A XX. század első felében Temesváron több olyan labdarúgó tevékenykedett, akinek a neve két országban, Romániában és Magyarországon aranybetűkkel került a sportág történetébe. Közéjük tartoznak a Kovács testvérek is, akik a sportsajtóban Kovács I. Miklós és Kovács IV. István néven váltak ismertté.
Román és magyar éremnyerő- és válogatott játékos
A Szörény megyei Ekésen (Plugova) 1911. december 29-én született Miklós mindkét országban éremnyerőként és válogatott focistaként játszott. A Kovács család Ekésről Temesvárra költözése jelentős változást hozott Miklós életében, aki a gyárvárosi pályákon iskolatársaival focizva már az elemi osztályok tanulójaként örök hűséget kötött a futballal. A Kinizsi Klub tehetségkutató edzői figyeltek fel az ügyesen cselező, bátran lövő és gyors fiú játékára, akit 1924-ben a lila-fehér klub törpecsapatába igazoltak. A Kinizsi törpe-, ifjúsági- és felnőtt együttesének színeiben négy évig kergette a labdát, 1928-ban ugyanis átment a mérkőzéseit ugyancsak a Kinizsi-pályáján játszó Banatul Sportklubhoz, majd újabb két év múlva Balázs Dénes főtitkár kérésére Románia első proficsapatának, a legendás Ripensiának a játékosa lett. Innen került abba a román országos válogatottba, amely 1930-ban Montevideóban (Uruguay) részt vett az első Labdarúgó Világbajnokság tornáján. A Ripensiában nem maradt sokáig, mert 1931-ben átigazolt a Nagyváradi Atlétikai Clubhoz. A NAC zöld-fehér színeiben 1935-ig lőtte a gólokat, amikor rövid időre hazajött Temesvárra, ahonnan egy bajnoki idényre (1935–1936) a francia Valenciannes FC-hez szerződött. Franciaországból visszatért Romániába, ahol ismét a NAC csapatát erősítette. Második nagyváradi szereplése két évre szólt, 1937-ben ugyanis átigazolt a Ploiesti-i Tricolorulhoz, amely a nyolc gólt szerző Miklós eredményes játékának köszönhetően kétszer (1938-ban és 1940-ben) bekerült az A-osztályú bajnokságba.
Észak-Erdély 1940-ben, a II. bécsi döntést követően ismét Magyarország része lett. A történelmi sorsforduló híre eljutott Ploiestibe is, ahonnan Ronay Ferenc edző kérésére Kovács I. Miklós visszatért a Nagyváradi Atlétikai Clubba, amelynek egyik legjobb futballistájaként 1940. és 1942. között játszott. A NAC 1941-ben Erdély bajnoka lett, és így a következő idénytől a magyar élvonalban, az NB I-ben szerepelhetett. A Körös-parti város csapata az 1941–1942. évi idényben ötödik, az 1942-1943-asban pedig másodikként ezüstérmes lett. A NAC Magyarországon az 1943–1944. évi idényben, vidéki csapatként először nyert országos bajnok címet. Kovács I. Miklós azonban az első helyen végzett csapatnak már nem volt tagja, mert az ezüstérem átvétele után az 1943. évi nyári idényközi szünetben anyagilag előnyös ajánlatot kapott a Budapesti Gamma FC-től, amely játékosaként egy évig, az 1943–1944-es bajnoki idényben folytatta sportolói tevékenységét. Budapestről 1945-ben visszatért Erdélybe, ahol miután 1947-ig a Kolozsvári Ferariban focizott, 1947-ben Nagyváradra költözött, ahol a Libertatea együttesének tagjaként néhány mérkőzés után szögre akasztotta a stoplis cipőt jelezvén, hogy befejezte aktív labdarúgó-pályafutását, amelyben a román A-osztályú bajnokságban elért egy első-, két második- és egy harmadik hely mellé, a magyar NB I-es bajnokságban egy ezüstérmet szerzett, s harminchétszer öltötte magára a román válogatott mezét és egyszer a magyar nemzeti tizenegyét. A magyar válogatottban az 1941. november 16-án Zürichben rendezett barátságos mérkőzésen játszott, ahol 2-1 arányban legyőzték Svájc válogatottját. Az egyik gólt Kovács I. Miklós lőtte.
A Kopeknek becézett rendkívül szorgalmas, nagy területen mozgó, kitűnően építő és távolról is veszélyesen lövő technikás jobbösszekötő fiatalon, tizennyolc évesen góllal mutatkozott be a román válogatottban, amely a Szófiában 1929. szeptember 15-én játszott barátságos mérkőzésen 3-2 arányban győzött Bulgária válogatottja ellen. Utoljára 1938-ban erősítette a román nemzeti tizenegyet, amely a franciaországi Toulouseban június 5-én sorra került világbajnoksági nyolcaddöntős meccsen 3-3 arányú döntetlen eredményt ért el Kuba együttese ellen. Kovács I. Miklós válogatott futballistaként bekerült a hazai és a nemzetközi labdarúgás történetébe, egyike volt ugyanis annak az öt focistának, aki részt vett a XX. század negyedik évtizedében rendezett első három (1930, 1934, 1938) világbajnokság döntő tornáján. Hasonló teljesítményt csak klubtársa Bürger Rudolf (Ripensia), illetve a belga Bernard Voorhoof, a francia Edmond Delfour és Etienne Mattler ért el.
jobbról balra a második Kovács I. Miklós
Edzői pályafutását játékosként kezdte, Kolozsváron ugyanis miközben a Ferarban focizott, szakvezetőként nemcsak a vasasok csapatával, hanem a helyi diákegyüttessel, az Universitateával is foglalkozott. Vezetőedzőként első nagy sikerét Nagyváradon könyvelte el, ahol az 1948–1949. évi idényben az ICO-val az A-osztályú bajnokság első helyén végezvén országos bajnok címet nyert, miután a végső rangsorban öt ponttal megelőzte a második helyre került Temesvári CFR-t. A remek teljesítmény után nem maradt a Körös-parti városban, hanem hazajött Temesvárra, ahol 1950. és 1953. között a Știința edzőjeként értékesítette tapasztalatait, amelyet 1952-ben a B-osztályból az A-osztályba vezetett. Mielőtt edzőként 1973-ban teljesen visszavonult a labdarúgástól, Medgyesen, Petrozsényban, Nadrágon és több Temesvár környéki község sportegyesületében végzett oktató-nevelő tevékenységével is kiérdemelte a csapatok vezetőinek és szurkolóinak az elismerését. Az életének utolsó négy évében betegségektől meggyötört futballsztár Temesváron 1977. július 7-én hunyt el. Kovács I. Miklós nagyszerű labdarúgóként maradt meg a futballvilág emlékezetében. A román és a magyar focirajongók büszkén gondolnak reá, hiszen játékosként és edzőként is megállta helyét, népszerűsítette és becsülettel szolgálta a sportágat.
A klubcsapataival edzőként Hollandiában hét- és Romániában négy trófeát nyert világhírű tréner
az amsterdami csapattal edzőként nyert trófeák között
A labdarúgó-pályákon Miklós öccse, István (Temesvár, 1920. október 2. – Kolozsvár, 1995. május 12.) is nemzetközi hírnevet szerzett magának. A szaksajtóban Kovács IV. István néven ismertté vált futballista is élvonalbeli játékos volt, de bátyja, a három világbajnoksági döntő tornán részt vett Miklós sokkal sikeresebb volt nála. A fiatalabb Kovács-fiú focistaként a Temesvári AC (1931–1934), a Nagyváradi AC (1934–1937), az Olympique Charlerol (Belgium, 1938–1941), a Temesvári Ripensia (1941), a Turnu-Severini CFR (1941–1942), a Kolozsvári AC (1942–1944), a Kolozsvári Ferar (1944–1947), a Kolozsvári CFR (1947–1950) és a Kolozsvári Universitatea (1950–1953) színeiben szerepelt.
Kovács IV. István edzői pályafutása Kolozsvárról indult, ahol a futballt befejezte. Az Ajaxhoz 1971-ben úgy érkezett, hogy előtte egy országos bajnoki címet (1968) és három Román Kupát (1969, 1970, 1971) nyert a Bukaresti Steauával, de később is megfordult olyan patinás múltú csapatoknál, mint az Athéni Panathinaikosz (1981–1983) és az AC Monaco (1984–1987). Az athéni gárdával 1982-ben Görög Kupával gyarapította klubjának trófeagyűjteményét. Legsikeresebben Hollandiában tevékenykedett, ahol az Amsterdami Ajax együttesével kétszer (1972, 1973) nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, ilyen minőségében a szakvezetők közül nem sokan dicsekedhetnek. Két egymást követő évben sikerült a bravúr, mindkétszer a Johan Cruyff fémjelezte holland csapatot vezette sikerre, ráadásul 1972-ben és 1973-ban a holland bajnoki címet, 1973-ban az akkor első ízben kiírt európai Szuper Kupát, továbbá az első évben (1972) a Holland Kupát és az Interkontinentalis Kupát is begyűjtötte klubjával. Amsterdamban tehát, két év alatt hét trófea került, abból négyet nemzetközi versenyeken nyertek. A Francia Labdarúgó Szövetség szakmai igazgatójaként 1973. és 1975. között Kovács István rakta le a később a Zidane-féle sikergenerációt eredményező országos utánpótlásprogram alapjait, amely 1976-ban jogot nyert a montreali olimpián, 1978-ban pedig a világbajnokság argentínai döntő tornáján szereplésre. Eredményes tevékenységét elismerték a Román Labdarúgó Szövetségben is, amelyben alelnökként, technikai igazgatóként és az országos válogatott edzőjeként értékesítette nemzetközi tapasztalatait.
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán