Felhívott a legjobb barátnőm. Tanácstalan, az idei karácsonyozás milyen lehet. Az övé. Illetve a mindenkié. Illetve csak kérdezi.
Én sem tudom.
A legjobb barátnőm a következökre gondol. (Mindannyian.)
A kopt keresztényeket egyre több támadás éri. Szemétkupacok között élnek, a város szemetét rendszerezik, de a többség úgy gondolja, ez is sok nekik. Legyen félelem is, legyen robbantás is, pont a templomukban.
És a barátnőm persze arra is gondol, hogy meggyilkolták azt az orosz nagykövetet. Törökországban, egy másik isten nevében, ő Allah. Persze, tudja, nem Allah és nem Jáhve, csak a terjedő gyűlölet. (Milyen ez a Korán? de ebben nem mélyülünk el. Vélhetően, nem is a mi feladatunk.)
És Aleppó, édes Istenem, Aleppó. Nem is akarjuk elképzelni a városnak még a legvértelenebb, legépebben maradt terét, utcáját, házát – sem.
Végül azt említi, ami mindannyiunk torkában van, a berlini karácsonyi vásárt.
Továbbgondoljuk. Két cinikus, szinte megrendezett tragédia, egy hét alatt.
Kiállítás. Esztétikai élmény. A szép értelmezése és befogadása.
Ezt rombolja le ez a felfele tartott, fenygető ujj. És egy életet. Allah akbar vagy ahbar vagy valami ilyesmi.
Halljuk. Félünk. Eljött volna az idő, amikor a műélvezetnek nincs helye az élettérben?
És Berlin. Multikulti, igaz, de, ezúttal mégiscsak a lényeg, hogy: Karácsony. Karácsonyi készülődés.
Mit tehetünk? A karácsonyfa mekkora legyen? A rossz lelkiismeretünket békíthetjük kis adakozással?
A templomozás? Az ajándékozás? A kántálás, ha van még ilyen? Az ima, a fa alatt?
A barátnőm úgy véli, hogy nem vehetjük magunkra az egész világ fájdalmát. Másrészt, a hallgatásunkkal hozzájárulunk a rossz irányhoz. Másrészt, mit tehetnénk, ha beszélnénk, ki figyelne ránk?
És kifejti, hogy fél, ha egy arab férfival/nővel egy légtérbe kerül. És szégyenli is. Mert jól tudja, hogy a fanatikusok kevesen vannak, de: sosem tudni.
Lehet, hogy létezik civilizációs összeférhetetlenség. Másrészt, eddig nem tapasztaltuk ilyen mértékben. Másrészt, nem is jöttek ennyien. Ellenőrizetlenül. Másrészt, a szíriai tragédiát mi importáltuk, hát csak kell segíteni. És, egyáltalán, emberek szenvednek.
A legjobb barátnőm belefárad. Befejezhetetlen, ezért jobb befejezni.
Hát így. Ennyit az idei karácsonyvárásról.
Ezen a nyomon kívánunk elbúcsúzni.
Mégis folytatjuk. Úgy érezzük, a lényegről nem beszéltünk. Arról, hogy valami nem stimmel a mi karácsonyunkkal. Mert milyen is?
Ilyen:
És ez még nem is a leghabosabb.
A karácsony gondtalan, legleg, romantikus, hamis.
A karácsonyi városok fényesek, az egyik erdélyi portál évek óta fotókat közöl a székelyföldi – és nem csak – városok pompájáról.
Az üdvözlőlapok, immár elektronikus formában is – ugyanilyenek. A szobánk is, a kötelező karácsonyi lelkiállapotunk is.
És folytatjuk a beszélgetést, mélyebbre ásunk.
Nézzünk kicsit körül Betlehemben.
És ha már négy hetes adventi időszakon vagyunk túl, a bibliai adventre is gondolhatunk, amely angyali jelenésekről is szól, de szülés előtti vándorlásról is. Názáret és Betlehem között. Mária hasa nagyon feszes, a szamár ráz, a gyaloglás még rosszabb, a kis Jézusnak nem lehetett valami jó benyomása az anyaméhen kívüli világról. Ki is várta szépen, hogy biztonságos helyre kerüljenek, az úton levést nem szerette.
( A barátnőm folytatja, mennyien vannak úton, ebben a hidegben, de visszakanyarodunk Betlehembe.)
Az a biztonságos hely pedig istálló vagy barlang, valami ilyesmi. Áldott melegítő forrás az ökör és a szamár. Kis térben majdnem elég.
Az a karácsony arról szólt, hogy: nem vala néki hely. A kis Jézusnak.
(És arról, hogy a történet folytatódik, egymást ki/letaszítjuk. Lucidabb pillanatainkban körülnézünk, és látjuk, hogy: pedig mindenkinek volna elég hely. Ilyenkor jól látjuk. Ezt hallom a telefon túloldalán.)
A karácsony az egymásrautaltságról szól, szőjük tovább. Szülés, az újszülött ellátása, félelem és boldogság, kettesben, aztán hármasban.
A kis Jézus megérkezett és nem gondolta meg magát, felnőtt Jézusként megváltja a világot. Mindennek ellenére.
Egy nagy, felszabadult lélegzést, a levegő ki-befújását hallom a telefonban.
Ha a karácsony ilyen, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül megülhetjük. Mindenki belefér, a kis Jézus maga mutatja, hogyan.
És tovább megyünk. A művészek mutatnak meg legtöbbet a betlehemi születés valódi üzeneteiből.
A barátnőmnek javasolom, legközelebb, ha Parajdra megy, ne hagyja ki a római katolikus templomot. Itt látható az alábbi alkotás:
Derűs, de nem túlboldog jelenet.
Pont elég, pont olyan, amilyennek érezzük a lelkünk mélyén a szentestét.
És ha már itt tartok, Csanádi Imre adventi versét ajánlom, még van egy napunk a születésig. A mester, M. S. mester freskója ünnepélyes, mégis játékos, idilli.
A vers – ugyanilyen. Könnyedén rendezett, magátólértetődően biblikus.
Mária és Erzsébet.
M. S. mester selmecbányai oltárának szárnyképére (1506)
Erzsébet asszony láttatik e képen,
repdes a magzat, dagadó méhében,
mikoron hozzá maga-személyében
Mária mégyen.
Mária, szép szűz, virágok virága,
piros köntösbe, vont-arany ruhába,
öltözék illő, ékes komolyságba,
mennyei mátka.
Zsong még fülében szava Gábrielnek;
benne is, tudja, megfogant a Gyermek.
Közli nénjével, ihol, a Kegyelmet:
csók kezet illet.
Mennyi méltóság, lebegő kecsesség!
Két hölgy köszönthet egymásra szerencsét.
Fehéren burkol fejet patyolatvég,
sőt repes is még.
Körül tavasznak mindenek örülnek,
fű-fa zöld, kéklőn hegyek ünnepelnek, –
kedvre vad kőszál, varasodva, gerjed:
jöjjön a Gyermek!
Gót arany villog sima-boldog égen,
béke víz tükrén, vártornyok kövében,
szerte-kószáló halandók szivében,
mint soha még nem.
Hát a plánták mily vetekedve ontják,
hódolatként, a reneszánszi pompát!
Kék irisz büszkén bodorítja kontyát, –
söprik a szoknyák.
Les rajongón a kegyes asszonyokra
bíbor orcákkal bazsarózsa bokra;
karcsú tő epren szirom-csillagocska –
mind mosolyog ma.
Jaj pedig, mit nem mutogat még tábla!
Gyermekből Férfi – kínba megy, halálba!
Irtózz, keresztyén! – ama szent dámákra
sandítva bárha.
Ujjong, zsolozsmáz gazdag Selmec-Bánya,
pór, pap, mészáros a keresztet hányja.
Áll a szép oltár! – a Céhnek sem bánja
bő adománya.
Köss batyut, piktor! Nézz új hazát, házat!
Munkát és márkát – jó az Isten – más ad!
Láthatják: M. S. – majd: 1506…
Virrad a Század.
1972. szeptember 7-8.
A legjobb barátnőm megígéri, hogy elolvassa. Nem ismeri a verset. Még elrohan karácsonyfát vásárolni, olyan közepeset és néhány szerény ajándékot. Az ajándékok legjavát este készítik közösen, két lányával és – valószínű – ezúttal is, holtfáradt férjével. Aki tavaly is elaludt, az asztalra borulva, de a munka végeztével sikeresen felébresztették és ő takarította el a dióhéjat. Kötelező férfias brummogással.
Mindkettőnknek jót tett a telefonbeszélgetés.
Áldott, boldog Karácsonyt, mondjuk szinte egyszerre.