Szekernyés János: „Egy életérzés titokzatos arcú krónikása” – 170 esztendeje született és 100 éve hunyt el Gozsdu Elek

1. Zöld dombok, tiszta fövény

A Fehér megyei Ercsiben született 1849. november 28-án Gozsdu György gazdatiszt és Margó Anasztázia (1823–1886) gyermekeként Gozsdu Elek próza- és drámaíró. Macedóromán–szerb–albán keverék családban eszmélt a világra és nevelkedett. Szépapja, a cincár Gozsdu Antal Moscopoléból került Lengyelországa, ahol borkereskedéssel foglalkozott. Lengyelország felosztásakor az író dédapja Miskolcra költözött, ahol 1825-ben borkereskedőként a Miskolci Görög Kompánia keretében tevékenykedett, fia Gozsdu Elek nagyapja Miskolcon született, ahol „a macedón–görög család csakhamar elmagyarosodott”. A későbbi író egyik unokanagybátyja, Emanoil Gojdu (Gozsdu Manó) (1802–1870) politikus, a magyarországi román művelődési és politikai élet jelentős előmozdítója, élharcosa volt.

A későbbi író apja, Gozsdu György intézőként a báró Szinva-féle uradalomban, majd a gróf Wipfen-féle nagybirtokon tevékenykedett. Gazdag kereskedő család sarja volt a jogász-író édesanyja, a szépséges Margó Anasztázia is, akit sokan anyagiasnak, fösvénynek és kapzsinak tartottak. A családot elszegényítette, teljesen vagyontalanná tette két nagy, egymást követő természeti csapás. A nehéz anyagi helyzetbe került, elszegényedett család Miskolcról a Duna menti Ercsibe költözött.

Szülőfalujáról, Ercsiről, ahonnan halványan a Csepel-sziget pereméig is el lehetett látni, írta: „Én Ercsiben, a hatalmas Duna partján születtem, és gyermekéveim nagy részét, az ifjúságom álomvilágát ott, a Duna mellett éltem meg. Nyájas vidék, őszinte, nyílt tájék – szelíd romantikával teljes poézis párázik a Duna hangjaiból, és visszhangzik a magas domb alatt gazdagon csörgedező Szentkútban, a fölötte épült, és a Szűz Mária tiszteletére emelt, de elhagyatott kicsi kápolnában és a báró Lilien család sírkápolnájában, ahová báró Eötvös József, a költő-író temetkezett. Csodálatos legendák fűződnek a két kápolnához.”

A faluhoz közelebb feküdt a Duna széles vizében a Kácsás- és az Újfalusi-sziget, amelyeket sűrű fű, csalán és hatalmas topolyafák borítottak, s ahova fácánra, szalonkára vadászó édesapjával ladikkal át szokott járni. A folyó két partjáról a vízimalmok piros lámpái fénylettek, és monoton kelepelésük meg a molnárlegények dalai hallatszottak. „Te szent Duna, ti szent gyermekévek, ti édes, nedves, tarka kavicsok, ti malmok, ti nyájas zöld színek, ti úszó hajók, evezőcsapások hangjai, gőzösök lapátjának csattogó lármája, kompok és partok, ti messze távolságok, vizek ezüstös ragyogása, vadkacsák fütyülő repülése, ti a szigetnek minden félelmes faóriásai, ti zöld dombok, te tiszta föveny, amelyben mezítláb járni olyan édes, olyan jó, te háborgása a Duna vizének, te ordító szél, amint a Duna vizén végignyargalsz, te Szentkút, ott a Duna mellett, te Boldogságos Szűzanya, aki meggyógyítod a szomorú szíveket, te áldott jó nagyanyám, te áldott jó édesanyám – mindent, amim van, nektek, csak nektek köszönhetem” – vallott boldog gyermekkora színteréről, varázslatos  természeti és családi közegéről Temesvárott 1912. február 29-én papírra vetett nosztalgikus soraiban. Három leánytestvére volt Gozsdu Eleknek; Mária (Garam Jenőné), Petronella (Novák Sándorné) és Ilona, aki fiatalon öngyilkos lett. A család minden tagja anyanyelvi szinten beszélt arománul, szerbül és magyarul. Kisgyermekként Gozsdu Eleket is megtanította görögül imádkozni a görögkeleti vallásához konokul ragaszkodó család. Később a latin, a német, az olasz és a francia nyelveket is tökéletesen elsajátította.

Zsenge gyermekkorát Miskolcon töltötte, ahol nagyapja gondoskodott neveléséről. Miután az elemi osztályokat kijárta, a Délvidéken élő rokonság anyagi támogatásával, beirakozott a kegyesrendiek temesvári főgimnáziumába, amelynek élén igazgatóként Hartl Ferenc (1814–1874) állott. A történelmet és a magyar irodalmat Hemmen Ferenc (1835–1906), Csanád egyházmegyei kanonok tanította, aki 1874–1883 között a főgimnázium igazgatói tisztjét is betöltötte.

A „kisérettségi vizsga” letételét követően, a pesti református iskolában folytatta középfokú tanulmányait, majd 1870-ben beiratkozott az egyetem jogi karára, ahol 1878. március 11-én ügyvédi oklevelet és világ- és kánonjogból doktori címet szerzett. A jogi- és államtudományi kar dékánja Lechner Ágost (1834–1901), prodékánja meg Hoffmann Pál (1830–1907) jogtudor, ügyvéd, a MTA levelezőtagja, Temesvár szab. kir. város díszpolgára volt. A fakultáson nyilvános rendes tanárként Wenczel Gusztáv, Pauler Tivadar, Konek Sándor, Baintner Jonás, Kautz Gyula, Cherny József, Kerkápoly Károly, Apáthy István, Hajnik Imre, Schnierer Aladár, Herczeg Mihály és Sághy Gyula működött. Egyetemista korában ismerkedett meg Gozsdu Elek Büchner és Schopenhauer filozófiájával, s behatóan tanulmányozta Darwin, Taine és Spencer műveit is. A természettudományok és a bölcsészet iránti fokozott érdeklődése ösztönözte arra, hogy eljárjon a Természettudományi Társulat „estélyeire”, amelyeken a legnagyobb szenzációt mindenkor a nagytudású Herman Ottó (1835–1914) fellépése jelentette. Doktori címét pályáján és a civil életben sohasem használta, betartva jogászjelöltként tett fogadalmát. Egyik általa „nagy szamárnak” minősíttett évfolyamtársa is sikeresen ledoktorált ugyanis, ami arra késztette Gozsdu Eleket, hogy életre szólóan lemondjon a doktori cím használatáról. Legjobbnak ítélt költeményeinek válogatott csokrát a joghallgatóként a Torontál vármegyei kisvárosban hivatalnokoskodó Gozsdu Elek Nagykikindáról postázta 1877-ben a Miskolcz című lap szerkesztőinek, akik „érzelgős, szenvelgős, almanachlíra szerű” verseiből négyet – Éjszakára (1877. május 13.), Az éj (1877. június 10.) Románc, (1877. november 8.), Ne zúgjatok  (1877. december 2.) – a Bodogh Albert (1828–1886) és Miskolczy Pál (1851–1902) szerkesztette vegyes tartalmú hetilap hasábjain meg is jelentettek. Közvetlenül a jogászi diploma megszerzését követően, 1878-ban Gozsdu Elek, nem teljesen véletlenül, „családja ősi fészkébe” Miskolcra került, ahol ügyvédgyakornokként, verseket írt és publikált a település újságjaiban, s a városi műkedvelő társaság által bemutott színdarab előadásain – 1879. május 17-én és 18-án – közönség elé is lépett. Írogatni főnökeinek egyike, Margitay Dezső (1840–1898), a regényeket, elbeszéléseket és népszínműveket közlő ügyvéd buzdítására kezdett. Jó kiállású, mutatós fiatalemberként, házassággal hitegetve elcsábított egy egyszerű rendű nőt, akitől gyermeke született, és akit szívbetegség gyötört. Az asszony később férjhez ment, de hamarosan elhunyt. Nem sok idő múltán férje is követte a másvilágra. Az árván maradt fiú 14 esztendős korában tréfálkozva, kamaszkori vagánykodásból két társa előtt szublimáttal megmérgezte magát. Gozsdu Elek kedélyvilágát, lelkületét, magatartását a történtek erősen megviselték, elkomorították, írói attitűdjét, témaválasztását és hangvételét is tartósan beárnyékolták.

A patvaristáskodást, az ügyvédbojtárkodást Temesvárott folytatta. Principálisa hamar felismerte gyakornoka tehetségét és rétermettségét. Biztos hivatalt és tetemes hozományt ígérve fölajánlotta lánya, Bauer Hermina kezét. Szorult anyagi helyzete, a kilátásba helyezett ígéretes karrier arra kényszerítette Gozsdu Eleket, hogy elfogadja a csábító ajánlatot. Házassága viharos, zaklatott és rapszodikus, „regénybe illően rossz” és szokatlanul fordulatos volt: kétszer vált el Bauer Herminától, akit háromszor vett törvényesen feleségül. Gozsdu Elek jóbarátja, az író és politikus Justh Zsigmond (1863–1894) szerint, Bauer Hermina „szép sohasem lehetett”, de annál érdekesebbnek tűnt és mutatkozott. Férjénél sokkal józanabbul látta és ítélte meg a világot, amelyet „minden mozgató szálával, süllyesztőjével és kulisszájával együtt” jobban értett meg. „Une femme sagace” – állapította meg Justh Zsigmond, aki naplójában a következőket is megjegyezte: „Ez egyike a legérdekesebb magyar típusoknak – illetőleg dél-magyarországi zsidó nőknek. Mert az – bár egyéniségében kellemesen vannak meg a zsidó vonások: az önállóság, emberismeret, nyugodt önbizalom.” Harmóniátlan házasságuk érzelmi töréseit, veszélyes örvényeit és zátonyait felfokozták a kudarcok, a sorozatos tragédiák: gyermekáldás nem örvendeztette meg közös életük első periódusát. Többek között, ezért mentek szét. A rokonság közbenjárására, ösztönzésére és biztatására házasodtak újból össze: született egy kislányuk, aki azonban négyéves korában torokgyíkban meghalt. Ismét szétköltöztek és elváltak. Az asszony szüleinek kérésére, hosszas rábeszélésre szánták rá magukat harmadszorra is az összeköltözésre. 1894. június 25-én világra jött fiuk, Gozsdu Elek, aki apjának nevét kapta a keresztségben. Gozsdu Györgyként anyakönyvezték. Gozsdu Elek magánéletéről elenyészően kevés adat ma­radt fenn. Családi életéről, háromszori házasságáról, kalandjairól és szerel­meiről alig tud valamicskét az irodalomtörténet.

2. Az irodalmi asztaltársaságok bűvkörében

Mivel az ügyvédeskedés, a prokátori irodák akta-robotja – miként maga írta – „nem  felelt meg vérmérsékletének”, s mivel házassága is kisiklott, visszatért Budapestre, az irodalmi asztaltársaságok bűvkörébe, a barátok ispiráló, kedélyes közösségébe, kompániájába. Gozsdu Elek 1880-tól a Verhovay Gyula (1849–1906) alapította és szerkesztette Függetlenség című ellenzéki politikai, közgazdasági és társadalmi napilap munkatársává szegődött. Komjáthy Béla (1847–1916) függetlenségi politikus, országgyűlési képviselő saját birtokát ajánlotta fel az újság kauciójának betáblázására. Magyarország teljes függetlenségének visszaszerzését és a társadalom magyarosítását tekintette és vallotta elsődleges céljának a Függetlenség, amely köré volt politikusok tömörültek, mint a természettudós-néprajzos Herman Ottó, a csillagász-politikus Hoitsy Pál (1850–1927) meg Hentaller Gyula, Törs Kálmán, Kászonyi Dániel, Tóth Béla, Inczédy László stb. Fővárosi hírlapíróként Gozsdu Elek a társadalmi és politikai élet visszás, korrupt jelenségeinek, a dzsentrivilág züllöttségének és léhaságának közvetlen szemlélőjévé, elemzőjévé és kommentálójává vált. Szemtanúja volt a nagy port felvert, diák- és szocialista tüntetéseket kiváltó „Verhovay-ügynek”. A párbajban mély sebet kapott Verhovay Gyula felépültéig a Függetlenség redakciójának vezetését, az utolsó magyar polihisztornak tartott természet­tudós-politikus Herman Ottó vette át, akivel Gozsdu Elek szoros ismeretségben és barátságban állott, s aki „nemcsak politikai ellenzékiségével, hanem darwinista szellemű tudományos tevékenységével, propaganda-munkásságával is hatott rá”.

Budapest felpezsdült művelődési-irodalmi légköre Gozsdu Elek alkotókedvét is jótékonyan impulzionálta. Sűrűbben vette kezébe a szépírói tollat. Nemcsak cikkeket írt, vetett papírra, hanem elbeszéléseket, regényt is. Első novelláit a Vasárnapi Ujság, a Koszorú és az Ország-Világ közölte. Eljárt a Korona Kávéház irodalmi összejöveteleire, ahol „este 8-9 órától éjfél után egy óráig majd mindennap így gyülekeztek össze az irodalom és a művészet cigányai”. Személyes ismeretségbe, kapcsolatba került Ambrus Zoltánnal (1861–1932), Reviczky Gyulával (1855–1889), Mikszáth Kámánnal (1847–1910), Kiss Józseffel (1843–1921), Méray Horváth Károllyal (1850–1938), Szana Tamással (1844–1908) s az irodalmi asztaltársaság sok más jeles tagjával. Sűrűn megjelent a Hatvani utca 3. szám alatt üzemelő Kammon Kávéházban is, a fiatal magyar költők, művészek valamivel zajosabb másik találkozóhelyén, ahol sok szó esett Flau­bertről, Stendhalról, Lecont de Lisle-ről, és főképp Baudelaire-ről valamint az orosz realistákról is. Fiatalsága éveiben a magyar fővárosban lépett be a Könyves Kálmán szabadkőműves páholyba, amelynek aztán élete végéig tagja maradt. Budapestre érkezése esztendejében, 1880-ban adta ki a Nagyjécsán született hírneves lepkész, könyvkereskedő és -kiadó, irodalom- és művelődéstörténész, Abafy-Aigner Lajos (1840–1909) Gozsdu Elek első regényét, Az aranyhajú asszony-t, amelyet még ügyvédsegéd korában Temesvárott írt. A könyvszerzőként 31 esztendős korában debütáló új prózaíró kötete érdeklődést keltett, tisztes sikert aratott. Évtizedekkel később, egyik 1913 végén papírra vetett levelében Gozsdu Elek a nosztalgia megszépítő szemüvegén át látva és láttatva a történteket, szorongásait és pozitív előjelű élményeit a következőképpen idézte fel  „…és mikor az el nem kerülhető kritikákra gondoltam, összeszorult az ostoba szívem, és megbántam, hogy ezt a regényt írtam, és mint az alvajáró mentem ki az utcára, mentem reggelizni, de nem tudom, hogyan, egyszerre egy könyvkereskedés kirakata előtt találtam magamat, és megdöbbenve láttam ott a könyvemet, jól emlékszem, hat példány feküdt egymás mellett, azt hittem, hogy elsüllyedek! Képzelődő szamárnak éreztem magamat, féltem, hogy kinevetnek, és elpirultam… Bementem a Kálmán kávéházba, és a pincér elébem tette a reggeli lapokat …remegő kézzel vettem a kezembe Jókai lapját, a HON-t. A tárca címe ez volt: Egy új regényíró – és faltam a betűket… a regény tetszett, nagyon tetszett a kritikusoknak… mindenkinek tetszett, a siker megvolt …”.  A Hon-ban megjelent méltatás szerzője a fiatal költő, Reviczky Gyula volt, aki fél évtizeddel korábban, 1876–1877-ben a Horváth családnál a bánsági Dentán nevelősködött, ahol megismerkedett szerelmes versciklusa múzsájával, a dettai Bakálovich Emmával. Recenziót közölt Gozsdu Elek első regényéről az Ellenőr, a Fővárosi Lapok és a Koszorú is. A bírálók többsége elismerte a szerző tehetségét, prózaírói erényeit, de a francia későromantika hatásának jegyeit viselő Az aranyhajú asszony-t egyöntetűen szin­te jelentéktelen, rossz regénynek minősítette. „Ez a könyv már csak azért is figyelmet érdemel, mert nagy idő óta az első eredeti regény könyvpiacunkon. Fiatal írója sok merészséggel, de a hivatottságnak elvitázhatatlan jeleivel lép elénk, s ha nagy tévedései, botlásai vannak, ez azért történik, mert nem akar letaposott nyomokon járni, s ambíciója sokszor oly föladat megoldására csábítja őt, mely az írótól nem csak tehetséget, de egyúttal routinet is követel. Ilyenkor aztán vagy könnyedén elsiklik tárgya mellett, vagy bőbeszédű részletezéssel igyekszik hatni, s az ellenkező hatást éri el. Tehetségének feltűnő vonását, a mese érdekes szövésén kívül, most az képezi, hogy egyes helyzeteket az életből jól el tud lesni, s néha egy pár szóval találóan jellemez. Kevésbé szerencsés, ha alakjainak átalakulását kell igazolnia; ily esetekben közvetlen szerepeltetés helyett rendesen a leírás könnyebb munkájához folyamodik, mi aztán a mese fejlődését lassítja az élénkségnek, érdekességnek rovására. Az aranyhajú asszony azonban – mint első kísérlet –, minden hibája dacára is figyelmet érdemel, mert Gozsdu botlásai nem az erő hiányából, hanem annak túlbecsüléséiből támadtak” – összegezte véleményét a Petőfi Társaság havi közlönye, a Koszorú 1881/1. számában a lap szemleírója. Szép­írói nekilendülését, önbizalmát és nagyratörő ambícióját a bírálatok, kritikusai elmarasztaló megjegyzései nem törték meg, nem lohasztották le. Köd címen újabb regényt írt, amely 1882 nyarán került a könyvkereskedések kirakataiba. A művészileg letisztult, érett, kivételes intenzitású és sűrítettségű alkotás megjelenése a modern magyar regényírás egyik fontos, kivételes állo­mását képezte.

A pusztuló magyar életnek állított feledhetetlen emléket Gozsdu Elek „dzsent­riregénye”, amely immár nemcsak a francia neoromantikusok, hanem hangsúlyozottan az orosz realisták – mindenekelőtt Ivan Szergejevics Turgenyev (1818–1883) – megtermékenyítő hatásának nyomait viselte magán. A közélet iránt behatóan érdeklődő jogász, aki foglalkozása révén nap mint nap szembesült a társadalmi közeg nyers valóságával, a „tragikus életérzés írójaként” felismerte, tudatosította, megfogalmazta és papírra vetette, a lét megoldatlanságait, kilátástalanságát, az egyén magányra és kiszolgáltatottságra ítéltségét, felemelkedésének, boldogulásának lehetetlenségét, a jövő reménytelenségét, sivárságát, determináltságát és végzetességét. Hősei többségének sorsa, földi pályája tragikusan, halállal zárul. A fokos meg a golyó oltja ki a Köd két főalakjának életét is, akik a 19. század második felében elszegényedett, gazdaságilag és erkölcsileg lesüllyedt, lezüllött, menthetetlenül fölbomló, pusztuló dzsentriréteg két jellegzetes típusát testesítették meg. A pénztelen, élősködő, haszonleső, gátlástalan, vonzó külsejű, szellemesen társalgó, bőbeszédű, lelkiismeretlen világfi, a nőcsábász és kalandor Baán Viktor  lecsúszott földbirtokossal Gozsdu Elek az akaratgyenge, hiányos műveltségű, tehetetlen Tar Iván gajári földesurat állította szembe, akit a csalódás, a magány, a szenvedélybetegségek – a  bor, a mulatozás, a kártya – a kiábrándultság, a reménytelen szerelem, a túlzott érzékenység kergetett az elkallódás, az elszegényedés csapdájába. Földjei után, kastélya is a zsidó uzsorás birtokába került. Szecessziós-szimbolikus térben bontakozik ki, szövődik tájleírásból, falurajzból, természeti jelenségek bemutatásából, családtörténeti mozaikokból, szerelmi négyszögből a cselekmény, az alapvetően szokványos történet szövete. A köd valóságos és metaforikus motívumként mindent beborít, elszürkít, elkomorít, nyomottá, sejtelmessé és félelmetessé tesz, „nemcsak a természetet uralja, hanem a kastély és a benne lakók életét is meghatározza, kilátástalanságot és változtathatatlanságot ígér, így szereplőink életét ha maguk nem is, de a termé­szet befolyásolja”.

Két dzsentrit, „egy beteg, a végzete felé vakon rohanó társadalom sajátos termékeit” állított egymással szembe: egy romantikus eszményeket valló, ábrándozó, önpusztító és tékozló, cselekvőképtelen „felesleges embert” és egy züllött, céltalan életet élő, gátlástalanul törtető, a társadalomra már veszélyes létű, lecsúszott birtokost. Kettejük feloldhatalan konfliktusában, küzdelmében a kor válságba sodródott, széteső társadalma tehetetlenné elsatnyult uralkodó osztályának végzetes ellentmondásai bontakoztak ki, kerültek pregnánsan felszínre. Gozsdu társadalomkritikája ugyan­úgy éles és elmarasztaló, mint ugyanebben az időben a pályáját Temesvárott kezdő Csiky Gergelyé (1842–1891), de „Gozsdu szigorúbb, következetesebb”. „Gozsdu regényének hősei mindannyian a korabeli magyar társadalom, és nem pusztán a fin de siécle dekadens hangulatának az áldozatai. Amikor fölismerik végzetüket, egyszerre abbahagyják a küzdést, nem azért mert eleve vesztesek, hanem mert nincs az az erő, amelynek árán teret nyerhetnének a társadalomban.” – fogalmazta meg véleményét Mák Ferenc a kivételes intenzitású ás sűrítettségű regényről, amelyet habár a cselekményszövésbe és a párbeszédekbe vegyül némi játékosság is, mindvégig  az útvesztés, a kilátástalanság, a pusztulás, a halál  légköre és víziója ural. „A Köd a kor legkülönb prózai kísérletei közül való. Gozsdu magyar társadalmi regényt írt, de csaknem egész Kelet-Európa belső válságát kifejező műalkotást hagyott, érezte, hogy belső ködben s lápok közepette élünk; a regény olvasása közben mintha Ady »eltévedt lovasának« hangjait hallnók.” – szögezte le Féja Géza (1900–1978).

Gozsdu Elek regénye több kiadást is megért Magyarországon és Romániában is, megérdemelt figyelmet és érdeklődést keltve, számos tanulmányt, alapos elemzést és méltatást, de megjelenésekor, 1882-ben a kritika tartózkodóan, mérsékelt lelkesedéssel fogadta. Mindössze 4–5 recenzió látott nyomdafestéket az újságok és folyóiratok hasábjain. A szemlézők méltányolták a Köd irodalmi erényeit, de takarékoskodtak az elismerő, a kedvező, a dicsérő jelzőkkel, s eltúlozták a Turgenyev-hatás kidomborítását. Életművének elemzői közül többen is arra a következtetésére jutottak, hogy a felemás siker vette el végérvényesen Gozsdu Elek kedvét a regényírástól. A Köd után újabb regényt nem írt. Műfajt váltott. Felismeri, hogy igazi erőssége a rövidpróza: a karcolat, az elbeszélés, a novella. Fő műfajává a 19. és a 20. századok fordulóján a rajz, a novella vált, amelyekből 2–3-at írt és közölt a Kiss József szerkesztette A Hét valamint a vidéki lapok hasábjain. Miután a főmunkatársak egy része – Herman Ottó, Hoitsy Pál és társaik, akik már hónapok óta nem publikáltak a Függetlenségben –, formálisan is kilépett a szerkesztőségből, ezzel egyidejűleg a lap anyagi biztosítékát Komjáthy Béla visszavonta, Gozsdu Elek is megvált a redakciótól. Hentaller Lajossal, Inczédi Lászlóval és Bogdányi Mórral együtt új, Tisza Lajos-ellenes lapot alapított, Magyar Újság címen: kezdeményezésük, vállalkozásuk nem járt sikerrel. Barátaival, ellenzéki újságíró-kollégáival, s a függetlenségi párt  elkötelezett politikusaival együtt csatlakozott ahhoz az  Irányi Dániel, Bartha Miklós, Eötvös Károly, Hoitsy Pál, Incze József, Krisztinkovich Ede, Mezey Ernő, Meszlényi Lajos, Prónay Gábor br., Törs Kálmán, Ugron Ákos, Degré Alajos és Ugron Gábor alkotta gárdához, amelynek munkatársi közreműködésére, támogatására alapozva Polónyi Géza főszerkesztő és Déri Gyula felelős szerkesztő 1883. április 1-jén útjára indította a  Nemzeti Újság című politikai képes napilapot. Az anyagi gondok, nehézségek rövidre szabták a színvonalas kiadvány életét: utolsó lapszáma 1884. február 15-én hagyta el a nyomdát. Gozsdu Elek szervezete nem bírta a megfeszített éjszakai munkát, a kereset is szerény és bizonytalan volt, a lapok létét és jövőjét is komoly veszélyek fenyegették, szép- és hírlapírói céljait és szándékait sem tudta igazából megvalósítani, jobbnak vélte felhagyni az újságírói munkával. Kilátástalannak látta egzisztenciáját, sok visszásságot, kivetnivalót fedezett fel ugyanakkor a világban és saját személyében is. A csalódottság, az elkeseredés, a magányosság elplántálta lelkében a rezignáció, a szorongás, az egykedvű melankólia, az elidegenedés csíráit. Válságosra fordult helyzetében elővette félretett jogászi oklevelét, s felvételét kérte az állami igazságszolgáltatásba.

3. Novellista alügyész a Néra-partján

Már 1883-ban jogászi pályára lépett. A balassagyarmati törvényszékhez nevezték ki aljegyzőnek. Megjelenése balul sikerült. A komikus esetet Tóth Béla is felvette, besorolta 1957-ben kiadott A magyar anekdotakincs című köny­vébe, Gozsdu Elek testvérének, Novák Sándorné Gozsdu Petronella egyik unokája, özv. Lukcsics Pálné pedig 1967-ben Bódor Sándornak mesélte el a történteket: „…Az akkor divatos, hivatalos díszruhában, elegánsan felöltözve a főispánhoz ment tisztelgő látogatásra s egyben bemutatkozni a törvényszék új hivatalnokaként, öltözete igen szűk, alul a cipő alatt talpalóval lefeszített szürke nadrág, redingolt kabát, kezében klakk, fehér glasszékesztyű. A hajdú kinyitotta a síkosra kefélt parkettás terem ajtaját, melyben megjelent az igen elegáns, magas, fiatal Gozsdu Elek. Óriási bók, meghajlás a főispán előtt. Ám a síkos parketten megcsúszott, és teljes hosszában a főispán elé terült, közben azt érezte, hogy a feszes nadrág hátul teljesen széthasadt. Felállt és kihátrált a teremből. A főispán csak ennyit tudott: megjelent előtte egy csinos fiatalember, elvágódott a parketten, kihátrált és ismeretlenül eltűnt.”

Gozsdu Elek nyomban az állomásra sietett, vonatra ült és meg sem állt Budapestig, ahol áthelyezését kérte, pedig állását még el sem foglalta. Családi körben felesége, Bauer Hermina, állítólag többször is elmesélte a fura epizódot, amelyen a hozzátartozók „mindig nagyon derültek”.

A Temes vármegyei Fehértemplomba nevezték ki 1885-ben királyi alügyésznek. A festői környezetben fekvő hangulatos, rendezett tanácsú, németek, románok, szerbek és magyarok lakta mintegy 9.000 lakosú Néra-parti mezővárosban, amelyből a Lokva kéklő, nyájas hegyei és az újmoldovai havasok lankás hajlatai látszottak, s Kálvária-dombjáról a Dunát is meg lehetett pillantani, Gozsdu Elek jól érezte magát. Megszerette a bortermeléséről híres, Toscana vidékére emlékeztető települést széles Vásár utcájával, amelyet hetente a környékbeli falvak lakóinak színes forgataga árasztott el. „A hosszú Vásár utcán végighaladva, annak déli végén balról a törzstiszti épület, mellette a gőzfürdő s a német és magyar temető látható. A temető mellett, az utca folytatásában húzódik a sétatér csinos, hosszú fasora. A törzstiszti épülettel rézsűt szemben, a Vásár utca jobb felőli oldalából indul ki a Maderspach utca, melynek a városi parkra néző során egymás mellett áll a főszolgabíróság, a kir. járásbíróság, a kir. Törvényszék, s távolabb a központi fogház és az állami főgimnázium épülete” – írta a Fehértemplomról Bodor Antal Temesvár és Délmagyarország múltja, jelen közállapotai és turisztikai leírása – Az Alduna úti kalauzával címen kiadott bedekkerjében. A városka és környéke szőlőbirtokosainak és munkásainak gazdasági helyzetét és közhangulatát komolyan megviselte és megrendítette a filoxéra, amely az ültetvényeket teljesen kipuszította. A városka népességének lélekszáma 1880-tól 1890-ig 9.845-ről 9.041-re apadt. A bajbajutottak legtöbbje a jobb megélhetés reményében az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt ki.

Miután az ügyészségen unalmas, elfásító hivatali munkáját befejezte, Gozsdu Elek előszeretettel telepedett le a járásbíróság előtti kis ligetben, amelyben 119 hársfa sorakozott, hogy a fehér padok valamelyikén üldögélve elbeszélgessen kollégáival, munkatársaival, barátaival valamint a járókelőkkel, az „ügyes-bajos dolgukat, panaszaikat előadó emberekkel: egyszerű parasztokkal, piacozó asszonyokkal, játszadozó gyerekekkel”. 1888-ban közölt A nádsíp című novellájában, az élet kínálta helyzetet – egy féleszű, sztoikus szerb csavargó és az író párbeszédét – örökítette meg. „A fehértemplomi igazságszolgáltatás nagy könnyebbségére van a törvényszék előtt ékeskedő, árnyas kicsi park. Munka után itt szoktak a »törvenytevő« urak pihenni, munka előtt itt szoktak politizálni, vitatkozni, tréfálni, adomázni. Hűvös, illatos a levegő; kényelmes, tiszta, fehérre festett padok marasztalják az embert, s a hangos, jókedvű beszédbe belevegyülnek madárhangok, vidám gyerekzaj. Hársfa- és platán-, szilfa- meg akácsorok váltakoznak itt. Az aktában meggyengült szemnek üdülést nyújt a frissen tartott pázsit zöldje, és a tüdőnek üdülést szerez az ózonteljes levegő. Kaszinó ez a kis park, boltozatja a bárányfelhős ég, szalonjai a finom fövénnyel behintett fasorok, s a rondót szegélyező koronás fák alatt vannak a kis társalgók. Az ország, a megye, a város minden fontos és mellékes eseménye a megbeszélés tárgya. Itt sül ki: ki az ellenzéki, ki hány nyulat lőtt, hány szalonkát hibázott, hogy a »Babby«-nak kitűnő orra van, de fájdalom, rossz a dresszúrája, hogy a szolgabíró nevére hidat kereszteltek, hogy a bolgár fejedelem nem tarthatja meg a trónját, s hogy B-nek egyáltalán nincs fogalma a tarokkról. Itt éreztem legelőször, hogy a távolság mennyire degradálja a világról szóló események érdekességét. Egy trónvesztés, egy kiváló ember halála, a hadizenet prognosztikonja reám nézve legfeljebb csak annyi érdekességgel bírt, mint egy derült nap, ha vadászni akartam menni” – jellemezte, írta le a törvényszék épületének környékét, természeti és társadalmi közegét Gozsdu Elek, aki midőn túlságosan belefáradt a gépies, szívderítőnek jóindulattal sem minősíthető munkába, jogszolgálatba és az emberek közelségébe – a költő és lapszerkesztő Kiss József, a gyakori vadászcimbora visszaemlékezése szerint – „fogta vadászfegyverét, vagy ment cserkészni, vagy megvonult lesbe valami orvvadász cimborával, nem is a vad, mint inkább a vadásztárs kedvéért”.  A természetközelség, a vidéki életforma, az elszigeteltség csöndje eszményi keretet és közeget teremtett a „végek végén” a meditációra, a művészi elmélyülésre. A természettudományok iránti mérhetetlen érdeklődése, a változatos tájak szeretete, a gyermekkorától zsigereibe ivódott vadászszenvedélye, kutyák beható ismerete, ragaszkodó szeretete sarkallta arra Gozsdu Eleket, hogy A vadászat és A természet című lapok cikkírójává, külső munkatársává szegődjön. Egyik írásában a neves ornitológusnak, Lakatos Károlynak (1853–1914) érdemeit méltatta. Kritikával illette a MTA-t, amiért a magyar természettudósok műveit nem adta ki, nem jelentette meg. Elégedetlen volt a magyar természettudományos közműveltség általános színvonalával. Alapos, jól megírt kinológiai tanulmányai szakmai körökben is feltűnést keltettek.

Gozsdu Elekkel egyazon esztendőben, 1885-ben került a Fehértemplomtól 35 km-re fekvő, szomszédos kisvárosba, Versecre gimnáziumi tanárnak, Perjéssy Lajos (1855–1918), a Verseci Magyar Közművelődási Egyesület főtitkára, a Délvidék című lap főszerkesztője, aki 1901-ben Herczeg Ferenc előszavával adta ki Emlékeim – elbeszélések és rajzok című, saját maga illusztrálta kötetét, amelyben A Steinhund című elbeszélését is közölte. A humoros írás kulcsszereplője Gozsdu Elek. „Történt pediglen, hogy Gozsdu E., a kitűnő író, ki itt a Délvidéken mint államhivatalnok díszes pozíciót foglal el, és akiről tudja Ma­gyarország minden sport- és vadászembere, hogy a vadászat és a kutyatenyésztés, kutyaidomítás terén országos tekintély – egy időben megfordult városunkban. Az úri, ám többnyire csak kedvtelésből vadászgató vidéki előkelőségek nagy diadallal és kitüntetéssel fogadták őt. Persze hamarjában vadászatot is rendeztek a tiszteletére, mely alkalommal megjelent a nagy közkedveltségnek örvendő Nimród is, bemutatván simára fésült új vadászkutyáját, melyről azt hangoztatta, hogy annak nincs párja nem csak ebben a nagy vármegyében, hanem talán a fél országban sem. Gozsdu megfigyelte, megvizsgálta az állatot, és hangos szóval kimondta a szentencziát, hogy: »Ez bizony egy ritka Steinhund«. Az urak elismerően bólintottak, a világért sem ismerte volna be senki, hogy erről a fajtáról még életében nem hallott. Csak az idő múltával vált egyre hevesebb vita tárgyává a pedigré kérdése. A viszály hamarosan úgy elfajult, hogy már a vadásztársaság felbomlása is veszélyes közelségbe került. Végül levélben kértek részletesebb értelmezést a jeles írótól. Gozsdu rövid válasza így hangzott: »Tisztelt Uraim! A Steinhund olyan vadászkutyának nevezett hasznavehetetlen dög, melynek követ kell kötni a nyakába s bedobni a Dunába!«”

A szenvedélyévé vált vadászat mellett, amelyet Fehértemplom és Alibunár környékén nagy kedvvel és parttalan előszeretettel űzött, komor, lélekölő mindennapi munkáját a fehértemplomi társas élet vérkeringésébe való tevékeny bekapcsolódásával is megkísérelte valamelyest ellensúlyozni, oldani. Baráti kapcsolatba került Tornya Endre és Ioan M. Roșiu ügyvédekkel, Bottlik Dezső közjegyzővel, Traian Popescuval, a királyi törvényszék bírájával és a bohém tréfamesterrel, Michalovits Gáborral. A Magyarország végvidékére került Gozsdu Elek, amennyire a körülmények engedték, tartotta és ápolta a kapcsolatot ugyanakkor a fővárosi irodalmi körökkel, a lapokkal és a könyvkiadókkal, íróbarátaival. Nem lett teljesen hűtlen szépírói pennájához sem. Fehértemplomban rendezte kötetbe 9 elbeszélését, amelyet ugyancsak Abafy-Aigner Lajos adott ki Tantalus címen 1886-ban Budapesten. A könyvből 25 számozott, biblio­fil példány is készült. A kötet legnagyobb újdonságát a novellák filozofikus-lélektani alaphangja, realista karaktere képezte. A kötet megjelenését a regényekhez hasonlóan, megosztott, erősen elegyes visszhang fogadta és kísérte. Fenntartásainak, elvi ellenvetéseinek adott hangot a Budapesti Szemlében közölt recenziójában Péterfy Jenő (1850–1899), a magyar fajtól idegennek tartva a reflektáló hajlamot, a Sorsról való filozofikus elmélkedést, tépelődést. A Turgenyevvel és az orosz elbeszélőkkel rokonítható stílusa, témakezelése okán Gozsdu Eleket egyenesen „irodalmi muszkavezetőnek” aposztrofálta, az elbeszéléskötet legnagyobb erényét és újdonságát – filozofikus-lélektani karakterét – marasztalta el. Szana Tamás az 1880-as évek új elbeszélőiről az Irodalmi Értesítő hasábjain 1888-ban, majd 1889-ben kötetben is Újabb elbeszélők címen közölt művében tárgyilagosan állapította meg: „Gozsdu elbeszélései nem­egyszer erős színekkel festik a modern eszmék küzdelmét a régi traditiókhoz csökönyösen ragaszkodó magyar társadalomban. Gozsdu sohasem dolgozik mélyebben fekvő gondolat nélkül s minden novellája vet föl valamilyen érdekes társadalmi kérdést, mely gondolkodóba ejti s eszmélődésre indítja az olvasót.” Nem mulasztotta el azt sem leszögezni: „Gozsdu Elek novellahősei csaknem kivétel nélkül mind […] Tantalusok. Azt kell nélkülözniök, ami után leginkább vágyakoznak, noha természeti dispositiójuk és szellemi képességük után jogot formálhatnának ahhoz, hogy vágyaik, terveik egyaránt teljesüljenek”. A barátnak számító Palágyi Lajos (1866–1933) a Koszorú 1885. december 27-i számában közölt bírálatában azt nehezményezte, hogy Gozsdu Elek novelláinak szereplői közül „egyik sem igazi élő alak, hanem csak testet öltött eszme. S ezek a testet öltött eszmék nem cselekednek semmit. Többnyire maguk beszélik el történetüket az írónak”. A Magyar Szalon recenzense, Bodnár Zsigmond (1839–1907) ismertetőjében azt emelte ki, hogy „formai tekintetben bizonyos egyhangúságot szül a költő ama szerkesztési módja, mellyel legtöbbször magát utaztatja ide vagy oda…” Megfogalmazódott az a konklúzió is, hogy  Gozsdu Elek társadalomból kihullott alakjai, „modern Tantaluszai” monológszerűen, de az elbeszélőt és a novellahőst közelítő módon, vallanak magukról, sorsukról, élettapasztalataikról.

A Párizsból hazaérkezett Justh Zsigmond kezébe sodorta a véletlen a Tantalust. A kötet elbeszélései valósággal lenyűgözték az ifjú földbirtokost, aki nyomban levelet írt Fehértemplomba a szerzőnek, hangot adva elragadtatásának. Levélváltás alakult ki a két író, a két kultúrember között. Justh Zsigmond Fehértemplomba is leutazott, személyesen is felkereste Gozsdu Eleket, az írót és az alügyészt. Négy felejthetetlen, „álomszerű napot” töltött Justh Zsigmond a Néra-parti kisvárosban, ahol vendéglátója otthon volt, és „egész meleg szívét az ajkán hordotta”. Meleg barátság szövődött a Tantalus megkeseredett, elkedvetlenedett, pesszimizmusra hajló szerzője és a pusztaszenttornyai földbirtokos, az „úri dilettánsnak” tartott világlátott író, irodalom- és színházszervező között. Habár bíráló szavakkal, elmarasztaló megjegyzésekkel sem kímélték egymást, Justh Zsigmond egyik legmeghittebb, leghűségesebb barátjává, bizalmasává, lelki és szellemi támaszává vált Gozsdu Eleknek, aki lényeges dolgokat fogalmazott meg önmagáról, írásművészetéről, életelveiről, esztétikai alapállásáról, irodalmi törekvéseiről és célkitűzéseiről, szellemi társának címzett leveleiben. „Az életképesség elvét keresem minden »esetben«; az én modernségem ebben áll. Hideg, kegyetlen dolog, de hogy mennyire érzem ezt, mutatja a »Tantalus« – hangulata, melyet ön olyan szépen konstatált, midőn ezt írta: »Ön is a religion de la souffrance humaine« iskolájából került ki” – írta Justh Zsigmondnak 1886. augusztus 12-én kelt levelében Gozsdu Elek, aki episztolájában azt is leszögezte: „Ön is, én is azok közé tartozunk, akikben az európai civilisatio dissonans hangjai visszhangot vernek. Ez szerencsétlenség reánk nézve. Darwin korában sok a vigasztaló addig, amíg az ember a könyvei között van; mihelyt azonban kilépünk a világba – kétségbeejt. Mennyi nyomor, mennyi bukás fogja szaporítani az áldozatok sorát, amíg a biológiai elv, mint társadalmi alap általános diadalra fog jutni! S nekünk a nagy munkában más szerepünk nem lehet, mint megállapítani azt, ami értéktelen”. Fehértemplomból üzente Justh Zsigmondnak 1886. szeptember 11-én papírra vetett levelében: „Megkomponáltam egy históriát, de nem tudom elkezdeni. Sok minden féle intenzív hatás ért a nyáron, s úgy látszik megzavarodott az izomi contenanee-om. Kíváncsi vagyok mivé fog ez a zavar működni. A szerencsém az, hogy analizálom magam. Éppen úgу mint te.” Mély rezignáltságról, elkedvetlenedésről tanúskodnak az 1886. november 3-án kelt sorok: „Nekem ezúttal irodalmi terveim nincsenek. Annyi a hivatalos dolgom, hogy gondolkodni sincs időm. Olvasok. Ez az egész. Most Dosztojevszkyvel foglalkozom. Élvezem minden sorát. Ez is valami. Igen kérlek, írj gyakran; ne várd meg mindig a válaszomat. Nekem nincs mit írnom.”

Társai megbecsülését, felettesei dicséretét és ügyfelei respektusát pontos, lelkismeretes és igazságos állami hivatalnokként érdemelte ki. Közismertségére és a személyét övező köztiszteletére alapozva a Függetlenségi és ’48-as Párt már 1886-ban felvette országgyűlési képviselőjelöltei listájára. Gozsdu Eleknek az 1887. június 17-e és július 26-a között megtartott parlamenti választásokon, amelyeken a kormányzó Szabadelvű Párt a voksok 63,68 százalékát szerezte meg, nem sikerült a fehértemplomi választókerületben mandátumot szereznie. Nem sikerült megelőznie, legyőznie Alexander Stojačković nyugalmazott belügyminisztériumi osztálytanácsost, a Srpski Devnik című lap társalapítóját, a magyarországi szerbség Fedor Nikolić melletti legnagyobb vezéralakját. A bukást Gozsdu Elek megalázó csúfos kudarcként élte meg, s amilyen gyorsan csak lehetett, távozott a Néra-parti kisvárosból.

4. Tények és eszmék szembesítése

Szabadkőműves kapcsolatait is mozgósítva, Budapesten kapott ugyan­csak alügyészi beosztást. Felvette és ápolta a kapcsolatot régi és új barátaival, írótársaival: Herman Ottóval, Kiss Józseffel, Méray Horváth Károllyal, Hentaller Gyulával, Iványi Ödönnel, Pekár Gyulával, Bársony Istvánnal, Czóbel Minkával, Jászai Marival és Justh Zsigmonddal. Gozsdu Elek alügyész vádja alapján marasztalta el 1888-ban a bíróság Clair Vilmost, a Függetlenség munkatársát és Szemnecz Emil hírlapírót, lezárva azt a tettlegességig fajult, 1884 márciusában kezdődött kínos affért, amelybe Herman Ottó keveredett. Nemcsak a divatos irodalmi kávéházakat látogatta Gozsdu, hanem fölkereste alkalmanként az irodalom és a művészetek iránt érdeklődők közkedvelt szalonját is, amelyet Wohl Janka (1846–1901) és Wohl Stefanie (1848–1889) – a Magyar Bazár és a Salon és Sport című lapok kiadói és szerkesztői – tartottak fenn Nádor utcai lakásukon. A Wohl-nővérek egyik legszorosabb barátja és pártfogoltja Justh Zsigmond, Gozsdu Elek írótársa volt. Gyakorta megfordult az epreskerti Jókai- illetve Feszty-szalonokban is, mivel szoros barátságba került a házigazdával, Feszty Árpád (1856–1914) festőművésszel, Jókai Mór (1825–1904) vejével, aki egyébként Justh Zsigmondhoz is kitartóan ragaszkodott. Naplójában számolt be Justh Zsigmond az 1889. április 6-án Gozsduék lakásán lezajlott vacsoráról, amelyen a családtagok és néhány jóbarát vett részt. Kitűnő és megértő barátként, Justh Zsigmond Gozsdu Eleket tartotta a 19. század vége legnagyobb magyar prózaírójának. „Gozsdut bátran a legnagyobb kelet-európai elbeszélők mellé helyezhetjük, novellái egytől egyig remekművek, regényei kevésbé sikerültek” – írta. Az 1894. október 9-én fiatalon elhunyt írótársról A Hét hasábjain 1898-ban Ének a zenéről… címen közölt írásában emlékezett meg Gozsdu Elek. Írását több más lap is átvette, újraközölte.

Magyarország minisztertanácsa 1889. május 3-i ülésén hozott rendeletével Gozsdu Elek budapesti alügyészt a Karánsebesi Ügyészséghez királyi ügyésznek nevezte ki. A Hét szer­kesztője, Kiss József – aki leveleiben és szóban is Gozsdut kitartóan írásra ösztönözte, novellákat, cikkeket kérve, sürgetve tőle lapja számára – 1889. szeptember 10-én látogatta meg, a Temes és a Sebes összefolyásánál fekvő kisvárosban. Gozsdu Eleket 1892. október 15-én Temesvárra helyezték át. A Délmagyarországi Közlöny tudósítását üdvözlő sorokkal zárta: „…örömmel üdvözöljük az új királyi ügyészt, dr. Gozsdu Eleket, kit jeles irodalmi működéséről széles körökben ismernek. Dr. Gozsduban egy minden tekintetben kiváló férfiút nyer Temesvár társadalma.”  Hivatalát 1892. november 11-én vette át a Kormányszéki Palotában, majd a hónap derekán szabadságra ment, amelynek egy részét Velencében töltötte.

Ötévi temesvári szolgálat után, 1897-ben az Osztrák-Magyar Monarchia császára és királya, I. Ferenc József Gozsdu Eleket a Bács–Bodrog vármegyei Zomborba nevezte ki a törvényszék elnökévé. Beiktatásakor 1897 márciusában székfoglaló beszédet tartott, a jogásztársak nevében Dömötör Pál járásbíró, költő és műfordító üdvözölte. A Drescher Ede királyi közjegyző lakásán megtartott estélyen, 1897. március 24-én Gozsdu Elek Ének a zenéről című írását olvasta fel. Felpezsdítette a város pangó szellemi életét. Kezdeményezésére és vezetésével kezdte meg tevékenységét Zomborban a Szabad Lyczeum. Az első, beköszöntő előadást telt ház előtt a Művészi ízlésirányok címmel 1899. november 12-én maga Gozsdu Elek tartotta. „Azt hisszük, hogy a külső siker fő tényezője: Gozsdu Elek nagy tudománya, tekintélye, páratlan népszerűsége és a vállalkozás nagyszerűsége voltak” – emelte ki beszámolójában a Zombor és Vidéke mun­katársa. A magyar alkotmányról címen értekezett a Szabad Lyczeum hallgatósága előtt egy hónappal később, 1899. december 17-én. 1900. március 15-re időzítve Múlt és jelen címen közölt cikket a Zombor és Vidéke hasábjain. Mindkét zombori lap – a Bácska meg a Zombor és Vidéke is – közölte Kiss József, a balladáról tartott nagysikerű előadásának szövegét. A Hét szerkesztője Gozsdu Elek meghívására tisztelte meg látogatásával Zombort és Szabad Lyczeumának közönségét. 1900. december 16-án Hamlet és Don Quijote című előadásával bűvölte el Gozsdu Elek a publikumot. Teaestélyt rendezett 1901. január 20-án a Zombort ismét felkereső Kiss József tiszteletére. A Korcsolyázó Egylet műkedvelőinek 1903. május 18-án és 19-én tartott előadásai elé prológust írt, amelyet dr. Baloghy Ernő (1867–1941) szavalt el. A Szabad Lyczeum egyik osztályaként jött létre Zomborban – ugyancsak Gozsdu Elek kezdeményezésére – a Zenekedvelők Egyesülete, amely hangversenyeket rendezett, vendégül látva Thomán István (1862–1940) zongoraművészt, a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanárát, az olasz Antonio Bassa kamaraénekest, valamint a Kemény-kvartettet  is. Az 1903/1904-es évadban a Ruskin, angol esztéta és filozófus életét és munkásságát ismertető előadássorozata keretében  Gozsdu Elek két expozét is tartott „a társadalmi bölcselet világhírű apostoláról”. Ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő előadásokat tartott Gozsdu Elek az iparosotthonban és a bácskai falvakban is. Közbenjárására és szervezőmunkája ered­ményeként a Nemzeti Szalon árusítással egybekötött tárlatot rendezett 1904 tavaszán Zomborban, amelynek keretében 300 képet állítottak ki a városháza nagytermében. Az 1904. április 26-án tartott megnyitó ünnepséget Pekár Gyula és Vészi József is megtisztelte jelenlétével. Gozsdu Elek A Hétben és a Bácskában számolt be a nagyszabású képzőművészeti eseményről. Szegedi árvízképek című tanulmányát a Vasárnapi Újság közölte 1904. március 21-i számában. Vágó Pál (1853–1928) Szegedi árvíz című festményét a Bácska hasábjain méltatta.

„Sértődött magány volt az övé, s már tíz éve tartott. Úgy érezte, hogy írói munkásságát, amelynek egész életét akarta szentelni, nem méltányolta kellőképpen a korabeli kritika. Pedig csak az történt vele, hogy pár esztendővel meg­előzte korát a magyar irodalomban, s olyan elegáns hangon írt, és egyben oly szokatlanul tartózkodó modorban, hogy a kritika egyelőre nem tudott mit kezdeni vele. Különben is, az anekdota volt még divatban, s az olvasó legszívesebben Jókai képzeletére bízta magát, és boldogan andalodott el a regényes magyar tájakon játszódó gyönyörű mesén – összegezte véleményét Gozsdu Elek alkotópályája kezdeti korszaka és zombori évei irodalmi terméséről Herceg János (1909–1995) szerbiai magyar író, lapszerkesztő és műfordító. – Gozsdu Elek hűvös volt és nyugtalanító. Őt az igazság érdekelte, a lélektani és társadalmi igazság, s még a nemzetiségi kérdésben is elítélte az érzelgős romantikát. Tényeket állított egymással szem­be, s csak megbízható alapra építette fel történetei konfliktusát. »Ahogy egy szenvedélyes jogász ír« – jegyezte meg róla valaki.”

Gozsdu Elek életpályáján, társadalmi, közéleti és irodalmi munkásságában 1905-ben új szakasz kezdődött. Korábban írt A Hét hasábjain, 1902-ben már nyomtatásban is megjelentetett Országúton című elbeszélését olvasta fel székfoglalóként vasárnap, 1905. március 15-én a temesvári Arany János Társaság ülésén, amely rendes tagjává választotta.  Az összejövetelen Gozsdu Elek irodalmi működését az oklevél átnyújtásakor az elnök, dr. Szentkláray Jenő (1843–1925) kanonok, a neves történész méltatta. „Pompás elbeszélése, amelynek érdekes kerete és az abba beékelt kis történet kedves harmóniával simulnak egymáshoz, mindvégig lebilincselte a közönség figyelmét, és méltán kiérdemelte azt a nagy tetszést, mellyel honorálták…” –  írta beszámolójában a Temesvári Hírlap munkatársa, aki arról is informálta az újság olvasóit, hogy a Hungária Szálló kistermében tartott lakomán dr. Szentkláray Jenőre Gozsdu Elek, míg az ország „legelső novellistáinak egyikére” Sebesztha Károly (1849–1911), főtanfelügyelő mondott pohárköszöntőt. Gozsdu Elek Országúton című novelláját az Arany János Társaság könyvei sorozatban kiadott Szépirodalmi és Szépműtani Közlemények II. kötetében 1905-ben újraközölték.

Temes vármegye több hónapja megüresedett főügyészi stallumának a temesvári és a zombori törvényszékek elnökei – Gozsdu Elek és Salacz Béla (1845–1912) – voltak a legesélyesebb várományosai. Habár kezdetben Salacz Béla tűnt az igazságügyi minisztérium favorizáltjának, 1905 októberében mégis Gozsdu Eleket nevezte ki Temes várme­gye vezető főügyészévé. „Méltóságos úrként” tért vissza a Béga-parti városba, ahol 1892–1897 között királyi ügyészként szolgált. Hivatalba lépése kezdetétől eltökélten szorgalmazta egy új igazságügyi palota felépítését a Bánság szívében. Az igazságügyi minisztérium megbízottjának, dr. Zámborky István tanácsosnak, dr. Laszy József (1848–1920) táblai elnöknek és dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármesternek a társaságában járta be 1908 februárjának derekán a feszes iramban épülő és fejlődő Béga-parti város a várfalak lebontása és a védőárkok betömése nyomán felszabadult, beépítendő területeit, s közösen választották, mint legalkalmasabbat a formálódó, épp csakhogy körvonalazódó nagykörutat szegélyező tágas telkek egyikét. A középület végül is nem került tető alá. S napjainkban immár csak elenyészően kevesen tudják, hogy a volt Capitol mozi melletti befásított liget, miért viseli hivatalosan is több mint egy évszázada az Igazságügy Parkja (Parcul Justiției) nevet.

Temesvárra kerülése esztendejében, 1905-ben a 19. és 20. századok fordulója élvonalbeli festőművészeinek egyikével, Kernstok Károllyal (1873–1940) meg­festette térdképét. A művészet­történé­szek ugyancsak erre az esztendőre, a 20. század első évtizedére datálják annak a mintázott dedikációs bronz dombormű-portrénak az elkészültét, amelyet Telcs Ede (1872–1948) szobrászművész formált meg és ajándékozott az ábrázoltnak, barátjának, Gozsdu Eleknek.  Az Arany János Társaság 1906. március 31-re összehívott rendkívüli közgyűlésén Gozsdu Elek javasolta, hogy a közület festesse meg Ferenczy József (1866–1925) festőművésszel a társaság ér­demdús elnökének, dr. Szentkláray Jenő kanonoknak, országos tekintélynek örvendő történetírónak az arcképét. A tagság kitörő lelkesedéssel fogadta az indítványt, amelyet egyhangúlag elfogadott, s később meg is valósított. Temesvárt elsőként megtelepedett és gyökeret vert hivatásos festőművészével, Benczúr Gyula (1844–1920) Párizsban és Münchenben is megfordult tanít­vá­nyával közeli barátságba került. Többször is fölkereste műtermében. Bu­dapesti kapcsolatait mozgósítva, Feszty Árpád támogatását megnyerve, Ferenczy József segítségét is igénybe véve Gozsdu Eleknek sikerült elérnie, hogy az 1894. március 12-én Budapesten megalakult Nemzeti Szalon vidéken 1895-től megrendezett vándortárlatai egyikével 1906-ban Temesvárt is útba ejtse, felke­resse. Az országos kiállítást 1906. szeptember 30-án dr. Telbisz Károly pol­gármester, Lázár Béla (1869–1950), Kacziány Ödön (1852–1933) és Déry Béla (1870–1932) beszédeivel nyitották meg a Városi Vigadó termében. A kivételes művészeti eseményről, amelyen „egyetlen plein-air vagy impresszionista kép sem kelt el”, Temesvár napilapjai mellett a Művészet folyóirat hasábjain Lovas Imre számolt be. Komolyabb érdeklődést keltettek a művészetpártolók, a tehetősebb polgárok körében a Nemzeti Szalon 1910-es és 1912-es kiállításai.

5. A Bem utcai eszménykép

A Belváros a tragikus sorsú Rudolf trónörökös nevét viselő utcájában, amely a katonai dísztérről vezetett a még épp csakhogy formálódni kezdett Ferenc József sugárútra, akadt meg 1906 júliusában az 57 esztendős Gozsdu Elek szeme egy csipkés, fodros ruhát viselő, feje fölé színes napernyőt tartó 17 esztendős fiatalasszonyon, aki nemrégiben kelt egybe Weisz Lajos tehetős temesvári gabona- és borkereskedővel. A királyi főügyészt elbűvölte, valósággal megbabonázta az ifjú nő alakja, lényének lepkére emlékeztető megjelenése. Napokig té­pe­lődött, a kiutak, a megoldási lehetőségek sokaságát mérlegelte, pergette le agyában. Vakmerő cselekedetre szánta el végül is magát. Társadalmi rangjával, életkorával és a történelmi korszak bevett szokásrendjével, illemkódexével mit sem törődve, a tiszti kaszinó jávorfák szegélyezte nyárikertjében, ahol a kato­na­zenekar keringőkkel kedveskedett a vendégeknek, Gozsdu Elek a megcsodált hölgy asztalához lépett, s „minden köz­vetítés nélkül, bemutatta magát”.  Éjfél felé kísérte haza a józsefvárosi Bem utca 13. szám alatti csinos palotájukba a Weisz-házaspárt, amellyel megismerkedésüket követően szinte minden nap találkozott. Gozsdu Elek egy háromsoros levélüzenet kíséretében 1906. július 28-án olvasásra könyveket küldött Weisz Annának, akit aztán kilenc éven át mint­egy 800–900 levéllel árasztott el. A prosperáló, izraelita hitfelekezetű Weisz Lajos Németboksánban született 1858-ban, míg felesége Goldschmidt Annaként 1889-ben Szombathelyen jött a világra.

Az élete delén jócskán túljutott, a nyugdíj-korhatárhoz közelítő Gozsdu Elek eszményítette, emberi, szellemi, műveltségi és lírikusi kvalitásai tekintetében túlértékelte, rajongó elfogultsággal agyonajnározta Weisz Annát, akinek imponált a nagytekintélyű, koros főügyész széptevése, érzelmi kötődése, mélységes vonzalma és kitartó ragaszkodása. Elfogadta a legyeskedést a férj, Weisz Lajos is, aki nem talált abban semmi kivetnivalót, hogy fiatal feleségét sűrűn látogatja, rendszeresen felkeresi és leve­leivel árasztja el a Béga-parti város és Te­mes vármegye nagytekintélyű, közmegbecsülésnek örvendő főtisztviselője. Kereskedőként, vállalkozóként profitált, előnyöket is szerzett ifjú felesége veszélytelen koketálásából, liezonjából. Gozsdu Elek bejáratossá, gyakori vendéggé vált a Bem utcai Weisz-palotában: elüldögélt a fákkal, dísznövényekkel, különleges virágokkal, beoltott rózsatövekkel beültetett, hangulatos parkká varázsolt kertben valamint a takaros „kerti házban”, elbeszélgetett istenített ideálja édesanyjával, akinek alkalmanként fel is olvasott, akivel gyakorta társasjátékokat is játszott. A kert különben Gozsdu Elek Weisz Annához írott leveleiben fizikai valóságán túlmenően a szecesszió kedvelt motívumává, archetipikus topo­szává, a boldogság, a tisztaság, az éden jelképévé, az elmélyedés, az elmélkedés, a befelé fordulás, az elvonulás, a külvilágtól való elzárkózás színterévé, varázslatos szigetévé nemesült. A Gozsdu Elek és egyes irodalomtörténészek által glorifikált, érdemtelenül túlértékelt Weisz Anna sohasem vált azzá a partnerré, valódi társsá, amilyennek az író hitte, óhajtotta, képzelte és megálmodta. Az érzéki csalódás, az írói ábránd és fantázia teremtette álomkép, meglehetősen távolesett ugyanis a hús-vér fiatalasszony fizikumától, karakterétől, beállítottságától, viselkedésétől és magatartásától. Zavartalanul élte nagypolgári életét: sűrűn időzött Bécsben, Budapestet is gyakorta felkereste, sokat utazgatott Európa-szerte. Könyvtárnyi kötetet, kiadványt küldött elolvasásra Gozsdu Elek bölcsé­szeti és esztétikai eszmefuttatásokkal, társadalom- és természettudományi fejtegetésekkel, táj- és városleírásokkal, mű- és könyvelemzésekkel dúsan fűszerezetten. Érzelmességtől, ömlengésektől, lelkesültségtől és elragadtatástól tö­mé­nyen átitatott, egymást erő episztoláira általában csak esetlegesen, s leginkább csak néhány soros, tömör és szűkszavú levélkékkel vagy postai levelezőlapokon válaszolt Weisz Anna. Többször is francia vagy német nyelven.

A temesvári újságok 1907 októberében közölték a Béga-parti városban szenzációsnak számító hírt, hogy Somló Sándor (1859–1916), a budapesti Nemzeti Színház igazgatója előadásra elfogadta Gozsdu Elek temesvári főügyész A félisten című három felvonásos színművét, amelyet a Deutch Zsigmond és Társa cég a premier előtt nyomtatásban is megjelentetett Budapesten. A „divatos színművektől elütő” képzőművészeti dráma, a szép kérdését taglaló vitairat, amelyet rendezőként Somló Sándor állított színpadra, ősbemutatójára 1908. április 3-án került sor. A főszerepeket Ódry Árpád (Giorgione), Márkus Emília (Cecília), Pethes Imre (Tiziano) formálta meg. A Pogány Mihály (1877–1924) szer­kesztette Temesvári Hírlap lokálpat­rióta elfogultsággal és lelkesültséggel számolt be 1908. április 4-i számában az eseményről: „Gozsdu Elek temesvári főügyész darabját, A félistent tegnap mutatta be a Nemzeti Színház. A darab nagy sikert aratott, amit a fővárosi sajtó egyértelműleg kommentál. A darab érdekes tárgya, gyönyörű nyelvezete, fényes kiállítása olyan összhatást keltett, amelyben régóta nem volt magyar darabnak része”. A főváros mértékadó újságjai és folyóiratai – Budapesti Hírlap, Az Újság, Pesti Napló, A Hét, Pesti Hírlap, Nyugat stb. – részletesen beszámoltak az elő­adásról, amelyet 19-szer tűzött műsorára a Nemzeti Színház. A közönség fenn­tartásokkal, zavart tanácstalansággal fogadta a produkciót, művészetbölcseleti disputát az alkotásról és a szerelemről, amelyet jószerivel meg sem értett, követni és értelmezni nem tudott. Felemás, végletesen megosztott volt a kritikusok többségének véleménye, értékítélete is.

Az 1908-ban indított rangos folyóirat, a Nyugat 8. számának Figyelő rovatában közölt kritikájában Fenyő Miksa tapintatos eleganciával fogalmazta meg fenntartásait, elmarasztaló észrevételeit: „Minden amit e darabban emberekről, művekről mondanak, az ő – nem mindig eredeti – megállapításai, melyeknek csak az író korához és lelkületéhez van valamelyes közük. Valami nagy, dekoratív történeti képre emlékeztet ez a darab, mely alatt olvashatjuk: Gozsdu meghódol Velence és a cinquecento művészete előtt. És ez az, ami szép e darabban: önnön érzéseinek, szerelmének, elámulásának, vágyódásainak intenzív megérzése és gazdag feldíszítése azokkal a szépségekkel, melyeket minden művelt ember képzeletében a reneszánsz mesterek nevének muzsikája életre kelt. Gozsdunak Giorgione egy festménye előtt isteni dolgok jutnak eszébe. A drámához pedig emberi dolgok kellenek. És alakítani-tudás.”

A budapesti Nemzeti Színház együttesét követően, az aradi volt az első vidéki színtársulat, amely Gozsdu Elek darabját bemutatta. Az előadáson megjelent szerző elismeréssel szólt a produkcióról, kiemelve a Maros-parti város színészeinek szép beszédét. „Az utolsó években hivatalom miatt nem sokat dolgozhattam, most azonban, mióta főügyész vagyok, mégis több időt szentel­hetek az írásnak. Már dolgozok is egy darabon, azonban már a mai társadalmi életből van véve, és a tárgya modern irányú. Remélem, hogy nemsokára befejezhetem, és akkor még ebben a szezonban, valószínűleg februárban meg lesz a bemutató előadás. Ezt is a Nemzeti Színház fogja színrehozni” – nyilatkozta az Aradi Közlöny munkatársának Gozsdu Elek az aradi bemutató alkalmával.

Krecsányi Ignác (1844–1923) te­mes­vári színtársulata 1908. november 12-én elevenítette meg a Ferenc József Színház deszkáin Gozsdu Elek A félisten című drámáját, amelynek cselekménye Velencében, 1510-ben játszódott. A premier az idény kimagasló művészi és társadalmi eseményévé vált. A címszerepet Klenovits György (1870–1937) formálta meg. Cecília jelmezét Haraszthy Mici viselte. Szeghő Elemér (Leonardo), Kiss Mihály (Wolfram), Falussy (Pietro) nagyszerű alakítást nyújtott, miként a többi szerep­lő – Partos, Czobor, Győri, Kövessy, Herold és Kövesdy – is. A bemutató elő­adásra egykorú festmények után, stílsze­rű díszleteket és fényes reneszánsz kori jelmezeket készítettek. „A színszerelmes Giorgione históriája a hangulatok drámája. Nem is egyéb A félisten mint hangulatok egymásba kapcsolása – halk lelki motívumok, érzések vibráló zenéje. Két fiatal csudalélek véres harca ideá­lokért s ideálokban a testiségért. Művészek szívverése lüktet minden sorában – művész alkotása” – állapította meg 1911-ben kiadott A temesvári színészet története című könyvében a színész, rendező, színműíró és színházigazgató Fekete Mihály (1884–1960). „A félisten nem mindenkinek és nem mindenütt tetszhetik. Mert egy ideálisan gondolkozó, magasröptű művész-poéta alkotása, aki nem alkudott le semmit a maga nagy értékiből, pusztán azért, mert a színpadra írt. Gozsdu Elek ezt a darabot magának írta, mint a darab hőse, Giorgione Barbarelli a maga számára festette nagy műveit. Meglátszik ez a darab minden során, megérezni mindenik szavából, hisz a szívéből hangzik ki és a lelke-szomjazta csodák elevenednek meg benne. Lírai munka ez; az író nem tévedt el, hanem elbolyongott a szépség misztériumában; s bár tudna emberek közt járni, jobb szeret magában maradni” – szövegezte le l.m. (Lendvai Miklós) a Délmagyarországi Közlöny 1908. november 14-i számában közölt méltatásában.

A Délmagyarországi Közlöny egy másik cikkének névtelen szerzője a „finom ízlésű és kimeríthetetlen érdeklődésú amatőr” szerző írói pályáját fölvázolva és méltatva nyomatékosan hangsúlyozta: „Hamar megállapíthatni: hallgatása rendjén Gozsdu Elek együtt haladt az idővel. Ott tart, ahol a legújabb fejlődés; annál a naturalista, materialista és szociologikus próbát megállott szép neoesztétizmusnál, mely most már nem tudatlanul, hanem teljes tudatossággal; mikor szépségről van szó, nem törődik egyébbel, mint a szépséggel. (Mellesleg mondva a társadalmi tudományokban is sokan ilyenféleképpen jutottak el vagy vissza a szép neokantizmusig.) Ez a színdarab, mely, mint minden sikerült szimbólum, ha akarom történet, ha akarom tanítás, s történetnek dráma, tanításnak pedig didaktikus értekezés: végső leszámolás minden szabálytállító esztétizálással. A művész magából vetíti ki a dolgokra a szépséget? Vagy a természet adja, s a művész csak felszedi? Meddő kérdés – mire csak felelni is próbálnánk rá, jön a halál, s végét veti a művésznek is, a természetnek is; a játék s a kérdés minden egyes születéssel újra kezdődik, s minden egyes halállal újra végződik, végződik a semmiben, mint ahogy minden esztétizálás nihilizmusban végződik”.

Elkötelezett neodarwinistaként, a természettudományokhoz mélységesen vonzódó széles látókörű szcientistaként Gozsdu Elek előszót írt az Orczyfalván született „bogarászó, gyíkokat, lepkéket gyűjtő, madárfigyelő tudós és író, a természet ragyogó kutatója” Lendl Adolf (1862–1943) 1908-ban Úti levelek két világrészből címen kiadott könyvéhez. A bevezető esszé szövegét a Délmagyarországi Közlöny is leközölte 1908. december 6-iki számában.

Özv. Vojnits Tivadarné, bajsai Vojnits Mária (1826–1904), végrendeletileg tett 20.000 koronás alapítványának kamatait minden évben tiszteletdíjként osztotta ki a MTA az előző évad legsikeresebb színműve szerzőjének. Az 1908-as esztendőben 27 darab ősbemutatójára került sor. A Heinrich Gusztáv (1845–1922), Feren­czi Zoltán (1857–1927) és Négyessy László (1861–1933) akadémikusokból kiküldött bizottság a gazdag termésből három darabot méltatott  komolyabb elem­zésre, mérlegelésre: Földes Imre A császár katonái, Bródy Sándor A tanítónő valamint Gozsdu Elek A félisten című színműveit. A bizottság jelentését a pályázatról Heinrich Gusztáv olvasta fel a MTA 1909. március 19-i ülésén. „Egészen más jellegű a harmadik darab, mely a figyelmét magára vonta, Gozsdu Elek három felvonásos színműve, helyesebben szomorújátéka A félisten – állapította meg a neves irodalomtörténész, a MTA és a Kisfaludy Társaság tagja. – Itt magasabb, nemesebb világban mozgunk: a rinascímento korában, a fényes Velenczében, művészek társaságában, akik a művészetért és a művészetben élnek, kikben a szerelem is összeforr a művészettel. Jóformán egyébről sincs szó e darabban, mint a művészet fenségéről és szépségéről, melyről sok és mély gondolatot kapunk, sajnos, sokszor igen száraz, értekezésszerű, túlságosan elvont fogalmazásban. Ily elvont maga a darab problémája is.” Összegezésképpen Heinrich Gustáv, egyetemi tanár leszö­gezte: „A Vojnits-alapítvány szabályzata megköveteli az irodalmi érték mellett a színpadi sikert, ezzel pedig »A félisten« nem dicsekedhetett, még pedig nem a színészek vagy a közönség hibájából, és így ezt a különben érdekes, tartalmas és nem annyira vonzó darabot, mint inkább csak költői alkotást sem hozhatjuk javaslatba. A bizottság azért egyhangúlag arra kéri a t. Akadémiát, hogy az 1908-dik évi jutalmat a követelményeknek megfelelő színmű híján, az Ügyrendnek idézett §-a értelmében, ne méltóztassék kiadni.“

A temesvári bemutatót követően, 1908. november 14-én a Béga-parti város ügyvédeinek egyesülete a Hungária Szálló télikertjében nagyszabású társas vacsorát rendezett a szerző tiszteletére. A lakomán jelen volt és pohárköszöntőt mondott Hertelendy Ferenc főispán, Laszy József, ítélőtáblai elnök, Telbisz Károly polgármester, Ferenczy Sándor alispán, Kisfaludy Kálmán, az ügyvédi kamara elnöke, Répászly Béla, Muth Gáspár, Láng Béla, Korniss Géza ügyvédek. Beszédében az ünnepelt, Gozsdu Elek a következőket mondta: „…a preraffaelitikus korszak tanul­má­nyo­zása, művészi törekvéseinek megismerése, egy új harmadik absztrakciót hozott számunkra – a szépség absztrak­cióját. Így egy új irány uralma – a neoesztétikusok kora. Sokan mosolyognak e fölött, de mi, kik csak emberek és nem tudósok vagyunk, becsüljük az erényt és kötelességérzést, de ezek nem tölthetik be egész lelkünket. Új ösztönre van szükségünk. Az öröm és a szépség ösztönére, melyet napról napra újra teremthetünk, mely az emberben benne van. Azok az igazi örömök, melyeket magunk teremtünk. Bizonysága ennek az ajándékokkal gazdagon elhalmozott gyermek, mely mégis hamarosan otthagyja fényes ruhájú bábúját, és dédelgeti a maga csinált paraszt babáját. Ez a neoesztétika, erre a változatosságra, szépségcsillogásra szükségünk van, mert a legbölcsebb ember is gyermek a nagy természettel szemben. A szépség mindent felüdít; ő az, ami mosolyt varázsol a rideg kötelességérzetre, a hideg erényre; és e kettővel egy művészi szentháromságot képez, melyet szeretnünk kell.”

Újabb színműve, A karrier sem 1909 februárjában, sem a későbbi évadokban nem került a budapesti Nemzeti Színház deszkáira. A vidéki társulatok sem vállalkoztak színrevitelére. A temesvári színház kiváló igazgatója, Krecsányi Ignác sem emelte a rivaldák fényébe a főügyész aktuális cselekményű drámáját. Nyomtatásban 1911-ben Temesvárott jelentette meg a szerző négy felvonásos darabját, amelyből a Temesvári Hírlap 1910. december 25-iki számában egy részletet, majd 1912. december 25-ike és 1913. január 22-ike között 20 folytatásban az „ész-dráma” teljes szövegét megjelentette. A földbirtok-gazdálkodást gyökeresen megreformálni szándékozó főhős, Weér Endre öngyilkosságával záruló cselekmény vezetését, bonyolítását az elemzők mesterkéltnek, erőszakoltnak, a szereplőket meg életteleneknek, sablonosoknak tartották. Az író nem volt igazán otthonos abban a világban, amelynek ábrázolására vállalkozott. „Az író kiszámította, megszerkesztette a jeleneteket, de valahogy nem szívvel írta” – szögezte le Reisz Mihály. Tervezett vígjátékát Gozsdu Elek már meg sem írta. Hatodszorra is műfajt váltott: a vers-, az újság-, a regény-, a novella- és a színműírás után preferált műfajává a levél, s kisebb részben az esszé vált.

6. Ábrándokba menekülve

Műveltsége, szellemi igényessége és pallérozottsága, irodalmi jártassága és beállítottsága hamar elidegenítette, eltá­vo­lította az Arany János Társaság ve­zetőségének és tagsága nagyobb hányadának áporodott konzervatizmusától, ma­radiságától, szemellenzős, kicsinyes provincializmusától. Ódzkodva, elfordulva a vidékiességben tetszelgő egyesülettől az irodalom megújítását célul tűző, az Ady délvidéki híveit tömörítő a nagyváradi Holnap mintájára 1908-ban alakult Dél Irodalmi Társaság fiatal gárdájához csatlakozott, amelynek néhány összejövetelén is megjelent, részt vett. A csoport által létesített havi folyóirat, a Magyar Dél 1910/4. számában közölte Adyról – néhány szó című hosszabb írását, amelyben egyebek mellett leszögezte: „Nagy temperamentummal csúfolták, bántották Adyt és a támadóknak nem volt igazuk – lobogó  lelkesedéssel magasztalták Adyt a tanítványok –, de a lelkesedés mindig szent, egyetlenegy valamirevaló olvasó sem akadt, aki Ady Endrében az igazi költőt fel ne ismerte volna. Én is ismerem gyónásait. Ő a nagy megbánások, az őszinte gyónások költője, és így a legnemesebb prédikátorok közé tartozik. Ha imádkozik vagy ha káromkodik Paul Verlaine jut eszembe – a Sagesse ciklus.”

Weisz Anna nem a várt, az óhajtott és megálmodott módon reagált Gozsdu Eleknek 1910. december 12-én kelt levelére sem, amelyben az író nyíltan, köntörfalazás nélkül szerelmet vallott imádottjának, akit „édes asszonyom, feleségem, testvérem, leányom – szeretőm, mindenem” megszólításokkal illetett, aposztrofált. „Álomkoszorúzottan aka­rok veled élni. Gondolatban akarok veled megélni minden gyönyört, minden mi testiségünk örömeit, és gondolatban elrepülök veled közel a naphoz… Szeretlek, és ha megvernélek, csak virággal vernélek meg, te édes.”

Irodalmi mintaképei, Lev Nikolajevics Tolsztoj (1828–1910) és a „misz­tikus Turgenyev”, akinek a szeretett Garcia-Viardhoz négy évtizeden át írott levelei a hűségről tettek tanúbizonyságot, nyomdokaiba lépve, példáját követve 1910-ben döntötte el Gozsdu Elek, hogy Weisz Annához korábban írott és az elkövetkezőkben elküldendő leveleit sorba rendezi, füzérré szerkeszti, sajátos naplóvá, levélregénnyé formálja. Íráskényszerét, megnyilatkozását és önkifejezését jórészt a levelek papírra vetésére összpontosította, korlátozta.  Napról nap­ra írott, egymáshoz illesztett levelek gyűjteménye, a postázott üzenetek, episztolák halmazánál, kötegénél lényegesen többé, valódi művészi alkotássá szublimálódott, kerekedett. Valóság és fikció, tényközlés és bölcseleti, esztétikai értekezés, eszmefuttatás, érzelmi vallomások és élethelyzetek, olvasmány­élmények megelevenítései és értelmezései váltakoztak, ötvöződtek a meg­módolt, választékos szövegekben. A művészi kommunikációt egyetlen személyre, a levelek címzettjére szűkítette. A németül verselgető Weisz Annától – aki nem vált vérbeli szellemi s lelki társává – csak ritkán és esetlegesen kapott többnyire szűkszavú, pár soros válaszleveleket. Íróként kivonult a realitásból, a beteljesületlen szerelmet mitologizálva, éteri szférákba emelve törekedett egy külön, a szecesszió érzés- és ízlésvilágával harmonizáló univerzum megteremtésére. Rajongástól, ömlengéstől, vágyakozástól, eszményítéstől túláradó, szecessziós szódíszektől és érzelgős cikornyáktól hemzsegő, gyakorta már-már a giccses szenvelgés határait súroló levelek kerültek ki a zárkózott, szigorú királyi főügyész tolla alól. „A szecesszió alapvető emberi magatartása a menekvés az önmagunk vagy mások által teremtett világokba”. Az író az emlékezésekbe, az ábrándokba és az illúziókba menekült, a jogász, a kívül­rekedtséget tudatosan vállaló Gozsdu Elek a bolyongásba, a természetjárásba, a műgyűjtésbe, az olvasásba rejtezett, húzódott diszkréten vissza.

Gozsdu mindenkor szívesen látott vendége volt a Weisz családnak, és magányosságában felismerve e finom és mindenre érzékenyen reagáló lélek modern életérzését, kulturált életformák utáni vágyát, a művészetek iránti fogékonyságát és rajongását – élt is az alkalommal és lehetőséggel, hogy vidéki elszigeteltségében „apró ezüstpénzre váltsa lelki vagyonát”, egyrészt látogatásai során társalgások, beszélgetések formájában, másrészt mintegy ezek folytatásaként és emlékeként e naplószerű levelekben eltűnődjék az életről, halálról, az emberről, a szerelemről, a művészet és filozófia nagy kérdéseiről. Társtalanságában a közlés vágya serkentette és késztette arra, hogy ezekben az igényesen megformált „magánbeszélgetésekben” beszámoljon olvasmányairól, színházlátogatásairól, az itáliai reneszánsszal való bensőséges kapcsolatáról, a modern, civilizált élet utáni vágyódásáról, hogy lírai hevülettel és ihletéssel tegyen hitet és vallomást töretlen humanizmusáról, szülőföld iránti szeretetéről, ifjúkori emlékeiről, pszichologizáló igényéről, tiszta életfelfogásáról, filozófiai, erkölcsi és esztétikai nézeteiről, művészi élményeiről s mindarról, amit a változtatás vágyában és szándékában a szecesszió művészetközpontisága, a szépség és az alkotás hatalma, a századvég művésze és így Gozsdu „szecessziós” vonzalma számára is jelentett, aki „tapogatódzva járt-kelt a világban”, s a hétköznapok homályából a szépségbe, a művészetbe, a lélek tájaira menekült, s a fény felé tekintett, mert szerette „a napfényt és azokat az embereket, akiknek a lelkéből fény árad, szép, tiszta fény!” A szecesszió egész világa, ízlése és világnézete bontakozik ki Gozsdu Elek leveleiből, a hajdani realista harcosság és lázongás azonban elmélkedéssé, szemlélődéssé, elégikus emlékezéssé és csendes rezignációvá szelídül.

Elterjedt annak a híre, hogy Gozsdu Eleket Szegedre készül áthelyezni a minisztérium, amire a Temesvári Hírlap 1911. január 1-jei számában közölte a megnyugtató információt, hogy a főügyész továbbra is a Béga-parti városban marad.

Bevezetőt írt Gozsdu Elek Tóth Fe­renc, városi főlevéltáros a temesvár-belvárosi Mária-szobor történetét felvázoló tanulmányához, amely előbb a Történeti és Régészeti Értesítőben, majd 1914-ben különnyomatban a Csanád-egyházmegyei Nyomda betűivel önálló füzet­ként is megjelent. Gozsdu Elek értekezését előzetesen A temesvári rokokó Madonnáról címen 1913. március 13-iki számában közölte a Temesvári Hírlap. A Béga-parti város legszebbnek tartott 18. századi köztéri műalkotásáról Weisz Annához írott leveleiben is szót ejtett.

Ferenczy József 1913 telén a Béga-parti városban megnyitott önálló kiállítását Gozsdu Elek méltatta a Temesvári Hírlap 1913. december 14-i számának első oldalán.

Gozsdu Eleket az I. világháború kitörése nem érte váratlanul, de több vonatkozásában is érzékenyen érintette. Családi gyökerei és kötődései, a szerbiai hadszíntér viszonylagos közelsége és hadköteles egyetlen fia érintettsége személyes kapcsolatba hozta az 1914 nyarán kezdődött eseményekkel. Mozgósított fia, Gozsdu György Lugosról indult 1915 nyarán a keleti frontra. „Moni és én is szentül meg vagyunk győződve, hogy éppen olyan vígan fog hazajönni, mint amilyen vígan indul a harctérre!” – írta levelei egyikében Gozsdu Elek. Nem sokkal az orosz harctérre való kimenetele után megsebesült a fiatalember, kórházba került. Felépülte után ismét a harcvonalba vezényelték. 1916-ban az egyik csatában leterítette lováról egy homloklövés. A század katona-pátere, aki a család ismerőse volt, Temesvárra hozta tárcáját, gyűrűjét, megjelölve a helyet is, ahová temették.

A sorscsapást, a végzetes eseményt Gozsdu Elek képtelen volt elfogadni, lelkileg feldolgozni. Bánatába, fájdalmába beleőrült. Fiuk elvesztését, tragikus halálát felesége előtt titkolta. Gyermeküket minden este vacsorával és vetett ággyal várták. Mikor a Lipót-renddel való kitüntetése alkalmából Temesvár szabad királyi város tanácsának küldöttsége tisztelgő látogatást tett otthonában, derűs ábrázattal lobogtatta a maga által hamisított tábori levelezőlapot, amelyben fia – állítólag – azt írta, hogy kis sérüléssel orosz hadifogságba került. A delegációnak hálásan megköszönte figyelmességét és fáradozását.

Az 58 esztendős Weisz Lajost 1916-ban a „hadiszállítás körül elkövetettt visszaélés” vádjával letartóztatták, és rabként fogva tartották.

Gozsdu Elek a közszerepléseket, a hivatalos meghívások és felkéréseket elhárította, sorra lemondta. Egyre ritkábban jelent meg a különféle rendezvényeken, összejöveteleken. Az irodalmi élettel és barátaival is fokozatosan megszakította kapcsolatait. Levelezni sem igen levelezett. Magába roskadt. Végrendeletében lakását, bútorait, muzeális értékű műtárgyait és könyveit Temesvár városára hagyta, de a haszonélvezet a feleségére maradt. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését követő, a trianoni békediktátumot megelőző zűrzavaros időszakban elhagyatottan és elfeledetten hunyta le 70 esztendős korában, 1919. május 26-án éjszaka 3 órakor örökre a szemét Liget út 7. szám alatti lakásán. Halálát érelmeszedés kiváltotta szívinfarkus okozta. Nem Temesváron lakó ismerősei, barátai és írótársai csak jóval később értesültek elhunytáról.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság két tagja – Alszeghy Zsolt (1888–1970) és Biró Imre (1905–1990) – Dutschak András (1881–1956) temesvári kegyes­rendi házfőnök segítségével az 1930-as évek elején kutatta fel a Gozsdu Elek halálával és temetésével kapcsolatos adatokat.  Nevét és személyi adatait cirill betűkkel vezette be 36. szám alatt az elhalálozottak anyakönyvébe Szlobodan Kosztity temesvári görögkeleti szerb főesperes. A temetési szertartást Jovan Novaković görögkeleti szerb plébános-lelkész, kerületi esperes végezte. A gyászmenet a Gyárvárosból, a Liget út 7. szám alatti Kunz Károly-féle bérház elöl indult 1919. május 27-én a Losonczy téri görögkeleti szerb székesegyházba, ahol Jovan Novaković imádkozott koporsója fölött, és mondott búcsúbeszédet, majd onnan a temesvár-belvárosi temető ortodox részébe vonult a gyászmenet. A kis ortodox kápolna közelében ásták meg a sírját, amely mellett az igazságszolgáltatási intézmények nevében, Sólyom Andor, a királyi tábla elnöke mondott gyászbeszédet.

„Minden írását, hírlapi cikkektől kezdve egészen a nagy színdarabalko­tásig, a tiszta magyar nyelvezet, a kifejezésbeli szabatosság, a gondolatbeli előkelőség és mélységes érzésű szív jellemzik. Írói értékét a művészetek iránti határtalan lelkesedése és ragaszkodása tette még teljesebbé. Még az utolsó években is egy szép festményért, egy új és eredeti képért ez a hatvanéves férfi úgy tudott lelkesülni, mint a gyermek a pajkosan röpködő pillangóért. A művészet benne mindig egy szent misztériumért való rajongást váltott ki és nem ismert nehézséget, amikor arról volt szó, hogy valamely értékes darabbal gyarapítsa gyűjteményét, legyen az kép, műremek vagy ritka könyv. Milyen lelkesen tudott képtárlatokon megállni egy-egy eredeti vászon előtt és magyarázni annak szépségeit. Ő a művészetet nem csupán szerette, de ismerte és értette, és szinte gyermeki boldogság áradt le e komoly, markáns, szép ősz arcról, amikor a művészet szépségeit dicsőítette. Ritka művészi ízléssel összegyűjtött eredeti kötésű könyvei, sok-sok festménye, köztük eredeti »Brocky«-kép, a nagy sze­retettel és műértő gonddal készült iniciálék, mind-mind ennek a művészlelkű szívembernek legszebb hagyományai, igaz énjének alkotórészei. Egyénisége az irodalom és művészet felé vitte, pályája viszont az igazságszolgáltatás legjelesebb bajnokai sorába vezette” – írta a Temesvári Hírlap 1919. május 28-iki számában közölt nekrológjában G. Gy. (Gokler Gyula), újságíró, lapszerkesztő.

Gozsdu Elek sírhantját már sok évtizeddel ezelőtt nyomtalanul eltüntették, kíméletlenül felszámolták. Sem az egyházi, sem a városi hivatalosságoknak fogalmuk sem volt, hogy a magyar prózairodalom klasszikusainak egyikét takarja a hant. Hagyatékát is szétpalta, szertesöpörte és elsüllyesztette a történelem: az irodalom- és művészet­történészek nem akadtak a nyomára. Nem deríthető ki, hogy kéziratainak, könyvtárának és műgyűjteményének özvegye halála után, mi lett a sorsa. A temesvári múzeumba nem kerültek. Ki tudja, merre, és kikhez szóródtak szét?

Felhasznált irodalom

Reisz Mihály: Gozsdu Elek (1849–1919). Budapest, 1941.

Lovass Gyula: Gozsdu. Egy századvégi elbeszélő. Vigilia, 1942. június. 3–7.

Berzy András: Adalékok Gozsdu Elek emberi és írói arcképéhez. Eger, 1966.

Zircz Péter: Gozsdu Elek pályakezdése – Engel Károly: Gozsdu Elek levelezése. Miskolc, 1966.

Bódor Sándor: Néhány újabb adat Gozsdu Elek életrajzához. Irodalomtörténeti Közlemények, 1967/4.

Gozsdu Elek: Anna-levelek. Válogatta és az utószót írta: Pongrácz P. Mária. Bukarest, 1969.

Stojancvić Káich Katalin: Gozsdu Elek és a Szabad Lyceum. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970/március.

Szűcs Imre: Gozsdu Elek Bánát-képe. Üzenet, 1977/10.

Justh Zsigmond: Hazai napló – Justh Zsigmond Naplója és levelei. Budapest, 1977.

Alexa Károly: „Kertetek egyenesen Istennel határos”, Mozgó Világ, 1983/8.

Vajda Gábor: Az abszurd előrejelzése. Gozsdu Elek: Köd. Híd, 1989/12.

Bori Imre: Irodalmunk évszázadai. Újvidék, 1975.

Kertünk Istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése, 1906–1915, Szerk. Alexa Károly és Pongrácz P. Mária, Budapest, 2001.

Bori Imre: Ember, táj, történelem, Újvidék, 2001.

Toma-Demian, Nicoletta: Gozsdu Elek (1849–1909) egy kevésbé ismert plakettje. in. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Történeti Tanulmányok – Studia Historica, Szeged, 2001.

Káich Katalin: A bogyófák árnyékában, Újvidék, 2006.

Török Lajos: Tantalus árnyékában (Gozsdu Elek: Tantalus). Irodalomtörténeti Közlemények, 2010.

Mórocz Gábor: Részvét a létharcon túl. Gozsdu Elek esete Justh Zsigmonddal, Weisz Annával, Maurice Maeterlinck-kel és az I. világháborúval. Kommentár, 2014/2.

Mák Ferenc: A magyar irodalom kialakulása a Bácska és a Bánság területén Doktori értekezés. Újvidék, 2016.

A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán