Ha jellemezni kellene egy tanítót, elsőként talán az jutna eszembe, hogy mennyire fontos az az értékrend, amit egy tanító képvisel, hiszen sok-sok gyerek számára válik példaképpé. Ugyanakkor mindig úgy gondoltam, hogy egy hivatáshoz teljes mértékű odaadás szükséges, és ha valóban szereted azt, amivel foglalkozol, akkor kétségtelenül pozitív gondolatokkal igyekszel elindulni minden nap elején, hiszen azt teheted, ami tényleg örömet szerez. Crepelca-Kovács Beatrix tanítónénit is ilyennek ismertem meg: lelkesen, mosolyogva mesél az általa választott tanítói pályáról és arról, hogy milyen megtisztelő hivatás gyermekekkel foglalkozni.
Mikor fordult meg a fejében először, hogy tanítónő legyen? Gyerekkori álma volt?
Igazából igen, mondhatom azt, hogy gyerekkori álmom volt. Volt egy nagyon kedves, mosolygós, nagyon lágy hangú, szerény, valamint nagy tudással rendelkező tanítónénim, aki az évek során folyamatosan terelgetett minket, és mosolyával, szerénységével hatott a legjobban ránk, és neki köszönhetem, hogy ezt a tudásmagot, amit akkor ő elhintett, fokozatosan gyarapítottam. Visszaemlékezve, ez egy álmom volt, ugyanis ő egy példakép a régi időkből. Minden alapinformációt és alaptudást tőle kaptunk, és ezeket a tudásmagokat folyamatosan gyarapítottam, úgy iskolai, mint egyéni tanulás által is. Felkeltette bennünk azt a tudásvágyat, azt a kíváncsiságot, ami által idejutottam.
Miben látja hivatásának szépségét?
A tanítói pálya nagyon szép, szívem-lelkem a gyerekek tanítása. Van egy idézetem, ami az évek hosszú során folyamatosan ott van velem. Szűcs Imre Gyermekszem című rövid kis versében, így írja le a gyermekeket: ,,Gyermekszem: virág, csillag, oltalom, / Csupa játék, csupa mosoly, izgalom. / A gyermekszem: tág világ és kikelet, / ha reád néz, földeríti szívedet.” Azt hiszem, hogy ezek azok a szavak, amelyek mindent elmondanak a hivatásom szépségéről. Még akkor is, ha napról napra, generációról generációra mind nagyobb kihívás megszerettetni a gyerekekkel az iskolát, kialakítani azt a tudásvágyat, amit ők hajtóerőként érezhetnek és 
gyarapíthatnak az évek során. A mai gyerekek már nagyon széles látókörrel lépnek be az iskolába. Nem is beszélve természetesen arról, hogy milyen magas szintű tudásuk van az elektronikai szerkezetek mindennapi használatáról, és ebből kifolyólag nincs is két egyforma nap, és nincs két egyforma gyerek. Sokan megkérdezték már tőlem, hogy nem unalmas-e ez a szakma, az évek hosszú során át, generációkról generációkra ugyanazt csinálni? Bátran elmondhatom, hogy nem ugyanazt csináljuk, mert nincs két egyforma nap és nincs két egyforma gyerek. Talán egy külső szemlélő unalmasnak látja, de én ezt a mai napig határozottan cáfolom. Ha szomorú vagyok, a gyerekek felvidítanak, ha nyugodt vagyok, mozgásban tartanak, és kiegészítjük egymást a gyerekekkel. Őszintén és következetesen végzem a munkám, hatalmas nagy szeretettel és törődéssel. Nekem ettől szép ez a szakma, és szépek a mindennapok is. A generációk valójában nagyon különbözőek. Ha csak az elmúlt négy évre tekintek vissza, már azóta nagyon sokat változtak. Próbálok folyamatosan mozgásban lenni; ez egy folyamatos fejlődést, folyamatos tanulást kíván, és meg kell találni azt a közös hangot, amely minden közösségben és minden osztályban igazából más és más.
Milyen egy szófogadó gyerek? Ön szerint milyen szerepet játszik egy tanító egy gyermek első iskolás éveiben?
A saját példámból kiindulva: nagyon nagy hatással volt rám a tanítónénim. Én azt mondom és gondolom, hogy napjainkban igazából nem is annyira szófogadónak kell lennie egy gyereknek, mert ez a szófogadás számomra azt jelenti, hogy igazából mi, a felnőttek, ráruházzuk azt a kívánságunkat, kérésünket, óhajunkat, amit mi, felnőttek, jónak látunk, vagy esetleg úgy gondoljuk, hogy valóban az a helyes. Ha a gyerek ezt a ruhát problémamentesen felölti, akkor azt mondjuk, hogy szófogadó. Nem biztos, hogy szófogadó kell legyen. Szerintem a kommunikációs csatorna a 
gyerekek és a tanítók között igenis egyenrangúan kell működjön, és a kommunikációval, őszinteséggel, illetve kompromisszum-kötéssel szerintem már sokkal több mindent el tudunk érni a mai rendszerben, mint kimondottan szófogadással. A legfontosabb, hogy a gyerek kell tisztelje a tanítóját, tudja a határait, és a kommunikáció kettőnk között nagyon jól kell működjön.
Mennyire tartja fontosnak a szülőkkel való kapcsolattartást?
Ez a másik dolog, ami igazából a rohanó világunknak a háttere. A szülőknek annyira kevés idő jut a mindennapokban a saját gyerekük nevelésére, hogy elmondhatjuk: szinte az intézmény neveli a gyerekeket, mert a világ ezt hozta. Nagyon fontosnak tartom a jó kommunikációt, illetve a jó, közös dolgokat a szülőkkel, mert nagymértékben befolyásolja az osztály hangulatát, a csoport működését az, hogy milyen aktívak és milyen érdeklődőek a szülők aziránt, hogy igazából mi is történik abban a napi négy, öt, vagy akár nyolc órában, ha esetleg napközis programról is beszélünk. A nyolc óra annyi, mint egy munkaidő, azért a gyerek szinte többet van a tanítójával, mint a saját anyukájával. Ez a kettő, úgymond az iskolai és a családon belüli nevelés nem kellene külön szálon fusson. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a szülők érdeklődőek legyenek, aktívan részt vegyenek az iskola életében és valóban érintettek legyenek a gyerek mindennapjaiban úgy az intézményi, mint a családi életben.
Mik a hagyományos rendszerű osztály sajátosságai? Miért előnyös egy gyermeknek ilyen osztályban tanulnia?
Én előzőleg csak hagyományos oktatásban tanítottam, tehát alternatív módszert még nem sikerült a gyakorlatban alkalmazzak. Igazából azt tudom elmondani, hogy a hagyományos oktatás már nem annyira hagyományos, mint ahogy azt akár én, vagy akár a jelenlegi szülők látták. Az a vaskalapos módszer, amit régebb ránk erőltettek, az már nem így működik. Olyan szintű szabad kezet kap a tanító a szabad programok megszervezésében és olyan kreativitás állhat a háttérben, amit igazából senki nem kérdőjelez meg, csak taníts. Legyen meg a jó eredménye, és legyen ott a fejlődés az egész csoporton belül.
Magát a hagyományos kifejezést nem tudnám egyenlővé tenni a mindennapokkal, mert nem történik semmi sem hagyományosan. Az alternatív oktatáshoz képest órarend keretű tanórák vannak, az első osztálytól kezdődően minősítéseket kapnak a gyerekek, valamint a napi program reggel 8-tól egészen 12-ig, illetve délután 1 óráig tart. Ezt követi az opcionálisan választott napközis program.
Az én gyerekem is előkészítő osztályba készül, így kettős helyzetben vagyok, hogy az asztal egyik oldalán és másik oldalán is állok, úgy szülőként, mint tanítóként. Azok a családok, akiknek belefér a mindennapjainkba az, hogy több időt töltsenek a gyerekkel, azoknak érdemes a hagyományos oktatást választani. 12-kor a gyerekek végeznek, és aki teheti, az hazaviheti, lehet az nagyszülő, lehet dédszülő, és aktívan részt vehet a gyerek délutáni tevékenységében; ugye beszélünk itt 6 éves gyerekektől kezdődően 10-11 éves gyerekekig, ameddig a 4. osztályt befejezik. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy amennyiben erre alkalom vagy lehetőség adódik, a délutáni tevékenységben vegyen részt a család. A szülőnek nagyon fontos szerepe van egy előkészítős, egy elsős vagy egy másodikos gyerek mindennapjaiban, és nemcsak a szülőknek, hanem a nagyszülőknek is. Magamból indulok ki, mert nekem is annak idején nagyon jó volt az, hogy nagymamám tanult velem, nagymamám is tanított, ott volt a délutáni szabad program, az a felhőtlen játszás. A délutáni órákban a hagyományos oktatást a napközis program követi, amit jómagam folytatok a gyerekekkel és arra igyekszem, hogy ez a közösen eltöltött idő ne csak a tanulásról, hanem a közös játékról is szóljon, megerősítve a gyerekekben a csapatmunkát, kooperálást és empátiát. Természetesen nem lehet összehasonlítani, mert már nem ugyanaz a világ, mint ami volt, de a saját példámból kiindulva tudom ezt egy picit behatárolni. Talán ezek az erősségei a hagyományos osztálynak.
