Mintát, példát és ösztönzést az Otto von Bismarck (1815–1898), porosz miniszterelnök, a Németországot egyesítő kancellár kezdeményezésére a birodalmi gyűlés által hosszas viták után elfogadott és 1886. április 26-án kihirdetett német „telepítési törvényből” merítve Magyarország fenyegetett részei nemzetiségi összetétele korrigálásának, fokozatos kiegyenlítésének, az Amerikába irányuló kivándorlási láz évről évre növekvő arányainak csillapítása, mérséklése, a parasztság mértéktelen földéhségének temperálása, a túlnépesedett, tetemes munkáskézfelesleggel bajlódó vármegyék, települések tehermentesítése valamint a korszerű, hatékony agárgazdálkodás meggyökereztetése, kiterjesztése célzatával döntötte el Magyarország, a pénzügyminisztérium ideiglenes vezetésével is megbízott miniszterelnöke, gróf Tisza Kálmán (1830–1902) és gróf Széchényi Pál (1838–1901) földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 1888-ban, hogy a Temes és a Béga folyók síkjait és dombos vidékeit Temesvártól Facsádig – kisebb megszakításokkal – mintegy 70–80 km hosszan borító erdőrengeteget kiírtják, hogy alkalmas területeket biztosítsanak új falvak és községek létesítésére, a tervezett állami telepítések számára. Összesen 21.605 katasztrális hold kincstári erdőterületet – amelyet mezőgazdasági hasznosításra sokkal megfelelőbbnek minősítettek a szakemberek – jelöltek ki telepítési célokra. Csernegyházán 723, Bruckenauban 418, Szakálházán 555, Monostor és Remetelungán 800, Bálinc vidékén a lugosi úttól keletre 3534, Szikláson 500, Hisziáson 950, Iktáron és Budincon 700, Sustrán 400, Temesrékason 1856, Jezvinben 870, Mosnicán 3200, Dentán 2800, Gyirokon 1100 hold erdő esett a fejszék áldozatául. A Vadászerdőből 3150, a temesvári selyemfonodai földeket fedő erdőből 49 katasztrális holdat ítéltek kiírtásra.
földművelésügyi miniszter
Az új földművelésügyi miniszter, a tárca irányítását gróf Szapáry Gyula (1832–1905) kormányának tagjaként, 1890. március 15-én átvevő gróf Bethlen András (1847–1898) egy nagy lépéssel tovább menve, Facsettől Zsupánig 6500, Bálinc vidékén a lugosi úttól nyugatra Babsáig 4270 és Valealunga környékén Szilhától Zsupánig 4934, tehát még 15.704 kat. holdon rendelte el a Béga-völgyi sík és dombos erdők letarolását
Nemzetpolitikai érdekeket tartott szem előtt a kormány, amikor eldöntötte, hogy a Bánság népessége etnikai összetételének módosítása, távlati kiegyensúlyozása céljából az állami kincstár tulajdonát képező írtásos területekre mindenekelőtt magyar anyanyelvű és lehetőleg református vallásfelekezetű földműveseket költöztetnek főként a Tiszántúl túlnépesedett településeiről. Új falvak kialakítása, létesítése mellett hozzátelepítéseket is előirányoztak, a többségükben más etnikumok által lakott községekben.
A kormány határozott szándéka, intézkedési terve, valamint az 1883/45-ös törvény garantálta kedvezmények, csábító feltételek a Csongrád vármegyei Szentes városában is átfogó mozgalmat gerjesztettek, amelynek élére Sima Ferenc (1853–1904) városi levéltáros, a hetente „vegyes tartalommal” megjelentő Szentesi Lap felelős szerkesztője, kiadó- és nyomdatulajdonosa állt, akit Fehér Miklós földművelésügyi államtitkár személyesen kért fel 1889. augusztus 30-án a telepítési akció „eszközölésére”, megszervezésére és lebonyolítására. A város függetlenségi érzelmű lakossága körében nagy tekintélyre és népszerűségre szert tett lapszerkesztő, 1889 szeptemberének első hetében, 1–6. között indította el Szentesen a telepítési mozgalmat, amelyet nemcsak lapja hasábjain, hanem a ‘48-as Népkör elnökeként, a város gazdasági tanácsnokaként, valamint a városi és a megyei ‘48-as függetlenségi ellenzék elismert vezéreként minden fórumon kitartóan és lelkesen propagált, hatékonyan terjesztett. Közéleti és politikai szerepvállalása, funkciói meghatványozták, felerősítették érvei, felsorakoztatott argumentumai nyomatékát élénk visszhangot és érdeklődést keltve a szentesi parasztpolgárok körében.
Sima Ferenc személyesen felkereste, bejárta a telepítésre kijelölt területet, s nagyon kedvező véleményt alkotott és továbbított a földek minőségéről, adottságairól. Kezdeményezésére és szorgalmazására 1889 novemberének elején Szentesről az érdeklődők egy nagyobb csoportja utazott Temesvárra, hogy a helyszínen szemlélje meg a telepítésre szánt, a temesszentandrási kincstári uradalomból kiszakítandó földeket. A küldöttség tagjai nagyon kedvező benyomásokat és tapasztalatokat szereztek. „Az illetők a föld rendkívüli jóságát látva, egészen el vannak telve a település szándékával, s már eddig 27-en jegyeztették föl magukat, kik itt földet akarnak vásárolni” – jegyezte meg 1889. november 8-án közölt beszámolójában a Szentesi Lap. A tollat merészen forgató, a szókimondó természete és erélyes fellépése okán rendkívüli tekintélynek és népszerűségnek örvendő Sima Ferenc tanácskozásra hívta össze 1890. január 26-ra a Temesközbe települni szándékozó 127 szentesi családfőt. A település feltételeinek ismertetése és megvitatása képezte a tanácskozás tárgyát. Kiemelt jelentőséget és figyelmet szenteltek a birtokszerzés kritériumainak, menetének és folyamatának elemzésére, körültekintő és alapos megbeszélésére. A kijelölt területen a föld árát a kormány katasztrális holdanként egységesen 240 forintban kívánta megszabni. Az igénylők a szerződés megkötésekor nyomban holdanként 40 forintot kötelesek voltak kifizetni. Az összeg nagyobb részét húsz esztendő alatt – évi 5 százalékos kamattal és 3%-os tőkejáradékkal – tartoztak majd törleszteni, kiegyenlíteni. Minden katasztrális hold szántóföld után évente 16 forintot tett ki a járulék összege. A faluban minden letelepülő család bérmentesen kapott fél holdas házhelyet. A kormány elképzelése és szándéka szerint az építkezéshez már 1890 tavaszán hozzáláthattak volna, ellenben a szántóföldeket csak az őszi betakarítás, 1890 szeptembere után vehették birtokukba és használatukba a telepesek.
Értesítést közölt 1890. április 20-i számában a Szentesi Lap, amely azt tudatta, hogy május első felében várhatóan megkötik a települőkkel a szerződéseket. A beindult, ígéretesen kibontakozó folyamat azonban megtorpant, objektív és szubjektív okok miatt mellékvágányra siklott. A „település csinálójaként” aposztrofált Sima Ferencet, aki a kitelepülni szándékozókat összeírta, jegyzékbe vette és a szükséges információkat, útmutatásokat az érdeklődőknek nemcsak a szerkesztőségben, hanem lakásán is készségesen és önzetlenül megadta, a vármegye félhivatalos lapja, Zsilinszky Miklós (1838–1925) főispán – akit a Szentesi Lap lankadatlan kitartással hevesen támadott – szócsöve, a Szentes és Vidéke haszonleséssel, karrierizmussal és hazafiatlansággal vádolta meg, noha ténykedéséért Sima Ferenc sem tiszteletdíjat, sem költségei megtérítését, sem pedig állami hivatalt nem igényelt a kormánytól. Kizárólag csak a Délvidék magyarsága megerősítésének, gyarapításának érdekében buzgólkodott, s a nemes cél érdekében kívánta – úgymond – idegenek közé költöztetni a szentesi földműveseket, akik a magas árak miatt nem, vagy csak nehezen juthattak Csongrád vármegye székvárosának környékén földhöz. Elvtelenséggel is meggyanúsították, azt terjesztve róla, hogy képes lenne feladni és megtagadni ellenzéki magatartását és eszményeit, ha a kormány telepítési kormánybiztossá nevezné ki. Az ádáz hajsza, a politikai indítékú gáncsoskodások arra késztették Sima Ferencet, hogy lemondjon a telepítési akció szervezéséről, irányításáról. A tápéi választókerületben szerzett 1892-ben függetlenségi és ‘48-as párti programmal országgyűlési képviselői mandátumot, 1896-tól Szentes városát képviselte Magyarország parlamentjében, ahol az „obstrukció nagymestereként” alapozta meg hírnevét. Az obstrukció, mint parlamentáris fegyver című könyve 1896-ban hagyta el a nyomdát. Politikai ellenfelei valóságos lejárató kampányt folytattak ellene. Csődeljárást indítottak lapja és nyomdája ellen, a városi képviselőtestületből kiebrudalták, kezdeményezték mentelmi joga felfüggesztését is. A parlament összeférhetetlenségi bizottsága 1899. december 15-én semmisítette meg végül Sima Ferenc képviselői mandátumát. A folyamatos zaklatások, a sorozatos rágalmazások miatt 1901-ben családjával kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol 50 esztendős korában, az Ohio állambeli Fairportban hunyta le 1904. június 1-jén örökre a szemét.
A Sima Ferenc által összegyűjtött, nyilvántartásba vett szentesiek hat tagú deputációjának az élén Zsilinszky Miklós, Csongrád megye főispánja felkereste gróf Bethlen András (1849–1898), földművelésügyi minisztert és Fejér Miklós (1839–1909) államtitkárt, akiknek kérvényt nyújtottak be a telepítési feltételek enyhítése tárgyában. Zsilinszky Miklós főispán pedig elvállalta a 4590 holdas Vadászerdő kiírtott területe telepítés céljából való kiárusításának, szétosztásának lebonyolítását. Midőn jó üzletet szimatolva a vármegye első embere vette át az akció védnökségét és irányítását, egyszerre megszűnt – miként azt s a Szentesi Lap malíciózusan megjegyezte – „a telepítési művelet hazafiatlan cselekmény lenni”. A főispán címére érkezett 1891. szeptemberének közepén a földművelésügyi minisztérium leirata, amelyhez mellékelték a Vadászerdő kiírtott területére előirányzott telepítés feltételeit rögzítő Telepítési okmány, valamint az Adásvételi szerződés tervezeteit.
A földművelésügyi minisztérium és az államkincstár kiküldöttei 1891. október 1-jén Szentesre érkeztek, ahol a következő két napon sorra aláírták a 137 szerződést. A „telepváltság” 10%-át, az igénylőknek a szerződés aláírása után, a sorsolás megejtéséig a szentesi Magyar Királyi Adóhivatalnál kellett befizetniük. A föld árát végül is kataszteri holdanként egységesen 200 forintba határozták meg, tekintet nélkül a fekvésre és a talaj minőségére. A vételár 90%-át egyenlő féléves részletekben húsz esztendő alatt kellett törleszteni. Két évtized múltán a földek és a házhelyek végérvényesen a folyamatosan törlesztő telepesek birtokába kerültek volna.
Mindazokat, akik a telepföldek vételárának a 10 %-át befizették felszólították, hogy 1891. november 14-én jelenjenek meg a vadászerdei m. kir. erdőőri szakiskolában megtartandó sorsoláson, amelyen a földművelésügyi minisztériumot báró reicheneggi Malcomes Jeromos (1851–1915), a telepítési ügyekkel megbízott osztálytanácsos képviselte, aki a szerződéseket Szentesen a minisztérium nevében másfél hónappal korábban aláírta. A telepesek lajstromozását, összeírását Sima Ferenc visszalépését követően Kolposzky János, majd lemondása után Varga Imre végezte, aki a „magas kormány és a telepesek közötti érintkezést” mint a telepesek húsz tagú választmányának elnöke közvetítette, biztosította. A bizottság Virágos Tóth Jánosból, Nagy Bálintból, Nagy Györgyből, Rácz Jánosból, ifj. Gombó Józsefből, Nagy Balogh Jánosból, ifj. Soós Mihályból, Pósta Mihályból, id. Papp Sándorból, Soós Lajosból, Berzsely Sándorból, Debreczeny Sándorból, Zsiros Istvánból, Lakos Bálintból, Egri Szilágyi Istvánból, id. Soós Mihályból, Török Jánosból, Horváth Antalból és Turóczi Bélából állott. Az állami és megyei hivatalosságok lelkesülten hirdették – a Szentesi Lap tudósítása szerint – „országnak és világnak, hogy: Zsilinszky vezérlete alatt egy karaván indult útra az új Khanaanba”. Sorshúzással a települő 133 család között 10 öt, 25 tíz, 28 tizenöt, 25 húsz, 15 huszonöt, 10 harminc és 20 ötven holdas birtokrészt osztottak szét. Minden telepest 800 négyszögöles telek, házhely illetett meg. Bonificális földekre 100 katasztrális holdat tartottak fenn. A falu felépítésére szánt területtől sugarasan és menedékesen haladva mérték ki a szántóföldeket, mégpedig úgy, hogy az 5 holdas telepek a község közvetlen közelébe a 50 holdasok meg a legtávolabbra estek. „A kiosztott területnek egyharmad része már ki volt írtva és gazdasági mívelés alatt állott, kétharmad része letarolt tuskós föld volt, melyet az illető telepeseknek kellett kiirtania – vázolta a helyzetet Vadászerdő község telepítése című írásában Varga Imre, a település sorrendben első kinevezett, majd választott bírója. – A még fennállott erdőből 180 frt egységár mellett 96 hold lett a telepeseknek építkezési célokra hat évi kamatmentes lefizetés mellett átengedve és birtokaránylag felosztva.” Az ügyek intézése és kezelése a temesrékási kincstári tiszttartóságra hárult, amelynek kerületében az új telepesközség tartozott.
Kivételes érdemeket szerzett a telepítés megszervezésében és lebonyolításában Solymossy Miklós (1840–1893), temesrékási királyi kincstári uradalmi tiszttartó, Temes vármegye közigazgatási bizottságának a tagja. Segítőkész, rátermett és önzetlen jóakarója, istápolója volt a Szentesről érkezett telepeseknek. Miként azt korai halálakor közölt nekrológjában a Délmagyarországi Közlöny megjegyezte: „neki köszönhetjük elsősorban, hogy annyi sok derék magyar családot telepítettek a vadászerdei »Új-Szentesre«”. Nagyon megszerette a falut és lakóit, utolsó kívánságát és meghagyását respektálva és teljesítve, az 53 éves korában elhunyt állami hivatalnok holttestét Vadászerdő sírkertjében helyezték örök nyugalomra.
A szentesiek 1891 telén és többségükben 1892 tavaszán költözködtek be a Temesvártól akkor még 5–6 km-re, a Lippára vezető országút mentén kimért vadászerdei 3156 katasztrális holdat kitevő irtásterületre. (A telepítésre kijelölt terület nagyságára, valamint a beköltözött családok és személyek számára vonatkozóan a korabeli aktákban, közleményekben, valamint a későbben papírra vetett visszatekintésekben, tanulmányokban, forrásmunkákban különböző, egymástól kisebb-nagyobb mértékben elütő adatok szerepelnek.)
A telepítési okmány előírta, hogy 1893. október 1-jéig minden telepesnek legalább két szobából és mellékhelyiségekből álló lakóházat kellett építenie éspedig a kincstár által megszabott méretek, tervrajzok szerint. Három éven belül az utcákon fasort, s a kertekben legalább 20 nemes gyümölcsfát, az udvarokon meg eperfákat kellett ültetniük. Kötelesek voltak a telepesek ugyanakkor a kincstár által ingyen adott területen, az általa jóváhagyott terv szerint, saját költségükön községházat, iskolát, óvodát, templomot és paplakot építtetni s fönntartani. Ez utóbbiak fejében a kincstár 40 hold föld használatát közcélokra engedte át. Lakóházaik felépítéséhez megérkezésük után, 1892 tavaszán láttak hozzá a telepesek. A telepítési okmányban rögzített határidő két esztendővel kitolódott. 1895 végéig felépült 132 magánház, s államsegéllyel tető alá kerültek a községháza, a tanítói lakás, valamint az iskola épületei is. Iskolává és imaházzá ideiglenes jelleggel 500 forintos államsegéllyel a Mokry István által használatra ingyenesen felajánlott, a község főterén álló magtár épületét alakították át. A közösség 1600 forinttal járult hozzá az épület átalakításához és bebútorozásához.
„Különösen nagy gondot okozott az, hogy házaikat a kincstár által előszabott s szigorúan megkövetelt méretek szerint, erejüket és igényeiket meghaladó fényűzéssel kellett fölépíteniök. Amellett a temesvári és szomszédos községbeli kereskedők és iparosok, kik az építéshez szükséges anyagokat szállították, a telepesek kényszerhelyzetét kihasználva, az anyagok árát tetemesen emelték. Míg az újabb telepeken a kincstár által építtetett házak átlag 1000 koronába kerülnek, addig a vadászerdőieké tizenöt évvel ezelőtt átlag 2000 koronába kerültek. E házakért s a hozzátartozó fél holdnyi belsőségért ma sem kapni többet eladás esetében 2000 koronánál – írta a település első helytörténésze, dr. Bodor Antal (1878–1955) 1907-ben Vadászerdő telepes község monográfiája címen Budapesten kiadott tanulmányában. – Másik nehézség a földek rendbehozásánál merült föl. A gazdáknak ugyanazon időben kellett házat építeni, s földjüket a fagyökerektől megtisztítani. Az úgynevezett tuskózás eltartott két évig, mely idő alatt a föld alig termett valamit, s a művelet tetemes munkaerőt igényelt. A város közelsége miatt drága volt a napszám, úgy hogy egy kat. hold tuskózása, napszámosokkal végeztetve, mintegy 200 koronába került. A munka nagy részét a telepesek s családtagjaik végezték, de mert idejüket ez teljesen lekötötte, s rendbehozott földjeik megművelésére már sem munkaerővel, sem megfelelő állatállománnyal nem rendelkeztek, így jobb földjeiket kiadták bérbe a szomszéd községekbeli sváboknak évi 16–18 koronáért. (Tehát a haszonbér összegéből következtetve, mely 400 korona, 41/2–5%-os kamatának felelt meg, a holdanként! 400 korona ár, melyért a kincstár a földeket átengedte, körülbelül megfelelt az ingatlanok akkori forgalmi értékének, míg a szomszédos Csernegyháza és Kovácsi községben a település idejében egy kat. hold szántóföld ára átlag 300 korona volt.)”
Új-Szentesről címen terjedelmes tudósításban számolt be a Vadászerdőn látottakról, tapasztaltakról a Szentesi Lap 1892. június 17-i számának hasábjain a kirajzottakat az anyavárosból fölkereső Fábián Tóth István: „A telep Temesvártól 6 kilométerre, a lippai műút mindkét oldalán, magas dombon fekszik. Ezen domb alakja hosszas, tojásdad s délnyugatról északkeleti irányba húzódik, tetején vonul végig a lippai országút, mely egyszersmind a község főutcáját is képezi. Ezzel párhuzamosan két felől van még két mellékutca, mindezeket átszeli a község közepén egy keresztutca, körül a község szélein szintén utca vezet. Minden utca 40 méter széles. A piactér a község kellős közepén 5 kat. hold földet foglal el. A házak a község szélein körül, mind főrészükkel kifelé építve, s így a majdan felépült község ezen emelkedett helyen – mely tudtommal a Délvidék egyik legszebb pontja – az utasra kellemes benyomást gyakorol.”
Az első aratás alkalmából a telepesek, 1892. július 3-án nagy ünnepséget tartottak. Ekkor került sor a szabad ég alatt az első istentiszteletre is, amelyet az alig 29 éves Futó Zoltán temesvári lelkész celebrált, akinek vezetésével 12 kocsin a Béga-parti város református eklézsiája presbitériumának a tagjai, több élvonalbeli tisztségviselő, vezető értelmiségi és birtokos is részt vett a „lélekemelő” ünnepségen. Megtisztelte személyes jelenlétével a rendezvényt többek között Nagy György királyi tanácsos, állami jószágigazgató, Solymossy Miklós kincstári tiszttartó, Mokry István földbirtokos, Fehn István kincstári dohányraktári főnök, Mágori Mihály, Cseresnyés Jenő, dr. Csurgay Soma, Leposa József, dr. Lichtscheindl Géza, Kapitány Zsigmond, Csuka Zsigmond, Csutorás Mihály stb. presbiterek, nagyobb részt családjaikkal. Kikocsizott továbbá Győrbíró Samuné, Bettin Pál, Lukasics Gyula, Diagara Gyula jószágigazgatósági tisztviselők, valamint lvanovics Gyula, Bolla Lajos és Mondik Pál kegyesrendi tanárok. Szentes városát Szakai Mihály jegyző, Varga Benjámin városi képviselő és Szalay József nyugalmazott tanító képviselte. Az idős pedagógusnak a telepes férfiak majdnem mindegyike tanítványa volt a kibocsátó városban. A vendégek „díszes társaságát” a formálódó község leendő főterén, ahova összesereglett a telepesek apraja-nagyja, „igen szép beszéddel” Varga Imre telepítési elnök köszöntötte. Szavaira Futó Zoltán lelkész válaszolt, aki különösen az egyetértést, kitartást, hitet és szeretetet ajánlotta a kirajzottak figyelmébe, mint olyan erényeket és értékeket, amelyek által kitűzött céljukat bízvást elérhetik.
Énekléssel és imával kezdődött egy zöld lombokkal körülhatárolt területen az ünnepi istentisztelet, amelyen Pál apostolnak a zsidókhoz írt levele XI. rész 4–10. verseit választván alapigéül Futó Zoltán temesvári lelkész „remek és könnyekig megindító egyházi beszédet” tartott, amelyet a következő szavakkal zárt: „Üdvözöllek titeket idegenek és jövevények, új birtokosai, elfoglalói Kánaánotoknak, üdvözöllek, mint hitsorsosokat, rég várt testvéreket e hitsorsosainktól messze eső földön, mint hazánk igaz fiait, magyar gyermekeit itt, hol zeng minden beszéd, csak az édes magyar nyelv alig. – Üdvözöllek s szólok hozzátok, mint Josue szólt az Izrael népéhez, mikor megtelepedék a Kanaán földén: «Erősítsétek meg magatokat igen az hogy megcselekedjétek, valamire taníttassatok és meg ne elegyedjetek a pogányokkal és az isteneknek nevökről ne emlékezzetek, nekik ne szolgáljatok, hanem ragaszkodjatok a ti Uratokhoz, Istenetekhez, a miképpen cselekedjetek e mai nap. Mert ha elfordulandtok ő tőle, bizonnyal elvesztek erről a jó földről, melyet adott néktek a ti Uratok, Istenetek.
Úgy vagyon. Ti itt új Szentest akartok alapítni. Nemcsak az embereket, a vagyont, óh nemcsak a munkát, az erőt kellett erre elhozni az ősi Szentesből, munkátoknak úgy lesz sikere, ha a hit segít. Az új község alapja legyen a régi hit, s ha az lesz, úgy minden újonnan épülendő házban Abel Oltára áll, melyen hála, imádság áldozati tüze ég, ha az lesz, bizton támaszkodhattok arra megpihenni, mint vándorútján s új hazájában egykor Ábrahám, ha az lesz, úgy minden egyes ház, az egész község majdnem olyan lesz, mint Noé bárkája, melybe nem hatnak be sem a bűnök árja, mely az embereket a veszedelembe sodorja, sem a szenvedések hullámai, mik megtörik a szivet, s így majd a hittel megfutott élet után Istenhez jutnak örök üdvösségbe, boldogságba.”
Hosszú beszédében Futó Zoltán a hithősöket állította példaképül, s cselekvésre és összefogásra buzdította a telepeseket. A „mintaszerű” prédikáció hatására „szív nem maradt megindulás, szem nem maradt könnyezés nélkül”. Az istentisztelet keretében keresztelte meg Futó Zoltán Imre névre a falu legelső református újszülöttjét, Horváth Antal telepes polgár kisfiát.
Időközben a bográcsokban elkészült a „jó szentesi paprikás és kacsasült”. Turóczy Béla és felesége gazdag lakomával vendégelte meg az Isten szabad ege alatt kialakított lombsátorban a Temesvárról érkezett meghívottakat. „Az összes jelenlevők ajkain, a nagy pusztában szerte áradozva hangzottak fel: a Szózat, a Hymnusz’ s más szép magyar dalok gyönyörű akkordjai.” Sikerült pohárköszöntőket tartottak: Futó Zoltán, Cseresnyés Jenő, Szakái Mihály, Bolla Lajos és Kapitány Zsigmond, valamint a jó öreg Szalay bácsi is. Varga Imre telepítési elnök, aki éjt-napot eggyé téve működött a telepesek javán, a temesvári igaz lelkű s őket melegen istápoló magyarokért ürítette poharát igen sikerült beszéd kíséretében. „A temesvári vendégek a késő esti órákban a legvígabb kedélyhangulatban kocsikáztak haza.”
Az ünnepség menetéről, lefolyásáról részletesen beszámolt a Délmagyarországi Közlöny. A tudósítás szövegét átvette, s Új-Szentes felavatási ünnepe címen 1892. július 10-i számában közölte a Szentesi Lap.
A vadászerdei kincstári telepen 1892. október 2-án, délután 15 órakor ünnepélyes keretek között megalakult a vadászerdei református leányegyházközség, amely átmenetileg a temesvári egyházközség filiáléjaként kezdte meg működését. Az ünnepélyes istentisztelet, amelyen a település teljes lakossága megjelent, részt vett Filó János (1823–1897) szentesi és Futó Zoltán temesvári lelkész, valamint a temesvári ifjúsági dalkör közreműködésével ment végbe.
Az istentiszteletet, valamint az alakulógyűlést a falu központjában felállított sátorban tartották. Az egyházmegye képviseletében, esperesi megbízottként Filó János szentesi lelkész – a telepesek korábbi lelkipásztora – vett részt az ünnepi alkalmon, aki a délelőtt folyamán Varga Imre telepítvényi elnök kalauzolása mellett sorra fölkereste, végiglátogatta a telepeseket, volt híveit, régi ismerőseit, akik a „legnagyobb szeretettel, igazi őszinte szívből jövő lelkesedéssel fogadták”, köztiszteletnek örvendő papjukat. Temesvárról Futó Zoltán, református lelkésszel együtt a Béga-parti városból a kálvinista hitsorsosok, a magyarosodást szívügyüknek érző tisztviselők valamint az érdeklődők népes és előkelő küldöttsége érkezett Vadászerdő községbe: Burián Pál és Bíró Antal királyi táblai bírák, Pelheő János posta- és távirda igazgató, Bárczy László pénzügyigazgató, Tőttösy Géza kincstári ügyész, Morvay Ferenc kincstári mérnök, Kovács Sebestény Aladár folyammérnöki hivatalfőnök, dr. Csurgay Soma ügyvéd, Nagy Lajos, Kapitány Zsigmond, Tódor Ferenc, Barcza Dezső megyei, Leposa József, Fehn János dohánygyári, Kovácsay Géza királyi táblai tisztviselők stb. Érkeztek vendégek a környező falvakból is.
A Jövel szent lélek Úristen eléneklésével kezdődött az ünnepi istentisztelet, amelyet néhány a temesvári ifjúsági dalkör által megszólaltatott emelkedett szellemű egyházi ének vezetett be és zárt. „Megható imát és kitűnő magvas prédikációt” Futó Zoltán temesvári református lelkész mondott.
Az alakulógyűlést bevezető megindító beszédében Filó János a közte és az új telepesek közötti érzelmi viszonyt, bensőséges kapcsolatot ecsetelte. Felolvasták és jóváhagyták a temesvári egyházzal kötött csatlakozási szerződés szövegét. Gondnokká a telep „fáradhatatlan s mindenki érdekében és javára önzetlenül, pihenést nem ismerve fáradozó elnökét”, Varga Imrét választották. A presbitérium Virágos Tóth János, Rácz János, Soós Mihály, Soós Mihály II., Soós Lajos, Berceli Sándor, Tóth Ferenc, Egri Szilágyi István, Zsíros István, Lakos Bálint, Kiss József és Horváth Antal települt polgárokból állott. Mintegy 200-an vettek részt a gyűlést követő banketten. A „temesvári banda jó zenéje mellett” a fiatalság táncra perdült, s sokáig mulatott együtt.
„Az újszentesi telepesek általában jól érzik magukat, semmi panaszuk nincs, s a környéken élő svábok és oláhok őket, mint tisztességes magyarokat valósaggal rajongásig szeretik és munkáikban segítik, a kormány közegei és a temesvári magyarok részéről is mindenkor tisztességes bánásmódban részesülnek, s azon a vidékén ilyen támogatás mellett nemcsak missziót teljesítenek, hanem eredményesen fognak működhetni a magyarság terjesztésében. Adja isten, hogy visszahódíthassak a magyarság szent ügyének azt az áldott földet, amely a miénk, amelyen kívül nincsen számunkra hely” – zárta a leányegyház alakulóüléséről 1892. október 7-i számában közölt beszámolóját a Szentesi Lap.
Közelről sem tekinthető puszta véletlennek, hogy Filó János 1897-ben bekövetkezett halála után a presbitérium Futó Zoltánt hívta meg a szentesi gyülekezet élére.
A gondnokká választott Varga Imre már a leányegyház alakulógyűlésén bejelentette, hogy Mokry István a település központjában álló, saját tulajdonát képező magtár-épületet iskola céljára használatra a református egyházközségnek adományozza. A közösség 1600 forinttal járult hozzá az iskola és imaház befogadására alkalmasnak kínálkozó épület tatarozásához, átalakításához, berendezéséhez és bebútorozásához, ami végül is kereken 1537,87 forintba került. Az épület átformálásának és a tanítói lak felépítésének felterjesztett tervrajzait és költségvetését az egyházmegyei hatóságok támogatólag jóváhagyták. Taneszközökkel a lakosság kérésére, ismételt instanciázására a vallás- és közoktatásügyi minisztérium látta el a telepesfalu hat osztályos tanintézetét. A presbitérium Futó Zoltán temesvári lelkész és Varga Imre gondnok elnökletével 1892. október 18-án Temesvárott megtartott gyűlésén Szabó János békés-bánáti esperes ajánlatára, oklevele és működési bizonyítványai felmutatása után Matos Istvánt választották meg az iskola tanítójának, akinek évi 500 forintos fizetést, valamint lakás biztosítását ajánlottak fel. Feltételül szabták a tanítónak, hogy fél év leforgása alatt nősüljön meg, s jövendőbeli felesége vállalja majd el a kézimunka oktatását. A presbitérium azt is elhatározta, hogy az egyház fenntartásában részt vállaló „törzsökös telepesek” ingyen járathassák gyermekeiket az iskolába, míg az idegenek évente 6 Fr. tandíjat, valamint a presbitérium által minden tanév elején megállapított beiratási díjat kötelesek befizetni a leányegyházközség pénztárába, amelyet kezdetben Virágos Tóth János presbiter kezelt. A beiratási díj befizetését a birtokkal nem rendelkező zsellérektől is kérték, akiknek gyerekeit mentesítették a tandíjfizetés alól, ha törlesztették a 12,5 forintos „párbért”, valamint jövedelmük függvényében kirótt egyházi adót.
A tanterv megkövetelte tankönyvek beszerzéséről Matos István tanító gondoskodott, aki a könyvkereskedőtől kialkudott 10%-os engedményt, valamint az 1892/1893-as tanévre az idegenek számára megállapított 50 krajcáros beiratási díjak összegét is a presbitérium határozata értelmében az iskolai könyvtár megteremtésére készült fordítani.
A Mokry István adományozta magtár-épület átalakításának, felújításának és berendezésének munkálatai elhúzódása okán a tanévnyitás késett, erősen kitolódott: a 78 beiratott gyermek oktatása csak 1892. november 20-án vehette kezdetét. A téli vakációt a tetemes késés miatt nagyon rövidre szabták. Az oktatás felfüggesztéséhez, az iskola időleges bezárásához vezetett 1893 februárjában a telepesfalu gyermekei körében tomboló torokgyík-járvány. A tanköteleseknek csupán 1/3-a járt iskolába a difteritisz terjedésének csúcsidőszakában. A tavaszi munkák beálltával a szülők egy része dologra fogta és nem járatta a gyermekét az iskolába. A mulasztók száma naponta elérte a 20–25 tanulót, ami komolyan ártott az oktatási folyamat színvonalának és „egyöntetűségének”.
Az 1892/1893-as első tanév záróvizsgájára 1893. június 28-án került sor. Az ismétlő osztályba egyetlen egy növendék sem járt. A szülők, az iskolaszék, presbitérium, valamint Temes vármegye tanfelügyelősége egyaránt elégedett volt a tanulók előmenetelével, tanulmányi eredményeikkel. Az egyháztanács nemcsak köszönetet mondott Matos Istvánnak elvégzett munkájáért, hanem 1893. július 3-án megtartott gyűlésén 7 szavazattal a iskola díjleveles, végleges tanítójának is megválasztotta. A választást és a díjlevelet a békés-bánáti egyházmegye Gyomán 1893. október 11-én tartott közgyűlése 123-as számú határozatával hagyta jóvá, szentesítette. Ideiglenes jelleggel a presbitérium a tanító kertjét gallyakkal bekeríttette. Az állásában megerősített pedagógus ismételten a korszerű oktatáshoz nélkülözhetetlen tornaszerek beszerzését szorgalmazta. A presbitérium első fázisban egy mászópózna, egy korlát, valamint egy ugrómérce elkészíttetéséről döntött. Személyesen a tanító bérelte az énekoktatásban és az istentiszteleti alkalmakkor használt fiszharmóniumot. Felavatásától kezdve a telepesfalu iskolájába a környező falvakból és távolabbi településekről is írattak be német és román nemzetiségű kisdiákokat a magyar nyelv elsajátítása, megtanulása végett. Míg az első tanévben csak két német anyanyelvű tanulója volt a vadászerdei elemi iskolának, az 1893/1894-es tanévre, amely 1893. szeptember 7-én kezdődött, már 9 német és 1 román kisdiákot írattak be, az 1894/1895-ös tanévben meg 21 német iskolaköteles gyereket oktatott Matos István igazgatótanító, akit utasítottak, hogy a mulasztókról pontos kimutatást készítsen a leányegyház gondnoka számára, aki a listát törvényes eljárás foganatosítása végett a mehalai községi elöljáróságnak fogja felterjeszteni.
Közigazgatásilag kezdetben Vadászerdő telepesfalu Mehala községhez tartozott, amelynek Lillin Ignác és Gerda Aurél volt a jegyzője. Önálló községgé 1896-ban vált a település, amikor bíróvá Varga Imrét, jegyzővé meg Oláh Miklóst választotta a lakosság.
A közösség 1600 forinttal járult hozzá a Mokry István által iskola és imaház céljára átengedett épület tatarozásához és bebútorozásához. Taneszközökkel a vallás- és közoktatásügyi minisztérium látta el a telepesfalu iskoláját. A Futó Zoltán temesvári lelkész és Varga Imre gondnok elnökletével 1892. október 1-jén megtartott egyházi közgyűlés Szabó János békés-bánáti esperes ajánlatára Matos Istvánt választották meg az iskola tanítójának. A 78 beiratott gyermek oktatása 1892. november 20-án vette kezdetét.
Mintha a városi életnek a falusitól elütő módja és viszonyai, szellemének kiáradását akadályoznák, a Temesvárral szomszédos német és oláh falvak a legújabb időkig változást csupán népük szaporodásában és meggazdagodásában mutattak. Ezt látva a kormány, telepítéssel igyekezett Temesvár körül a magyar nyelv határán tágítani, elhelyezve 131 szentesi kálvinista családot a várostól északra fekvő Vadászerdő 3173 holdján. Ez a telepítés, amennyiben a földbirtoknak arányosabb megosztását is célozta, nem sikerült teljesen, mert az erdő helyén 5 holdas kisbirtokok mellett 50 holdas gazdaságok, sőt 100 holdas családi jószágok is keletkeztek és tulajdonosaik – hirtelenül meggazdagodva – a városi szokásokat kezdték utánozni. De annál erősebbnek bizonyult a magyar nyelvet és szokásokat terjesztő hatása a környékre. Az iskolai év elején százával jelennek meg Vadászerdőn a vidéki módosabb német, szerb és román kisgazdák, lelkészek és tanítók iskolaköteles fiaikkal, hogy őket az ottani telepeseknél vagy a telepesek által fenntartott konviktusban elhelyezzék és így a magyar szó elsajátítását nekik megkönnyítsék.
A telepítés 14 évvel ezelőtt történt és egy magyar nagyközség alapításával minden nehézség nélkül ment végbe. Nem ilyen simán bonyolódik le az államnak második telepítési kísérlete – a mosniczai telepítés –, az azóta nagyra nőtt faji öntudat következtében.
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán