Szekernyés János: „Szabadságunk valóságos sírja Temesvár” – Az 1849. augusztus 9-i csatavesztés 170. évfordulója

A szabadságharc a Délvidéken kezdődött

Az 1848. március 15-i eseményeket követő demokratikus, polgári átalakulás menete, folyamata Magyarország-szerte örömteli lelkesedést keltett. Kezdetben az ország lakosságának többségét alkotó nemzetiségiek is megelégedéssel fogadták a vívmányokat, a „közjót” szolgáló társadalmi és politikai változásokat. Pár hét múltán azonban a helyzet, a hangulat alapvetően megváltozott. A nagyobb etnikumok szinte mindegyike specifikus nemzeti követelésekkel lépett fel. Mozgalmaik élére a magyar kormánnyal ellenséges, Béccsel szoros együttműködésre törekvő személyek, érdekcsoportok kerültek. A kivételes státust élvező Határőrvidéken lakó szerbek, románok és horvátok komoly fegyveres bázissal, felszereltséggel és felkészültséggel is rendelkeztek. Karlócán 1848. április 14-én megtartott gyűlésükön a délvidéki szerbek önálló Szerb Vajdaság létrehozását követelték. Az érseki székhelyen tartott újabb nemzeti gyűlésükön, amelyre 1848. május 13–15-én került sor, a résztvevők immár fegyverkezésre szólították fel nemzettársaikat „az egységes délszláv állam létrehozása érdekében”. Erőfeszítéseiket, szervezkedésüket és fegyveres vállalkozásaikat hathatósan, nagymértékben támogatták a török fennhatóság alatt álló Szerbiából ezrével érkezett „szerviánus” önkéntesek. 1848 júliusának elején a szerbek délvidéki táborainak összlétszáma 29–30.000 harcost s legalább 100, többnyire kis kaliberű (3–6 fontos), löveget számlált. A szerbek 1848. június közepétől megkezdték fegyveres küzdelmüket, amelyet „népirtó kegyetlenséggel” a németek, magyarok és románok által lakott települések, a hadsereg és a magyar nemzetőrök alakulatai ellen hónapokon át folytattak. A legkomolyabb összeütközésre 1848. július 11-én Versecnél került sor, ahol cs. kir. alakulatokból álló helyőrség, a huszárok és dzsidások sikeresen visszaverték a szerbek támadását. A Kiss Ernő (1799–1849) ezredes, Vetter Antal (1803–1882) vezérőrnagy, herceg Mieczysław Korybut Woroniecki (1825–1849) alezredes, Perczel Mór (1811–1899), Damjanich János (1804–1849) ezredes, Nagysándor József (1803–1849) alezredes parancsnoksága alatt harcoló honvédalakulatok többször is megütköztek a felkelőkkel, s alkalmanként – hosszabb-rövidebb időre – komoly számbeli és minőségi fölényüket kihasználva meg is tudták fékezni támadásaikat.

A délvidéki polgárháborúban gyökeresen megváltoztatta a hadi helyzetet, az erőviszonyokat az 1848. október 3-i császári manifesztum. Temesvár erődítményének főparancsnoka, a 71. életévében járó Georg Rukavina von Vinogradov (1777–1849) cs. kir. altábornagy a kiáltvány közzététele után egy héttel, 1848. október 10-én felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak s az országban a végrehajtó hatalmat gyakorló Országos Honvédelmi Bizottmánynak és ostromállapotot hirdetett ki. A Bánság egészére kiterjesztette a katonai igazgatást, fennhatóságot. Törvényen kívülállónak nyilvánította Csanád egyházmegye püspökhelyettesét, Róka József (1790–1858) kanonokot, s mivel Murányi Ignác (1818–1869) másodalispánnal Temes vármegye hatóságai Versecre költöztek át, báró Ambrózy Lajos (1803–1890) elnökletével egy polgári bizottságot szervezett a közigazgatás vezetésére. Nem sokkal korábban Arad, a tájegység másik fontos erődítményének őrsége is a temesvárihoz hasonlóan cselekedett.

Mivel nem rendelkeztek elegendő számú haderővel és megfelelő felszereléssel, a honvédcsapatok hadműveleteiket arra összpontosították, hogy megakadályozzák a kapcsolatfelvételt a temesvári várőrség mozgó csapatai és a szerbek között. Megkülönböztetett figyelmet és gondot fordítottak a szerb táborok felszámolására, szétverésére. Temesvár környékén 1848. november közepén lángoltak fel a harcok.

A várőrség portyái megakadályozásának feladata Nagysándor József alezredes – nagyobbrészt nemzetőrökből álló – dandárjára hárult. Nagysándor József 1848. november 14-én Kisbecskereknél sikeres támadást indított a várőrség egyik a falak közül kimerészkedett különítménye ellen. Nem sok idő múltán a várőrség egyik portyázó alakulata Gyertyámoson szétvert és nagyobb részt elfogott egy kisebb nemzetőri alakulatot. 1848. november 18-án Nagysándor József Szentandrásnál támadta meg a Temesvárról kijött csapatokat, s visszaűzte őket a várba. November 20-án Knézről próbálta meg elűzni az aradi utat lezáró cs. kir. csapatot, de a túlerőben lévő ellenség elől kénytelen volt Zsombolyáig visszavonulni.

A Délvidéken teljesen bizonytalanná és kilátástalanná vált a magyar honvédek és nemzetőrök helyzete, miután az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. december 23-án elrendelte a hadsereg sürgős kivonását Dél-Magyarországról. A védseregek elvonulása 1849 januárjának végéig súlyos következményekkel jártak az osztrákok, a szerbek és a románok támadásainak, garázdálkodásainak kiszolgáltatott Délvidéken. A magyar és német lakosság a falvak, a községek és a mezővárosok jelentős hányadából elmenekült. A településeket a szerbekkel és románokkal szövetkezett császáriak sorra megszállták és zavartalanul birtokolták.

1849 tavasza a magyarság szabadság-küzdelmének diadalmas évszakává vált, amikor „a szabadságharc legfényesebb napjait élte a nemzet; csatát csata után nyerve, s babérra babér következett”.

Miután diadalmas erdélyi hadjárata során Nagyszebent és Brassót is bevette, a magyar kormány arra utasította Józef Bem (1794–1850) tábornokot, hogy a Maros és az Al-Duna közötti területet is tisztítsa meg az ellenségtől. Déva alól Bánffi János (1817–1852) ezredes parancsnoksága alatt egy dandárt a Maros-völgy, majd Facsád és Lugos irányába indított, Józef Bem hadtestével 1849. április 16-án Hátszegen át az Erdélyi Vaskapuhoz vonult, a zákányi szoroson a császáriakat ismételten megfutamítva, 1200 emberrel és 12 ágyúval benyomult Dél-Magyarország területére. A honvédek, a nemzetőrök, a huszárok és a tüzérek Obrezsán éjszakáztak, majd 1849. április 17-én bemasíroztak Karánsebesre, ahonnan másnap Szákulon át Lugosra vonultak, amelynek német részén a nép leírhatatlan lelkesedéssel fogadta a honvédeket. A magyar hadsereg birtokába került Maderspach Károly (1791–1849) és a Hoffmann-testvérek ruszkabányai öntödéje is, amely azután fegyvereket és lőszereket gyártott a szabadságharcosok számára. Lugosról Bem tábornok jelentést küldött Kossuth Lajos (1802–1894) kormányzónak, s futárt menesztett Arad alá, gr. Vécsey Károlynak (1803–1849), hogy 3000–4000 emberével haladéktalanul induljon Lugos felé és szállja meg Rékást, hogy a gróf Christian zu Leiningen-Westerburg (1812–1856) vezérőrnagy vezérlete alatt Nagykövéresen táborozó császáriaknak, a temesvári garnizon mintegy a felének visszavonulását a Vauban-rendszerű erődítmény falai közé, megakadályozza.

Lugosról 1849. április 24-én elindulva, Bem 6000 katonából és 30 ágyúból álló serege a Temes-folyó két oldalán haladva ért Szinérszegen és Buziáson, illetve Kiszetón és Bázoson át Mosnicáig, amelyet dél felől terjedelmes erdő határolt. Bem 1849. április 25-e éjszakáját Medvesen töltötte, ahonnan másnap Gyirokon át Ságra vonult. A honvédség előcsapatai Pereczy József honvédalezredes vezénylete alatt a terep előzetes kikémlelése végett már 1849. április 24-én megközelítette a Józsefvárost. Bem francia nyelvű jelentést küldött 1849. április 26-án Kossuthnak, amelynek szövegét diktálás után segédtisztje, Petőfi Sándor (1823–1849) jegyezte, majd tisztázta le. Következő jelentését is Ságról datálta 1849. április 28-án, amikor csapatai az országúton benyomultak a Józsefvárosba, ahol csekély volt az osztrák helyőrség létszáma. A honvédeket kitörő lelkesedéssel fogadó lakosság kérésére, mivel Georg Rukavina tábornok – aki 1849. április 25-én az ostromállapotot szigorítva bezáratta a vár kapuit, szükséghelyzetet hirdetett, április 27-én pedig rögtönítélő törvényszéket állított fel –, a külváros ágyúzásával, szétrombolásával fenyegetőzött, a csapatok egy része a Freidorf irányában elterülő mezőre vonult, ahol tábort is vert. Másik fele meg Temesvár körül az erdőségekben, vagy azok mögött foglalt állást. Főhadiszállását Józef Bem tábornok Freidorfon, a templom tőszomszédságában, a falu plébániájának épületében rendezte be.

“Főhadiszállás a Temesvár előtti Vadászerdő”

A Vécsey Károly parancsnoksága alatt álló V. honvéd-hadtest első egységei 1849. április 20-án indultak Ó- és Újaradról, ahonnan a várat ostromolták, Temesvár felé. A honvédsereg közeledtéről értesülve a temesvári várőrség alakulatai Csernegyházáig vonultak ki, hogy megállásra és visszafordulásra kényszerítsék a magyar egységeket. Heves harc után, 1849. április 25-én Csernegyháza mellett sikerült a császáriakat visszaszorítani, rövid csata után meghátrálásra bírni. A 14-ik huszárezred három százada, Mészöly Farkas (1815–1888) alezredes parancsnoksága alatt annak az erdőnek a szélén foglalt állást, amelyből az osztrák csapatokat a honvédek elűzték.

Gróf Vécsey Károly tábornok személyesen „bombárdászai” és hadteste egészének az élén 1849. május 11-én érkezett meg Csernegyházára, ahol Józef Bem tábornok újabb levele, üzenete várta. További alakulatok érkeztek az aradi ostromseregből a temesvári táborba 1849. május 14-én. Vécsey északon a Vadászerdőt, nyugaton a Csókaerdőt „rakta meg embereivel, ezáltal fölöttébb tökéletesíté a tagadhatlanul gyönge ostromzárt”. A vár körül összesen mintegy 7000 fős had gyűlt össze. Parancsnokként gróf Vécsey Károly a két várat – Aradot és Temesvárt – körülzáró, ostrom alatt tartó honvédegységek között „ingázott”, osztotta meg magát. A két, egymással amúgy sem igen rokonszenvező főtiszt – Vécsey Károly és Józef Bem – személyesen nem találkozott és nem is találkozhatott egymással, mivel a 1849. április 23-án kelt „lugosi nyilatkozat” miatt az ellenségeskedés közöttük elmérgesedett, indulatos viszállyá durvult. Vécseyt annyira felingerelte Bem vádaskodása és gyalázkodása, hogy teljes elégtételt követelt a kormánytól, s Bemmel mindenféle összeköttetést megszakított. Józef Bem altábornagy seregével 1849. május 11-én Fehértemplomba, majd Szászkabányán és az Almásvölgyön át Orsovára vonult a Havasalföldről benyomult osztrák hadakat visszaszorítva, kiűzve Dél-Magyarországról. Bem a freidorfi táborba több mint két hét múltán, 1849. május 26-án érkezett vissza, amikor szemlét tartott a temesvári erődítményt körülzárva tartó ostromlósereg fölött. Bejárta a Gyárvárost is, ahol a lakosság a hős hadvezért nagy lelkesedéssel és éljenzéssel fogadta. Az ünneplést, a seregszemlét a várőrség ágyúlövésekkel próbálta – nem sok eredménnyel! – megzavarni. A Gyárvárosból Bem a Vadászerdőbe is átlovagolt.

Freidorfról Józef Bem altábornagy 1849. május 27-én Nagybecskerekre utazott, ahol Perczel Mór tábornokkal találkozott. Torontál vármegye székvárosából 1849. május 28-án Pancsovára ment, amelyet egészen üresen s elhagyottan talált. 1849. május 29-én Rubinban időzött, május 30-án meg Perlaszon. Seregével Dél-Magyarországról 1849 júniusának elején Erdélybe vonult, ahol az oroszok inváziója miatt komoly katonai feladatok, újabb véres, sorsdöntő ütközetek vártak rá.

A temesvári császárhű erőd ostromának vezetését Vécsey Károly tábornok vette át, aki előbb Csernegyházán, majd a Vadászerdőben, az aradi és lippai utak között fölállított sátortáborban rendezte be főhadiszállását. 1849 júniusának végéig, Arad elfoglalásáig, Temesvár mintegy 7000 emberből – 6 gyalog (2 Sivkovich-, 2 Rukavina-, 1 Leiningen-, 1 oláh határőr ezredbeli) zászlóaljból, s 6 század Schwarzenberg-ezredbeli dzsidásból – álló várőrségének létszáma meghaladta az ostromlókét. Az ostromsereg ugyanis 1849. június 2-án mindössze 4672 emberből és 34 lövegből állott. Kevés, elégtelen hadi eszköz állt rendelkezésre a „kor hadászati elveinek megfelelő, szabályos ostrom” megindításához a csillagalaprajzú, kilenc nagy bástyával ellátott hatalmas erősség ellen. A Vauban-típusú vár nem tartozott már a legkorszerűbb katonai létesítmények sorába, de háromsoros sánc- és falrendszere biztonságos védelmet nyújtott a várvédő alakulatoknak és a civil lakosságnak, akik többé-kevésbé felkészülten várták a támadást. Megszállva a külvárosokat, Vécseynek sikerült ostromzár alá vennie az erődítményt, és sorra visszaverte a szívós ellenállást kifejtő várvédők kitöréseit, támadási kísérleteit. Habár a védőkkel kisebb-nagyobb összetűzések, harcok szinte naponta kialakultak, az ostrom folytatását a császáriak komolyabban egyetlen egyszer sem veszélyeztették.

„A magyar ostromsereg gróf Vécsey tábornok vezénylete alatt a 29., 36., 38., 58., 59. és 93. honvédzászlóaljakból, 4 század Lehel-, 1 század 7-ik ezredbeli huszárból, összesen mintegy 8000 emberből állott 40 ágyúval, melyek között ostromlövegek csak csekély számmal valának. A zászlóaljak a vár körül, a külvárosok közelében voltak elhelyezve, fedezve az épülő ostromtelepeket, s megszállva tartva a Szabó István ezredes vezetése mellett roppant erőfeszítéssel ásott tranchée-kat, melyek a vár délnyugati oldalán félkörben Mehalától a józsefvárosi majorokig terjedtek. A főhadiszállás a Vadászerdőben táborozott, s élénk, hadias képét tünteté elő a tábori életnek. Az erdő árnyas fái alatt emelkedtek a táborkar csinos sátrai, lobogó zászlókkal ékesítve; egyfelől gerendákból összerótt magas obszervatórium állott, nyílt kilátást nyújtva az ostromolt vár környékére, másfelől gallyakból fonott sátrak hosszú sora terjedt, melyek körül szálas honvédek s fürge huszárok sürögtek, fegyvereik tisztogatásával vagy magasan lobogó tüzeknél ebédeik készítésével foglalkozva; esténként pedig, midőn a forró júniusi nap már lenyugvóban volt, víg zene szólalt meg a tábor előtti téren, körülállva a katonák festői csoportozatától, kik néha táncnak eredve, meglepő látványt nyújtottak a tábor megtekintésére olykor érkező vidékieknek” – jegyezte le visszaemlékezéseiben egy, az ostromlók között szolgáló, nevét fel nem fedő honvédtiszt.

A Vadászerdőben kialakított főhadiszálláson kiválóan felkészült, rendkívül ügyes hadmérnökök – Szabó István (1825–1862) ezredes, vezérkari főnök, Krivácsy József (1821–1903) őrnagy és Teodor Dembinski (1822–1854) százados – dolgozták ki az ostromterveket, amelyen kijelölték a támadások fő irányait és az azokhoz „szükséges megközelítő árkok, tüzelőállások helyeit, elkészítésüknek határidejét”. A műszaki munkálatokhoz a terveknek megfelelően haladéktalanul hozzá is kezdtek. A környék kivezényelt, nagyobbrészt román nemzetiségű lakossága, akivel csak kevesen tudtak értekezni – tisztek irányításával, katonák felügyelete mellett – éjjel-nappal ásta az árkokat, állásokat. A körültekintő, időben elvégzett előkészületek lehetővé tették, hogy a megérkezett ostromágyúkat késedelem nélkül tüzelőállásokba vontathatták.

Vécseynek a Vadászerdőben lévő táborában a legénység gallyakból font sátrakban pihent, s töltötte mindennapjait. 1849. június 6-án – állítólag a szálláshelyen történt főzés következtében – az egyik ilyen sátor kigyulladt, s a tűz a többire is átterjedt. A tűzesetről Bogma István (?–1854) és az ostrom heteit, hónapjait a vár falai között átélt más memoárírók szerint, a körülzárt Temesvárott szorongó civilek és katonák is értesültek. A tábor leégéséről szóbeszéd alapján Johann Nepomuk Serguel aradi polgár is beszámolt. Az ostrom 107 napja alatt a Vadászerdőben, Vécsey Károly táborában az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc több kiemelkedő személyisége is megfordult. Irányi Dániel (1822–1892) 1849. július 19-én épp Vécsey Károly sátorában tartózkodott, amikor jelentették a kormányzó, Kossuth Lajos érkezését. Az ostromot vezető főtisztnek alig jutott ideje arra, hogy kardját felkösse, mire a sietve jött Kossuth Lajos beállított. Közölte, hogy a tábort, s különösen a ostromműveket kívánja megtekinteni, miként azt Aradon is tette, ahova július 17-én Szegedről érkezett. A vadászerdei főhadiszálláson előálltak a kocsik. Az elsőre Kossuth és Vécsey szállt fel. Nyomukban két vagy három, tisztekkel megrakott kocsi haladt, az utolsón a temesi gróf, Csernovics Péter (1810–1892) és Irányi Dániel foglalt helyett. A várból néhány ágyúlövést irányítottak a kocsisorra, amely a falak és árkok másik oldala felé, a Rozália-kápolna tájékára tartott, ahol az ostommunkálatok folytak. Az árkok ásását vezető Szabó István alezredes jelentését követően, Kossuth arra kérte a honvédtisztet, hogy vezesse arra a helyre, ahol az utászok dolgoznak. A jelenlevők egyhangúlag arra kérték a kormányzót, hogy tegyen le szándékáról, ne kockáztassa ok nélkül az életét. Ha az ellenség észreveszi, hogy többen mozognak az árokban, nyomban tüzet fognak nyitni. Feltett szándékáról az ünnepélyes hangot megütő Irányi Dánielnek – aki régebbről ismerte, s a márciusi ifjak közül a legközelebb állt Kossuthhoz –, sikerült nagy nehezen lebeszélnie: „Kormányzó úr, hallgassa meg barátainak indokolt kérését. Gondolja meg, mily végtelen zavarba jönne ügyünk, ha elesnék vagy megsebesülne. Ennek nem szabad kitenni a hazát ebben a válságos pillanatban. Ezért engedje meg, hogy önt, mint az országgyűlés tagja kérve kérjem, hogy álljon el szándékától, és ha az nem volna elég, ellenmondjak annak végrehajtása ellen”. Békétlenkedve, zsörtösen engedett Kossuth a kérésnek. Kossuth az éjszakát a Vadászerdőben, a honvédek táborában töltötte. A magyar tüzérség, amelyik két héten át folyamatosan erős ágyútűz alatt tartotta a várat, Kossuth jelenléte alatt valamelyest mérsékelte tevékenységét. „Ez volt 15 nap alatt az első nyugodt nap és éjszaka, amelyen úgy a legénység, mint a lakosság az ágyúzás morajától állandóan nem zavartatva, kipihenhette magát. A honvédtáborban, Kossuth Lajos, ki Temesvár várának hosszas bombázásával egyet nem értett, most annak mielőbbi elfoglalását sürgeti, hogy a honvédség ereje a várfalak körül oly huzamos ideig ne vesztegeljen” – írta az ostromot a várfalak között átélő visszaemlékezők egyike.

Nemcsak Kossuth Lajos, hanem a magyar tábornoki és törzstiszti kar több tagja is elmarasztalta, bírálta Vécsey Károly parancsnoki ténykedését. Kifogásolták Temesvár ostromának lanyhaságát, erőtlenségét, értelmetlen elhúzódását. Fellazult a katonás fegyelem, a szolgálati kötelezettségek teljesítését is hanyagolták némelyek. Az ostrommal Vécsey Károly 10–12.000 embert s több tucat löveget és ostromágyút tartott lekötve. Többen is úgy vélekedtek, hogy „a temesvári ostromtáborban többet báloztak, mint rohamoztak, s az ostrom inkább a hölgyek ostromában merült ki, mint az erődítményében”. A vadászerdei főhadiszállás felszereltsége, kinézete, szokásrendje és hangulata elütött a szabványoktól, nem mindenben felelt meg maradéktalanul a katonai táborok bevett reguláinak. Kiválóan felszerelt és jól ellátott volt. A Vécseyvel egyáltalán nem rokonszenvező, a tábornokot pazarlásaiért, önteltségéért élesen bíráló és elmarasztaló mérnökkari őrnagy, Margitay Gábor (1810–1889) Aradi vésznapok című emlékirataiban azt vetette szemére, hogy temesvári táborát „hallatlan pazar fényben állítva ki, szakadatlan dőzsölés és kéjhölgyek tanyájává tette”. Véleménye szerint „a temesvári tábor nem volt egyéb, mint egy víg gyűlde, tele szép hölgyekkel”. A memoáríró egyenesen azt állította, hogy a tisztek semmivel sem foglalkoztak, csak szórakoztak, mulattak és dőzsöltek. Felrótta azt is Vécseynek, hogy milliókat költött a várat megközelítő sáncok és állások kiépítésére, azonban „az ügy nehéz korszakain át, egy makula hasznát se tudta és nem akarta venni”. A Vécseyért lelkesedő Egervári P. Ödön huszárhadnagy is megjegyezte: „Voltak tág lombos sátraink, hová – midőn időnkből telt – nyugalomra heveredtünk, továbbá, minden táborunkban vendéglőnk, ízletes étkekkel s hűsítő italokkal tele, sőt a középpontban fagylalda sem hiányzott, s végre a közel- sőt a távolvidék minden rangú hölgyei elárasztották táborunkat, s így a kedélyes táncvigalmak sem hiányoztak, s napi renden voltak.” Egyetlen táborozó hadseregnek sem volt – mióta a világ fennáll – olyan szép és víg élete, mint a Temesvárt ostromló magyar honvédeknek.

Beosztottai, katonái azonban szívesen szolgáltak Vécsey alatt. Vukovics Sebő (1811–1872) visszaemlékezései szerint „Embereinek ruházatjáról, zsoldjáról, élelméről s kórházi szükségleteiről mindig jelesül volt gondoskodva. […] betegjeik alig voltak. Magának a tábornoknak pompás sátrai voltak, melyekben tisztikara kényelmesen elfért.” A magyar tábornoki karban Knezić Károly (1808–1849) mellett Vécsey volt az, aki a legénység vallásos kötelezettségeinek betartatására is különös gondot fordított. Ennek a gondoskodásnak is köszönhető, hogy amikor 1849. június 24-én a minisztertanács döntött arról, hogy az V. hadtest parancsnokságát Guyon Richárd veszi át, a hadtest tiszti kara kiállt Vécsey mellett és megakadályozta leváltását.

„Vécsey Károlyt, ha eltekintünk a legtöbbször politikai motivációjú kritikáktól és tisztán mint hadtest-, várostromot irányító parancsnokot ítéljük meg, azt mondhatjuk róla, hogy egy jól szervező, a tisztjeit rendkívül ügyesen kiválogató, a beosztottjairól mindig gondoskodó, határozott tábornok volt. Bár lovassági alapképzettséggel rendelkezett, magas szintű katonai műveltségét mutatja, hogy a várharcokban is kiválóan megállta a helyét” – összegezte véleményét Cikány Tamás hadtörténész. Az ellenség elismerte, a várvédők az ostromnaplóban is rögzítették: „a várostrom nagy szakértelmet felmutatva zajlott”. Vécsey hadteste az ostrom 107 napja alatt egyáltalán nem tétlenkedett. A kezdeti alacsony létszám – 4672 ember és 34 löveg – dacára a zárlatot fenntartották. A kitörési próbálkozásokat sorra meghiúsították. Rohamokat indítottak, s többször is kapitulációra szólították fel a víz- és élelmiszerhiánnyal küzdő várvédőket, akiknek körében járványok – skorbut, kolera stb. – is kiütöttek. Példás műszaki munkákat terveztek és viteleztek ki. Több mint 10.000 lövedéket zúdítva a várra és a városra a Habsburg Birodalom egyik fontos erődjét rommá lőtték a honvédek. Akadt időszak, amikor kisebb megszakításokkal 9 napon át egyfolytában bombázták a várost. 1849. július 17-én 54 löveg vett részt a vár lövetésében. „Temesvár előtt július közepétől Vécsey a legnagyobb tevékenységet fejtette ki, ugyanis szakadatlan tüzelést folytatott, mely a várost elrombolta, a csapatokat és a lakosokat pedig arra kényszerítette, hogy kazamatákban és pincékben keressenek menedéket. Rukavina csak gyengén viszonozta a tüzet, hogy készletét a végső szükség esetére tarthassa föl” – írta Rüsztov.

A szolgálatképes honvédek létszáma 1849. július 31-én és augusztus 1-jén 9324 fő volt, s az ostromsereg 78 tábori és 30 ostromlöveggel rendelkezett. Csak néhány napon múlott, hogy Vécsey Károly nem foglalta el Temesvárt, amelynek falai ellen az utolsó rohamot 1849. augusztus 4-ről 5-re virradó éjjel indította. Próbálkozása sikertelennek bizonyult. A várvédőknek már csak 10 napra volt tartalékuk. 1849. augusztus 7-én Szeged feladásának hírére az ostromágyúk nagy részét átküldte Aradra.

Mindvégig a táborban tartózkodott gróf Vécsey Károly kedvese, a magyarul gyengén beszélő Duffand Karolina (1815–1900) is, akiről a tisztek és a közkatonák véleménye megoszlott. Vécsey Károly a Vadászerdőben – mások szerint, 1849. augusztus 15-én Soborsinon – vette feleségül a francia származású bánsági családból sarjadt Duffand Karolinát, akivel a szabadságharc kezdetén, a délvidéki csaták idején ismerkedett meg, s akinek mérnök édesapja a Béga-szabályozás egyik vezetője volt. Kapcsolatuk futó fellángolásnál többnek, tartósabbnak bizonyult. Az V. hadtest élére kinevezett tábornokot követve a 33 éves asszony az ostromsereggel Aradra, majd Temesvár alá, a Vadászerdőbe vonult. Mivel Duffand Karolina még nem vált volt el első férjétől, Heisse Hesse János állami számadótól, zsombolyai földbirtokostól – akitől Gizella nevű lánya is született – Tótváradi Kornis József (1819–1868) tábori lelkész vonakodott elvégezni az esketést. Vécsey tábornok 1849. június 9-én kérvényezte Horváth Mihály (1809–1878), Csanád egyházmegye kinevezett püspökétől, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterétől, hogy engedélyezze Duffand Karolina előző házasságának felbontását. A jóváhagyás azonban késett, nem érkezett meg a temesvári táborba. Vécsey Károly – a visszaemlékezők némelyike szerint – pisztolyt szegezett a tábori pap mellének, arra kényszerítve, hogy haladéktalanul végezze el az esketési szertartást. Mások költött, kitalált legendának tartják a regényes változatot. Vécsey Károly házassági tanúinak egyike a törzsorvosa volt, akinek unokája, Aradi János temesvári vasgyári igazgató a Délmagyarországi Közlöny 1900. október 25-i számában a következőképpen számolt be a családi hagyomány alapján a történtekről: „Vécsey grófot és nejét egy református lelkész eskette össze, mert az asszony elvált nő lévén, katolikus pap nem akarta őket megesketni. A grófné azonban saját vallása áldását is meg akarta nyerni. Ezt a szertartást, amelynél Aradi törzsorvos volt a tanú, a temesvári táborban a tábori pap el is végezte. Az a hír, minthogy a tábornok pisztolyt szegezett volna a pap mellének s úgy kényszerítette volna a szertartás elvégzésére, valótlan, annál is inkább, mert ilyen fajta kényszerítésre semmi szükség sem volt”.

„Jön az orosz, jön az orosz, itt is van már valóba’ ”

Hivatalos levélben fordult a Habsburg Birodalom fiatal császára, I. Ferenc József (1830–1916) 1849. május 1-jén I. Miklós orosz cárhoz, amelyben fegyveres segítséget kért a lázadás elfojtásához. Az 1815-ben kötött Szent Szövetség alapokmánya értelmében a „minden oroszok cárja” haladéktalanul eleget tett a kérésnek, egy olyan hadsereget indítva Magyarország területére, amelyik képes legyen önmagában is letörni a „rebellisek” ellenállását. A hadjáratra a teljes II., III. és IV. gyaloghadtestet, az V. gyaloghadtest nagyobbik felét, az I. gyaloghadtest és a II. tartalék lovas hadtest egyes alakulatait, mintegy 10 kozákezredet, 4 század kaukázusi cserkész lovast, valamint 6 század Kaukázuson túli muzulmán lovast mozgósított, szólított fegyverbe. Tartalékként rendelkezésre állt az I. gyaloghadtest, a II. tartalék lovas hadtest be nem vetett része és a teljes III. tartalék lovas hadtest. A Kárpátokon átvonulva gróf Rüdiger, orosz lovassági tábornok III. hadteste 1849. június 15én Ófalunál lépett magyar földre, s két nap múltán elérte Lublót. A Paszkevics tábornagy vezette, a II. és IV. hadtestből álló főoszlopot, seregét négy kisebb és egy tartalékoszlopba tagolva 1849. június 17–19. között nyomult be Magyarországra Bártfa irányába tartva. A negyedik oszlop Dukla környékéről indult el, s Barwineknél kelt át a Kárpátokon, a tartalék Żmigródról Polany faluba vonult. 1849. június 19-én már mintegy 200.000 orosz katona szállta meg a Kárpátok déli lejtőit Lubló és Ladomérmező között, majd megkezdte előnyomulását Eperjes és Kassa felé.

A cári katonai intervenció, amely lekötötte a magyar honvédsereg tekintélyes hányadát, s komoly támogatást nyújtott az osztrák haderőnek – gyökeres fordulatot hozott a magyar szabadságharc menetében, lefolyásában, amelynek vészessé, válságossá komorultak kilátásai, távlatai. A már közel egy esztendeje szakadatlanul harcban álló, jórészt fáradt és kivérzett magyar honvédsereg számára elsöprő túlerőt jelentett a több mint negyedmilliós osztrák–orosz haderő. Az Itálián kívüli császári hadak főparancsnokának 1849. május 30-án a „bresciai hiénának” titulált Julius Jacob von Haynau (1786–1853) táborszernagyot nevezték ki, aki csapataival általános támadást indított a Duna, a Rába és a Vág mentén a magyar seregek ellen. Létszámfölényét érvényesítve, több ütközetet sikerült megnyernie, és mélyen benyomulnia az ország területére.

Szorongatott helyzetében a Szegedre menekült magyar kormány és hadvezetés egyedüli esélyeként, kiútjaként az időnyerés kínálkozott. Kossuth Lajos azt szerette volna elérni, hogy a honvédcsapatok minél tovább kitartsanak, elszántan harcoljanak, remélve, hogy a nyugati nagyhatalmak – Franciaország és Anglia – beavatkoznak talán majd a küzdelembe a szabadságukért, a függetlenségükért és alkotmányukért hadakozó magyarok oldalán. A magyar haderőt a kormány két gócba – a honvédek kezén levő Komárom és Arad váraiba és környékükre – kívánta összevonni, tömöríteni. Görgei Artúr (1818–1916) tábornok indítványát elvetve, mellőzve, Henryk Dembiński (1791–1864) altábornagy javaslatát pártolva és elfogadva, a kormány 1849. június 29-én úgy döntött, hogy a honvédsereget egyetlen ponton, a Tisza és a Maros szögébe vonja össze. A szegedi koncentrációt előirányzó haditerv eleve elhibázott volt, következményei katasztrofálisaknak bizonyultak.

A lengyel származású hadmérnök, gróf Henryk Dembiński 1848–1849 fordulóján ajánlotta fel szolgálatait a magyar kormánynak, amely 1849. július 3-án Mészáros Lázár (1796–1858) főparancsnok vezérkari főnökké és teljhatalmú helyettesévé nevezte ki. Mészáros Lázár altábornagy lemondását követően 1849. július 30-án a magyar kormány feje, Kossuth Lajos, miután Vetter Antal (1803–1882) altábornagy nem fogadta el a tisztséget, a már kétszer is alkalmatlannak bizonyult Henryk Dembińskit nevezte ki a déli fősereg fővezérévé.

Perczel Mór (1811–1899) közép-tiszai hadseregének és Guyon Richard (1813–1856) IV. hadtestének megérkezése után Szegeden a tartalék hadtest alakulataival együtt, mintegy 48.000 főnyi magyar sereg összpontosult. A várost és környékét észak és nyugat felől kiterjedt, Tápénál kezdődő, Dorozsmán és Mátyin át a Tiszához visszahajló, de még nem teljesen kész sáncrendszer védte. Orsovától a Tisza torkolatáig Josef Kohlmann (1808–1889) vezérkari honvédezredes kb. 7000, az Alsó-Tisza bal partján Kmety György (1813–1865) vezérőrnagy 7000 és Bene Lajos (1815–1858) ezredes 5000 embere őrködött. Temesvár alatt Vécsey Károly vezérőrnagy 9300 katonája táborozott, Aradot 1500 főnyi várőrség szállta meg. Dél-Magyarországon kb. 78.000 főnyi magyar haderő állomásozott. A magyar sereg ekkor még a siker reményében szállhatott volna szembe a Julius Jacob von  Haynau vezette császári erőkkel.

Henryk Dembiński főparancsnok azonban nem kívánt megütközni Haynau seregével. A tábornoki kar jelentős részének ellenvéleménye dacára, 1849. augusztus 1-jéről 2-ára virradó éjszaka, harc nélkül feladta a viszonylag jól védett Szegedet, és a Tisza bal partjára húzódott vissza. Haynau maga sem gondolta, hogy ilyen könnyen jut a sáncrendszer birtokába. Szeged feladása miatt, Vetter Antal a délvidéki csapatok parancsnokságáról le is mondott. Komoly természeti akadályt képezve, a Tisza is alkalmas lett volna az ellenség feltartóztatására, előnyomulásának megakadályozására. Henryk Dembiński altábornagy az újszegedi hídfőben csak négy löveget és párszáz honvédet hagyott hátra. Seregével a Tiszát a Marossal összekötő szőregi töltés mögé húzódott vissza. Teljes haderejével (25.000 fő, 160 löveg) a Tiszán zavartalanul átkelve 1849. augusztus 5-én délután Julius  Haynau az újszegedi hídfőből megkezdhette a felfejlődést a szőregi töltés mögött fölsorakozott magyar sereggel szemben. Henryk Dembiński továbbra is tétovázgatott: nem a határozott ellenállásra, hanem a visszavonulásra összpontosított. A töltény- és puskapor-tartalékokat Óbébára küldte előre. Alvezérei – Dessewffy Arisztid vezérőrnagy, Guyon Richárd vezérőrnagy, Władisław Zamoyski (1803–1868) ezredes, Gál László (1810–1850), ezredes – próbálták egységeikkel visszaverni, hátráltatni a császáriak előretörését. “A magyar csapatok teljesítménye tehát egyáltalán nem volt lebecsülendő, s ha Dembiński némi határozottságot mutat a csata vezetésében, pontosabban, ha egyáltalán bármit tett volna annak érdekében, hogy a csatát vezesse, Haynau dolga egyáltalán nem lett volna olyan egyszerű. A magyar fővezér azonban hű maradt korábbi önmagához. Kapkodó, végig nem gondolt intézkedéseivel, az elrendelt, majd félbeszakított visszavonulással, a lőszertartalék elküldésével, a döntő pillanatokban való eltűnésével sikerült olyan helyzetbe manővereznie csapatait, melyben kész csoda volt, hogy a szőregi csata nem hozta a magyar hadsereg még súlyosabb vereségét. Az elmúlt napokban hibát hibára halmozott: először az újszegedi hídfő könnyelmű feladásával, majd azzal, hogy hagyta Haynaut nyugodtan átkelni a Tiszán, s hogy augusztus 4-én mit sem tett az átkelt cs. kir. csapatok visszaszorítására; végül azzal, ahogy az 5-i szőregi csatát vezette, azaz, nem vezette.”

A vesztes csatát – amelyben mintegy 500 honvéd áldozta életét – követően, Henryk Dembiński altábornagy parancsára a magyar sereg Óbéba, Porgány, Őbesenyő, Csatád, Nagykikinda irányába vonult, önkényesen figyelmem kívül hagyva a kormány, a hadügyminiszter utasítását, s az eredeti hadi tervet, amely a fősereg Aradra vonulását, összpontosítását irányozta elő. A honvédek kezén levő vár, amelyet a Maros vize folyt szinte teljesen körül, a helyi segédcsapatok valamint Görgei Artúr érkező serege több vonatkozásban is előnyösebb helyzetet, feltételeket és erőviszonyokat biztosíthattak volna a nehéz szituációba került magyar hadak számára.

A magyar kormány többszöri rendeletével dacolva, a fővezér inkább az ostromolt Temesvár irányába indult, önkényes döntését azzal indokolván, hogy egyesülni akart Vécsey Károly, a várat ostromló, és Kmety György érkező csapataival, hogy az egyesült sereggel Lugosra vonuljon, ahonnan könnyebben Erdélybe vagy a Török Birodalom földjére húzódhat, menekülhet. Makónak az ellenség általi megszállásának híre arra késztette Kossuthot, hogy Duschek pénz­ügyminisztert a bankjegy-sajtóval, a készpénz-, arany- és ezüstkészlettel Lugosra küldje, a hadfelszerelési intézetet pedig Facsádra, a fegyvergyárat Ménesre, a kardgyárat és ruházati bizottságot Radnára helyezze át. Ámde azoknak új rendeltetési helyeiken már nem nyílt többé alkalmuk működésük újbóli felvételére.

A több útvonalon is Temesvár irányába tartó honvédalakulatokat az osztrák és orosz sereg szőregi győzelme után üldözőbe vette, közelről követte. Tűzváltásokra, kisebb fegyveres összecsapásokra Óbessenyőnél, Csatádnál, Nagyjécsánál került sor. Utóvédként a visszavonulást a 1849. márciusában alakult olasz légió fedezte, amely egy hat- és egy négyszázados gyalogzászlóaljból, két vadászszázadból, valamint egy könnyűlovas századból állott, parancsnoka meg a piemonti-szárd kormány küldöttjeként Magyarországra került, báró Alessandro Monti (1818–1854) ezredes volt. A magyar csapatok 1849. augusztus 8-án Kisbecskerekig vonultak vissza, ahová a délután folyamán Nagykikinda–Zsombolya irányából Kmety György is beérkezett 15. hadosztályával, – 7000 harcossal és 28 ágyúval – amely aztán a balszárnyon, Szakálházánál foglalt állást. Kisbecskereken utóvédként Henryk Dembiński altábornagy 4 löveget és 6–8 lovasszázadot hagyott hátra, serege zömét, 38.000 embert és 123 ágyút, 1849. augusztus 9-én reggel a Nyárád-patak mögé vezette vissza. Szakálházától északkeletre Gál László ezredes X. hadteste, mellette a centrumban a Guyon  Richárd vezérőrnagy vezette IV. hadtest és a Józef Wysocki (1809–1873) honvéd vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló lengyel légió, a jobbszárnyon pedig Dessewffy Arisztid vezérőrnagy IX. hadteste. A centrum és a jobbszárny csapatainak nagyobb része a Csóka- és a Vadászerdőben tanyázott. Temesvárt a Vécsey Károly vezérőrnagy vezette V. mintegy 9000 főnyi hadteste fogta továbbra is körül. 45.000 ember 151 ágyúval alkotta a Temesvár és Szentandrás között tömörült a meglehetősen zilált és kimerült honvédsereg, amelyhez a népfelkelők 10.000 főnyi csapata társult, amely azonban „úgyszólván csak a számot szaporította anélkül, hogy sok hasznot hajtott volna”. A magyar sereg to­vábbvonulását Lugos felé megnehezítette az a körülmény, hogy erdőrengetegeken áthatolva meg kellett volna kerülnie Temesvár osztrák kézen levő erődjét, amelybe a kisbecskerek–temesvári, arad–temesvári és lippa–temesvári utak mindegyike bevezetett, s át kellett volna kelnie a Béga-csatorna bal partjára.

„A Kisbecskerek, Bessenova, a Csóka- és a Vadászerdő közti egész tájék a magányos puszta jellegét viseli homlokán. Fa nincs itt; azon két kőhid közt, melyeken a kisbecskereki út a Nyárádon, s azután a Beregszón átmegy, ez úton csupán egy csárda van; mocsárok terülnek el a folyók mellett, a kisded halmok csekély födözetet szolgáltatnak; sokkal többet a kukoricaföldek, melyek itt-ott szétszórva vannak a síkon, s a melyek ez évben ember magasságnyira nőttek és az emberek és állatok mozgásai elé nem kevés akadályt gördítettek út közben. A Nyárádon Szentandrásnál és az aradi úton is köhidak vittek keresztül” – mutatta be a vár északnyugati oldalán elterülő terepet, a későbbi csatateret Friedrich Wilhelm Rüstow (1821–1878), magyarul Vértesi Arnold (1834–1911) fordításában 1866-ban publikált Az 1848–1849-diki magyar hadjárat története című könyvében, amelyben egyebek mellett azt is megemlítette, hogy a keskeny Nyárád-patak tekervényesen folyik, ágya meg puha, mocsáros és partja sok helyütt magas, meredek.

„A sereg teljesen szét van verve”

Julius Jacob Haynau seregét 1849. augusztus 9-én Kisbecskereknél szándékozott összpontosítani, ahonnan a következő napon óhajtott támadást indítani és Temesvár felé előrenyomulni. Komolyabb összeütközésre a magyar honvédséggel 1849. szeptember 10-én számított. Intézkedései, kiadott parancsai értelmében, az egyes seregtesteknek a következő mozdulatokat kellett végrehajtaniok 1849. szeptember 9-én: az Arad-Temesvár közötti összeköttetés megszakítását, illetve Arad várának a Maros bal partja felőli oldalon való elszigetelését kapta feladatul az I. hadtest zöme, amelyet Rácszentpéterről Monostoron át Vingára rendelt. A hadtest Sartori dandára ugyanakkor Sajtényről Pécskára vonult, ahonnan Görgeit és Arad várát kellett szemmel tartania. A IV. hadtest Pészakról Knézen át Hodony­ra menetelt és elővédjét Mercyfalván át szintén az arad–temesvári országútig tolta előre. A III. hadtest parancsot kapott, hogy Nagyjécsáról Kisbecskerekre vonulva, e helység és a Nyárád patak között foglaljon állást; jobb oszlopának Zsombolyáról Gyertyámoson és Beregszón át Szakálházára kellett vonulnia. Gróf Karl von Wallmoden-Gimborn (1792–1883) altábornagy lovas hadosztályának a III. hadtest elővédje gyanánt, tőle telhetőleg minél messzebb Temesvár felé kellett nyomulnia, hogy erőszakos kémszemle útján, az ellenség helyzetét megállapítsa. Maga a főparancsnok az orosz Fjodor Szergejevics Panyutyin (1790–1865) tábornok hadosztályával és a tüzértartalékkal Lovrinról hajnali 4 órakor elindulva, Billéden át délelőtt fél 10 óra körül Kisbecskerekre érkezett, ahol már javában folyt a szemben álló egységek között a heves ágyúzás.

Az osztrákok Wallmoden hadosztálya 1849. augusztus 9-én reggeli 4 órakor indult el Nagyjécsáról Kisbecskerek felé, amelynek közelébe fél 9 óra tájban érkezett. Mihelyt a császáriak lovas osztagai feltűntek a láthatáron, a Henryk Dembiński altábornagy által hátvédként hátrahagyott 4 löveg nagy távolságból tüzet nyitott rájuk. Mire hadosztályát a könnyű dandárral az első, a nehézzel a második harcvonalban felvonultatva Wallmoden gróf, ütegeit Kisbecskerek felé rendelte előre. A magyar ütegek rö­v­id ágyúzás után a községbe húzódtak vissza, ahol födött állást foglalt az egész utóvéd felkészülve arra, hogy az Arankán átkelni szándékozó osztrák lovasokat megrohanja. A csapatai számára kedvezőbb terepviszonyokat kihasználva Wallmoden a Simbschen dandárt a Ferdinánd császár dsidásezreddel, két lovas és egy röppentyű üteggel Kisbecskerektől északra rendelte a Nyárádon át Újbessenyő felé, s csak a Lederer dandár fenn­maradó részét Kisbecskerek község irányába, ahonnan a jobb oldalában megkerült magyar hátvéd a Nyárád-patak mögé húzódott vissza. Időközben Kisbecskerek határában a Nagyjécsáról 5 órakor elindult osztrák III. hadtest is megjelent. Wallmoden altábornagy jobbszárnyának támogatására a parancsnok, Georg Heinrich Ramberg (1786–1855) tábornok előretolta gróf Karl Ludwig  Fiquelmont (1777–1857) dragonyos ezredét A hadtest gyalogsága részben Kisbecskereken keresztül, részben meg a falutól délre vonul át a Nyárád-patakon, hogy aztán a túlsó magaslatokon a Wolf dandárral a jobb-, a Dossen dandárral a balszárnyon készenlétbe helyezkedjék; Valentin Veigl von Kriegeslohn (1802–1863) tábornok lovas dandára a gyalogság jobb oldalának biztosítására attól kissé jobbra s előre állt fel. Báró Karl von Simbschen (1794–1870) lovassági tábornokot dzsidásaival Újbessenyő tájékáról a temesvári országút mellé rendelték, hogy „a lovas hadosztály feladatához képest szemrevételezés céljából Temesvár felé nyomulhasson előre”.

Kisbecskerekre megérkezve Julius Jacob von Haynau táborszernagy vezérkarával, egy dombon állást foglalva, előnyomulásuk folytatására utasította a lovas hadosztályt és a III. hadtestet is. Az osztrák csapatok hadmozdulatait a Nyárád-patak mögött jól elhelyezett, és kisebb lovas osztagok által fedezett ma­gyar üteg élénk tüzeléssel fogadta, követte. Mire Haynau két üteget a temesvári országút mentén, kettőt pedig lépcsős alakban jobbra oly módon vonultatott fel a Nyárád-pataktól mintegy 2700 lépésnyi távolságra, hogy azok onnan a magyar ütegeket kereszttűz alá foghatták. Az élénk ágyúzást hallva, a várvédők ágyúi is megdördültek, heves tüzet nyitva a vívárkokban posztoló honvédcsapatra.

Henryk Dembiński altábornagy, a „vén tétovázó”, hevenyészve, átgondolatlanul harcvonalba állította ugyan a mintegy 55.000 fősre becsült honvédsereget, de intézkedéseivel, parancsaival igazából a visszavonulást készítette elő. Haynauval hozzávetőleg azonos időben, fél 10 tájban érkezett meg a Vadász- és Csókaerdő közötti mezőre Józef Bem tábornok, akit Kossuth Lajos 1849. augusztus 7-én nevezett ki a honvédsereg főparancsnokává. A megbízatást Kossuth Lajos ismételt futár által küldött kérésére elfogadva Erdélyből, csapatai maradékát Szászsebesnél hagyva, két hintóval, szerény kísérettel érkezett másnap este Temesrékasra, ahol az éjszakát töltötte, s ahol Perczel Mór tábornokkal és öccsével, Perczel Miklós (1812–1904) honvédezredessel találkozott, és éjfélig tanácskozott. A főtisztek megállapodtak abban, hogy a seregnek nem szabad tovább hátrálnia, és még Temesvár fölött feltétlenül csatát kell vívnia az egyesült osztrák-orosz haddal. Mikor az esetleges csatavesztés utáni visszavonulás került terítékre, Perczel Mór Erdélyt javasolta, Bem azt lehetetlennek minősítette, anélkül, hogy okát adta volna. A legyengült Józef Bem hajnalban kocsin indult a temesvári ostromtáborba, ahova az emigrációba tartó, de útjukat megszakító Perczel-fivérek is megérkeztek a reggeli órákban. „Rögtön Vécseyhez mentünk, aki aggódva panaszkodott, hogy sem az osztrák seregről, sem pedig Dembiński hollétéről nem tud semmit, és utóbbiról csak gyanítja, hogy nem nagy távolságban van innen, de rendeletet, sőt még értesítést sem nyert tőle” – írta naplójában Perczel Miklós. – “Körüljártunk a táborban vele, minden szépen be volt rendezve, az ostromművek azonban igen hanyagul készültek, rend és szabály nélkül. De hogy is lehetne másként; Vécsey derék, jó katona, de tudatlan; az intéző geniea főtiszt, Szabó István alezredes éles eszű, tanult fiatalember, de hóbortos, lusta, mihaszna.”

Az Aradra menekült magyar kormány elmulasztotta Henryk Dembiński altábornagyot értesíteni leváltásáról, a harcmezőre érkezett Józef Bemnek kellett közölnie, hogy Kossuth utasítására átveszi a honvédsereg fővezérletét. Dembiński – emlékiratai szerint – meglepetéssel, de ugyanakkor megelégedéssel fogadta, hogy honfitársa „levette a nehéz keresztet a válláról”. Bem a terepviszonyokat csak hozzávetőlegesen, felületesen ismerte. Nem jutott ideje sem arra, hogy körülnézzen, s arra sem, hogy a sereg tényleges nagyságáról, erejéről, állományáról, fizikai- és lelkiállapotáról, állásairól és eloszlásáról tájékozódjon, pontos képet alkosson. „Még azt sem tudta, kik a dandár- és osztályparancsnokok”. Az ellenségről sem nyert biztos információkat, jelentéseket.

A hátaslovára fölsegített lengyel tábornok sietett megszemlélni a honvédsereg által elfoglalt állásokat. Megjelenését a honvédek kitörő lelkesedéssel, mindenfelé dörgő „éljen!” kiáltásokkal fogadták. A harcmező belovaglása közben Józef Bem észrevette és felmérte a Dembiński választotta harcvonal hiányosságait, gyengeségeit és súlyos hibáit. A harcvonal túlságosan hosszú, s mélysége meg nagyon csekély volt, a jobboldalt könnyen megkerülhette az ellenség, kedvezőtlen hátteret képezett ugyanakkor az alakulatok számára a kiterjedt, sűrű erdőség, valamint az osztrák kézen levő, s már csak lazán körülzárolt temesvári erődítmény, stb. A feltételek számbavétele érlelte meg Józef Bemben az elhatározást, hogy nem védelemre rendezkedik be, hanem idővesztegetés nélkül, haladéktalanul támadásba kezd. Henryk Dembiński minden áron arra próbálta rábírni a tábornokot, hogy ne fogadja el a csatát, hanem hajtsa végre az általa szándékolt átkelést a Béga-csatorna bal partjára, ahol az elcsigázott, kimerült sereg néhány napig nyugton kipihenhetné magát.

Bem arra számított, hogy főként a Nyárád-patak mentén kifejtendő lövegtűz által ellensúlyozni tudja majd az osztrákok és az oroszok esetleges támadásait. Kmethy György Szakálházánál és a beregszói erdőnél álló hadosztályának erélyes támadásokkal kellett volna zavarnia és feltartóztatnia az osztrákok előnyomuló jobboldalát, minél több ellenséges erőt vonva magára ezáltal. Bem 1849. augusztus 9-re a helyzetről nyert hézagos és megbízhatatlan tájékozódás alapján – Haynauhoz hasonlóan –  nem várt komoly csatát. Kmethy György figyelemelterelő hadmozdulatainak és a tüzérség intenzív tevékenységének leple alatt, este felé a fősereggel Aradra szándékozott átvonulni, hogy ott Görgei hadával egyesüljön. A hadszíntéren hasznavehetetlen, lőfegyverekkel jobbára el nem látott újonc-zászlóaljakat Józef Bem már a délelőtti órákban el is indította Arad irányába. A „kaszás népet” azonban visszafordította az Orczyfalvánál Medvey lovas százados parancsnoksága alatt portyázó császári csapat által megtámadott honvédkülönítmény, amely­ből 280 embert foglyul ejtettek az osztrákok, akik 4 ágyút, 260 társzekeret és 82 lovat is hatalmukba kerítettek. A legénység megmenekült része Arad illetve Temesvár irányába tartott.

A csatatéren a támadás előkészítését Józef Bem tábornok a tüzérség megerősítésével kezdte, amelynek támogatására néhány lovas osztagot, az országút mentén hátrább fekvő csárdához pedig 2–3 zászlóaljat rendelt előre. Intézkedett, hogy a sereg egésze a Csóka- és a Vadászerdő mellől előbbre vonuljon, s az országút mentén és attól jobbra csatarendbe álljon. Az országút vonalára Gál László honvédezredes hadteste került, attól jobbra a Vécsey hadtestből vett néhány zászlóaljjal és üteggel, mintegy 4000 fővel, megerősített Guyon-hadtest, az aradi út mentén legszélső jobbszárny gyanánt pedig a lovasság vonult fel   Dessewffy Aurél parancsnoksága alatt; Vécsey hadteste fennmaradó részével a vár szemmeltartására maradt vissza. Az újoncok az aradi útról visszafordulni kényszerült hadát Józef Bem tábornok gyalogsági jobbszárnya mögé állította fel. A magyar ütegek számának folytonos gyarapodását észlelve, Julius Jacob von Haynau ráébredt arra, hogy a „rebellisek” csatára készülnek. Tüzértartalékából még két tizenkét fontos üteget rendelt előre a temesvári országúttól keletre, valamint a Nyárád-patak felé a magyar tűzben állóktól valamivel jobbra. Egyúttal a Panyutyin-hadosztályt, valamint annak balszárnyán a Simbschen-dandárt is előbbre rendelte Újbessenyő felé; végül pedig a Hodonyra irányított IV. hadtestnek parancsot küldött, hogy útját Szentandrás felé folytatva, az ellenség jobboldalába próbáljon kerülni.

Igazából a harcoló felek egyike által sem kívánt és tervezett csata váltakozó sikerrel folyt: hol a császáriak nyomultak előre, majd vonultak vissza, hol meg a honvédek lendültek támadásba, hogy aztán hátrálásra kényszerüljenek. Újabb erők, csapategységek bevetésével, átcsoportosításával a derült, fellegtelen egű, meleg nyári nap folyamán egyszer Haynau, máskor Bem kerekedett felül. A Nyárád partján felállított tüzérség révén a honvédségnek sikerült stabil állásokat kiépítenie. Nagyszabású ágyúharc fejlődött ki a csatavonal közepén, amelyben 108 osztrák valamint 120 magyar löveg vett részt. Jószerivel a szembenálló felek tüzérségei csatáztak egymással. A lovasságok csak néhányszor csaptak össze, avatkoztak tevékenyen be a küzdelembe. A gyalogság alig kapott szerepet. Kimaradt szinte teljesen a kora reggeltől alkonyatig tartott, 9–10 órás összecsapásból. Kovács Endre (1911–1985) jegyezte meg Bem Józsefről írt monográfiájában: „Bem belemélyedt az ágyúharcba, de ezt a tüzérségi csatát nem kísérte a gyalogság és a lovasság tömegeinek mozgatása.”

„Az ágyúk dörögtek mindkét részről szakadatlanul, a csatatért nehéz füstfelleg borítá, melyet olykor egy-egy szélfúvat föllebbentve, látni engedé a mind inkább előnyomuló ellenséges hadcsapatokat. A bódító csatazajból fegyverropogás, dobok pörgése, s olykor egy-egy trombitának éles harsogása hangzott ki. Bem által a centrumban összpontosított ágyúütegek tüzelése csakhamar gátot vetének az ellenség előnyomulásának, sőt, a balszárnyon Kmety derék hadosztálya támadólag lépvén föl, visszaszorítá az ellenség néhány csapatait.”

A küzdelem többé-kevésbé kiegyenlítetten folyt a délutáni órákig, amikor a honvédsereg többszörös hátrányba került a császáriakkal szemben. Szentandrás felől megjelent a csatatéren Franz von Liechtenstein (1802–1887) altábornagy IV. hadteste, amely hajnali 4 órakor indult el Pészakról, Anton Herzinger (1796–1868) gránátos hadosztálya valamint a Siegenthal (volt Benedek) elővéd-dandár. A tüzérségtől támogatott osztrák–orosz egységeknek lépcsőzetesen sikerült átkelniük a Nyárád-patak bal partjára, ahol újra hadrendbe fejlődtek. Komolyabb ellenállásba nem ütköztek. Az átkelés után nyomban Fiquelmont dandárát a Vadászerdő megkerülésére és az aradi összeköttetés megszakítására, megakadályozására Kovácsi felé vezényelték. Kétórás heves ágyúzást követően, 17 óra tájban a honvédség ütegei elhallgattak, fokozatosan beszüntették a tüzelést. Elfogyott a lőpor, mivel a tartalékokat Henryk Dembiński altábornagy már a reggeli órákban Lugos irányába küldte, amiről a főparancsnokságot átvevő Józef Bem tábornokot nem tájékoztatta. A lőszerhiány okozta zűrzavart, kritikus helyzetet egy elkeseredett lovasrohammal próbálta ellensúlyozni, semlegesíteni a nem a legjobb fizikai állapotban levő „Bem apó”. Habár gyenge lovas volt, serege különböző szárnyai között szélvészként száguldozva adta ki parancsait, buzdította harcra katonáit. Lovával gyors iramban, a jobb szárny felé vágtatott, amikor a Szentandrás felől érkezett erősítés kibontakozásáról értesült. Szerencsétlenségére lova egy rossz mozdulat folytán elesett, s maga alá temette a tábornokat, akinek vállperece súlyosan megsérült. A harcképtelenné vált fővezért kísérete a Vadászerdőben levő vadászlakba vitette, ahol megvizsgálták és bekötözték. A sérült tábornok elsőként Henryk Dembiński altábornagyot kérte fel, hogy vállalja el ismét a honvédsereg fővezényletét. A különben tétova lengyel főtiszt nemzettársa fölkérését határozottan elutasította. Mészáros Lázár, Perczel Mór, Dessewffy Aurél tábornokok sem voltak hajlandók a kritikus, kilátástalan helyzetben, ideiglenesen vállalni, átvenni a tisztséget. Józef Bem végül Guyon Richardot nevezte ki vezérkari főnökéül, és általa parancsot küldetett Kmety Györgynek és Vécsey Károlynak, hogy maradjanak hátvédül, s lehetőleg tartóztassák fel a feltételezhetően másnap a honvédsereg üldözésére induló ellenséget. „Rendelkezéseinek kibocsátása után, Bem még azon éjjel Lugosra vitette magát, ahova serege romjai is útban voltak már”. Akadnak hadtörténészek, akik a legendás lengyel hadvezért is, akit Petőfi Sándor dicsőítő versei egyikében „Osztrolenka fényes csillagának” nevezett, felelőssé teszik a kudarcért, a katasztrofális temesvári csatavesztéséért. Előkészületlenül vállalta fel az ütközetet. Képtelen volt kihasználni, előnyösen kamatoztatni a honvédsereg létszám- és lövegekbeli fölényét. Az 55.000-es fő­s sereggel nemigen tudott mit kezdeni. Pár zászlóaljjal és néhány ágyúval „rohant vakon” az ütközetekbe az arcvonal hol egyik, hol másik oldalán. Bevált szokásához híven igyekezett a harcot „testközelből” vezetni, „ami egy dandár, hadosztály, vagy hadtest esetében még lehetséges volt, egy hadsereg viszonylatában már nem.” Győztes csatái mindegyikében a temesvári seregnél lényegesen kisebb csapattestekkel diadalmaskodott.

A tüzérség nélkül maradt magyar honvédek, akikre nehézfegyvereikkel a császáriak össztüzet zúdítottak, képtelenek voltak tartani állásaikat, az elfoglalt harcvonalat. Az osztrákok számára kedvező problémát, fordulatot észlelve, Julius Haynau elrendelte az általános elő­­nyomulást. Az egyre sűrűbben becsapódó lövedékek, ,,a két irányból is megerősített támadás elől kénytelenek voltak középen és a balszárnyon hátrább húzódni, majd fejvesztetten a Csókaerdő és a Vadászerdő „mindent eltakaró leple” alá menekülni. A jobb szárny második harcvonalába állított „kaszás nép”, az újonc-hadosztály futott meg, szaladt szer­te széjjel elsőként, példáját rövidesen a IV. és a IX. hadtest harcedzett, de megfogyatkozott, elcsigázott, fáradt és reményvesztett zászlóaljai is követték. Liechtenstein tartalék hadtestének egyik hadosztálya a szentandrás–temesvári, a másik az arad–temesvári országúton érkezett a harctérre. Előrenyomulásukat Dessewffy Arisztid a hősiesen harcoló összevont lovassággal, mintegy két huszárezreddel és 3 üteggel próbálta meg felfogni. Rövid harc után azonban kénytelen volt huszáraival visszavonulni, hogy elkerülje csapatai bekerítését, visszavonulási útjuk elzárását.

Menekülés közben a rend, a fegyelem felbomlott. A csapattestek, az alakulatok többsége szétesett, összekuszálódott. Nagy volt a káosz, a kétségbeesés, óriási méreteket öltött a pánik, a zűrzavar, a fejetlenség, a tanácstalanság. Henryk Dembiński altábornagy Remetét és Lugost jelölte meg a visszavonulás irányául. A sűrű Vadászerdőben kevés volt az út, a csapás, a járható sáv. Guyon Richard vezérkari főnök sem tudott a rengetegben tájékozódni. Célvesztetten bolyongtak, hatalmas lármát csapva a  kisebb-nagyobb csoportok, a szétesett csapatok, az egységeiktől elszakadt honvédek. A menekülők egyes egységei széles körök leírását követően, miután tö­ménytelen időt vesztve átverekedték magukat nagy nehezen a fák, a bozótok, az aljnövényzet sűrűjén, visszajutottak ugyanarra a helyre, ahonnan elindultak. Mások észak és nyugat felé fordulva és tartva beszaladtak az ellenség “markába”. A menekülést késő estig Vécsey Károly és Kmety György hadosztályai biztosították, fedezték. Az utóvéd harcokba Perczel Mór tábornok is beleavatkozott a hátramaradt ütegnek azt pa­rancsolva, hogy nyisson tüzet a császáriak lovasságára. Az üteg le is adott néhány lövést, amire válaszul az osztrák tüzérség rettenetes össztüzet zúdított a Vadászerdő és a Csókaerdő között visszavonuló magyar csapatokra.

Az osztrák-orosz had nem vette üldözőbe a megfutamodott honvédeket, nem eredt a szétvert, a Vadászerdőbe összezsúfolodott sereg nyomába. Julius Jacob von Haynau táborszernagy a beesteledést, a hajnal óta talpon, s 9–10 órán át harcban állott csapatai fáradtságát, fizikai és pszichikai állapotát figyelembe véve, lemondott a csata folytatásáról, s a seregtesteket az általuk elfoglalt állásokban pihenni engedte. Mindössze 3 osztrák és 3 orosz zászlóaljat rendelt ki a Vadászerdő és a Csókaerdő megszállásra. A két erdő közé Simbschen dandárát, mögéje meg 1 üteggel a Herzinger-hadosztályi egyik gránátos zászlóalját tolta előre. Késő este és az éjszaka folyamán hadait Julius Jacob von Haynau közelebb vonta a temesvári erődítményhez. „E tekintetben kiadott intézkedései szerint Siegenthal dandára Kovácsi mellett ütött tábort, s a Vadászerdő keleti szélét a 12. vadászzászlóalj által szálltta meg – ismertette a győztes hadak mozgását, elhelyezkedését Bánlaky /Breit/ József (1863–1945) hadtörténész. – Herziger hadosztálya közvetlenül az aradi út mögött, az aradi út mentén vonult éji nyugalomra, s az említett erdőt két zászlóalja által tartotta megszállva. A III. hadtest 2 zászlóalja Szakálháza megszállására maradt vissza, zöme pedig még az éj folyamán Temesvárra vonult, ahol éjféltájban a vár síkozatán ütött tábort. Panyutyin hadosztálya közvetlenül a Csókaerdő mögött, a kisbecskereki út mentén állott fel. 53 zászlóalja magát az említett erdőt tartotta megszállva. Simbischen könnyűlovas dandára Temesvárban, Lederer nehéz lovas dandára a tüzértartalékkal a kisbecskereki úttól jobbra, a Csárda és a Nyárád-patak között töltötte az éjjelt”

A visszavonuló honvédsereg egységein vakmerően keresztülvágtatva Julius Jacob von Haynau egy Sunstenau-vértesszázad, egy osztály Császár-dzsidás és egy lovas üteg alkotta különítmény élén vonult be a Bécsi kapun Temesvár várába, az őrség élén báró Georg von Rukovina tábornokkal nagy üdvrivalgással és hálatelt szívvel fogadta fel- és megmentőjét.

Kossuth Lajos az 1849. augusztus 10-én a délutáni órákra összehívott kormánygyűlésen – sorrendben az utolsón – tévesnek bizonyult információk alapján még arról tájékoztatta a minisztereket, hogy Henryk Dembiński, majd Józef Bem fővezérletével a honvédsereg diadalmaskodott Temesvárnál. Csak éjszaka érkezett meg Guyon Richard a valóságos tényállásról, a fősereg drasztikus vereségéről tömör mondatokban tudósító üzenete, amely a kormány lemondását ered­ményezte. Vezérkari főnökként Guyon Richard futárral küldött jelentésé­ben a következőket írta: „Temesvár, 1849. augusztus 9-én. A temesvári csata elveszett. Az ellenség nagyon erős volt. A sereg teljesen szét van verve. Dessewffy Lugosra ment, hogy lovasságot összeszedje: én is oda utazom, hogy a gyalogságot és a tüzérséget összeszedjem. Bem vállperecét törte. Guyon s.k.”.

Második Mohács

A szabadságharc sorsát, végkimenetelét eldöntő temesvári csatában az osztrákok és az oroszok együttesen ha­lottakban és sebesültekben 11 tisztet, 1.107 harcost és 190 lovat vesztettek. Kétszer akkorára teszik a hadtörténészek a magyarok fegyver okozta veszteségét. Akad a historikusok sorában olyan is, aki 10.000-re becsüli a magyar halottak, sebesültek és foglyok számát. Pontos adatok nem álltak és nem állnak rendelkezésre. A császáriak adatai szerint, az osztrákok mintegy 6.000 honvédet ejtettek foglyul. Temesvár a magyarság számára – a csata- és országvesztés méreteit és következményeit tekintve – második Moháccsá vált.

„Lépésben követtük a szétvert hadat, és – amennyire lehetett – gyűjtögettük összefelé nem messze a Vadász-erdőtől. Esti öt óra lehetett. Ezalatt a hátráló tömegek a Vadászerdő melletti hídhoz értek, ahol összetolakodtak. Az ellenség gyorsan nyomult elő, részünkről az ágyúzás – töltény hiánya miatt – mindinkább gyérült. Ekkor egy gránát csapott a tömegbe, és mindenki a vár felé futott. Nagyobbszerű látvány alig lehet a temesvári ütközetnél, mert míg az csupán egy szünteleni ágyúzásból állott: a távolban felszálló füst s a nagy ostromágyúk roppant zengése tanúsítá, hogy Temesvár is szorong – itt egy nyílt csata: ott Temesvár ostroma, két látvány egy képben. Szaladó csapataink a Vécsey tábora felé húzódtak, amelynek a hátvédet kellett képeznie. Az ütközet el volt döntve! A csapatok elcsüggedve érkeztek a Vadász-erdőbe. Itt egy lövés történt, s „Itt a német!” kiáltásra megint szétszaladt mindenki az erdőn. Én szabolcsi huszáraimat összetartottam, s a vadászházhoz vezettem, ahol rövid ideig pihenvén, továbbmentünk a rékási útra és Rékásra, ahová reggel négy órakor értünk. Egy itten tartott haditanácsban elhatároztatott a csapatokat Lugoson a lehetőségig összeszedni, s ezzel én bízattam meg. Lugosra elmentem ugyan, de feladatommal már keveset törődtem, mert világosan láttam, hogy a hadjárat be van fejezve, és e szétvert haddal többé semmire se lehet menni. Lugoson tudtuk meg, hogy Görgei a muszkák előtt letette a fegyvert” – összegezte benyomásait, személyes élményeit a temesvári ütközet végkifejletéről Lázár Vilmos (1817–1849) honvédezredes az aradi várban, kivégzése előtt német nyelven papírra vetett emlékiratában

Lugoson a 55.000 fős honvédseregből csupán 25–30 ezer gyűlt össze. Fegyverét elhányva mintegy 10.000 ember szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Állandósult, napról napra meghatványozódott a dezertálás. A fősereg is széttöredezett, három részre tagolódott. Józef Bem és Guyon Richard parancsnoksága alatt 8 zászlóalj, 12 lovasszázad és 42 ágyú Dévának vette az irányt, ahol az erdélyi hadak maradékával kívántak egyesülni a harc folytatására. Dessewffy Aurel és Lázár Vilmos 4.000 emberrel és 52 ágyúval délnek, Karansebesen át a török határnak indultak. Zsidóváron át az Oszmán Birodalomba menekült Kmety György tábornok is. Hadtestének egy része Vécsey Károly csapataihoz csatlakozott, amelyek Soborsinnál a Marosom átkelve, a hegyek között Borosjenőre vonultak, hogy Görgei Artúr seregével találkozzanak. Szerencsésen elkerülték, hogy portyázó osztrák katonai egységekkel találkozzanak. A Temesvárt 107 napon át ostromló Vécsey Károly tábornok hadtestével – 7.440 emberrel, 1067 lóval, 2 ágyúval és 4.000 puskával 1849. augusztus 21-én Borosjenőn az oroszok előtt föltételek nélkül kapitulált.

Görgei Artúr parancsára Nagysándor József hadtestével 1949. augusztus 10-én hajnalban átkelt a Maroson, és elindult Temesvár felé. Németságnál azon­ban már Friedrich Liechtenstein 6 dandár és 6 ágyú alkotta előörsébe ütközött. Kisebb csata alakult ki. Vissza kellett fordulnia Kisszentmiklósra és Aradra. A foglyul ejtett császáriaktól értesült, nyert bizonyosságot a temesvári csata végkimeneteléről. Az információt Görgei Artúr tábornokkal is közölte, aki má­sik két hadtestével már el sem indult – miként tervezte – Temesvár felé, hanem a szőlősi mezőre vonult 30.000 fős seregével.

A haditanács utolsó ülésén elfogadta a hadseregével Aradra érkezett Görgei Artúr tábornok indítványát, hogy a honvédsereg az oroszok előtt letegye a fegyvert. Kossuth Lajos 1849. augusztus 11-én lemondott a kormányzóságról, a teljhatalmat átruházta Görgei Artúrra, aki a további véráldozatot értelmetlennek és reménytelennek tartotta, mivel a maradék magyar had nem képviselt akkora erőt, hogy a szövetkezett osztrákokat és oroszokat legyőzhesse, a Törökországba menekülés nem jelentett számára és katonái részére járható alternatívát, a körülmények diktálták és kényszerítették, hogy az oroszok – nem az osztrákok! – előtti kapitulációt válassza. A főhatalmat Görgei Artúr tábornok 1849. augusztus 13-án, hétfőn az Aradtól északkeletre, mintegy 30 km-re fekvő Vilá­gosnál, 30.000 katonájával együtt Fjodor Vasziljevics Rüdiger (1783–1856) orosz lovassági tábornok előtt a fegyvert letette. A kapi­tulációs okmányt a világosi Bohus-kastélyban írták alá. Világos, a kíméletlen megtorlás, a kivégzések, az évekig tobzódó osztrák önkény egyenes következményei voltak a katasztrofális temesvári csatavesztésnek.

A Temesvárott született Klapka György írta rezignáltan a Századunk 1869. február 7-i számában: „Világos csak zárjelenete volt a szomorú drámának. Szabadságunk valóságos sírja Temesvár”.

Felhasznált irodalom

Rüstow, Friedric Wilhelm: Az 1848–1849-diki magyar hadjárat története (Magyarra fordította Vértesi Arnold), Pest, 1866.

Potemkin Ödön: Az 1849-ik évi magyar hadsereg feloszlásának okai az aradi s temesvári táborozással. Pest, 1867.

Aradi vésznapok. Margitfalvi Margitay Gábor 1848–49. honvédmérnökkari őrnagy emlékiratai (sajtó alá rendezte és kiadta Nagy Izsó), Budapest, 1890.

Breit József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának katonai története. I–III. Budapest, 1897–98.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, I–XXII, Budapest, 1928–1942.

Kovács Endre: Bem József. Budapest, 1954.

Kovács Endre: Bem a magyar szabadságharcban. Budapest, 1979.

Cikány Tamás: Vécsey Károly tábornok. Életünk, 1994/különszám

Hermann Róbert: Temesvár ostroma 1849-ben — belülről és kívülről, akkor és utólag. Fons, 1995/3

Cikány Tamás: Honvédtűzérség az 1848–49-es szabadságharcban. Budapest, 2000.

Dr. Cikány Tamás: Várharcok az 1848/49-es magyar szabadságharcban. Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, 2002.

Hermann Róbert: Az 1848–1849 szabadságharc nagy csatái. Budapest, 2004.

A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán