha képesek vagyunk ezeket megérteni, tiszta és áttetsző lesz a világ körülöttünk.”
Mi a legnagyobb ajándék számodra?
Elsősorban a fiam és a családom. Másodsorban az írás. Az az erő, amit ebből merítek, és amit tovább tudok adni a szavakon keresztül. Hogy szépen lehet élni bennük. Hogy biztonságban lehet lenni bennük. Közöttük. Harmadsorban az a néhány ember, aki azt hiszem, őszintén szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok, anélkül, hogy meg akarna változtatni.
Mit csinálnál életed utolsó napján?
Lábszárközépig gázolnék a Földközi-tengerbe, nézném a vizet és a civitavecchia-i régi kikötőt. Bort innék és megpróbálnék hálás lenni azokért az emberekért és történetekért, amiket kaptam.
Mi ellen lázadtál?
A birtoklásvágy ellen. Az igazságtalanság ellen. A társadalmi és nemi megkülönböztetés ellen.
Ha nem színházban dolgoznál, akkor hol?
Pék lennék. Korán kelnék, kenyeret dagasztanék, nézném, ahogy a sok különböző halmazállapotú dologból a kezem között lesz valami új, élő, meleg és hasznos dolog.
Mi az, amit még nem kérdezett meg senki tőled, de nagyon el szeretnél mondani?
Hogy mit miért. Hogy én hogyan látom a világ kis és nagy összefüggéseit. Hogy mi köze van a boldogságnak a minden reggel bevetett ágyhoz. Hogy miért iszom feketén a kávét. Hogy miért nem tudom elengedni azt az elképzelést, hogy valamiféleképpen egyszer mégiscsak megváltsam és átlényegítsem ezt a világot. Legalább magam körül.