Ön szerint miért fontos egy szórványközösségben az, hogy a gyermekek anyanyelvükön tanulhassanak?
Szerintem az anyanyelvünkön tudjunk magunkat a legjobban kifejezni. Minden más nyelv, amit megtanulunk, az csak egy tanult nyelv marad. A gyerekeim is több nyelvet beszélnek, de én magyar anyanyelvű vagyok, és magyar nyelven szóltam legelőször a gyerekeimhez. Azt gondolom, hogy az, amit az anyukájától hall, az a gyerek anyanyelve. Legalábbis én ezt így vélem, de lehet, hogy mások ezt másképp gondolják. Fontos, hogy az anyanyelvén, ami az első nyelv amit megtanult, azon folytassa és gyarapítsa tudását, mert én azt vallom, hogy az anyanyelvünkön tudunk legjobban érvényesülni, legjobban kifejezni magunkat. Ez mind az anyanyelvből adódik. A többi plusz nyelv egy külön tudás, de az csak tanult nyelv. Saját magamból kiindulva: hogy tudnám a gyerekemet a legjobban segíteni, hogyha nem az anyanyelvén tanítanám? Én is az anyanyelven tanultam egészen az egyetem befejezéséig, és semmiféle hátrányom nem származott ebből, ezért büszkén merem állítani, hogy így is lehet érvényesülni.
Mi az a tanítói pályával
kapcsolatos élmény, amit sohasem fog elfelejteni?
Tíz éve dolgozom pedagógusként, és ezen évek alatt rengeteg olyan élmény, esemény történt, amely talán maradandó, vagy kevésbé felejtődik el. Igazából nincs negatívum, sem pozitívum; nem tudnék külön kiemelni egyet. Talán az első év, az az első nekiindulás, amikor a gyakorlatokon az egyetem évei alatt kell tanulnod, és látod, csinálod, de maga az, amikor te saját magad ott maradsz a négy fal között egy huszonöt fős gyerekcsoporttal. Ezek olyan dolgok, érzések, amiket szerintem az ember soha nem felejt el, bármilyen hosszútávú munkáról is beszéljünk. Említhetném még a sikerélményes napokat, a gyerekek egy-egy sikerét, amely által tényleg fejlődtek és örülnek; az előadások, rengeteg szülős programot szoktam szervezni, mert ezeket nagyon fontosnak tartom. Nehézségek mindig vannak és lesznek, de idővel azok elfelejtődnek, és maradunk a szép emlékekkel. Az iskolán kívüli tevékenységek például lehetőséget nyújtanak arra, hogy más szemmel is meglássuk az iskolát. Ne csak az a mindennapi rutinunk legyen, hogy tanulunk, csináljuk, tesszük és vesszük a mindennapi dolgainkat, hanem minden egyes iskolán kívüli tevékenység lehetőséget ad arra, hogy másképp ismerjük meg az iskolát, a tanárokat, tanítókat, megismerjük egymás szüleit, az iskola légkörét más felállásban, és nem csak iskolán belüli, hanem iskolán kívüli tevékenységek keretében is. Nagyon fontosak ahhoz, hogy másképp is megismerjük egymást. Itt megvan a napi rendszerességünk, megvannak a felöltött formáink, tanár-diák-kolléga, mindenki végzi a munkáját maximálisan, és kevésbé adódik arra idő, hogy esetleg jobban megismerjük egymást, de minden iskolán kívüli tevékenység erre szabad kezet ad.
A következő tanévben újra előkészítő osztállyal fog indulni. Milyen kihívások várnak Önre?
Igazából minden nap egy kihívás egy tanító számára. Nagyon lelkesen, nagyon kíváncsian tekintek a következő tanévre. Biztos vagyok benne, hogy lesznek nehézségek, de abban is biztos vagyok, hogy ugyanannyi pozitívum és sikerélmény fog rám várni, mint az előző években, úgyhogy kíváncsian várom a következő generációm.
Bîtoancă Diana