Az év végéhez közeledve áldott ünnepet, boldog karácsonyt kívánunk minden barátunknak, ismerősünknek és szeretteink körében töltjük a napokat. Ám egészen különleges helyzetben várta és élte át a szeretet ünnepét 33 évvel ezelőtt Temesvár közössége. A forradalmi időben telő advent és a szocializmus összeomlását hozó karácsony minden más karácsonynál emlékezetesebb marad mindazoknak, akik jelen voltak a történelmi pillanatokban. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Szövetség alelnöke is köztük volt. Vele beszélgettünk a sorsfordító napokról és következményeiről.
Lövöldözések, halottak, segélyszállítmányok jellemezték az akkori napokat, nem volt fűtés sok lakásban és nem lehetett tudni, mit hoz a holnap. Ilyen körülmények között várta a karácsonyt a Toró család is Temesváron. Milyen emlékek kerülnek elő, ha 1989 karácsonyára gondol vissza?
Én december 16-tól az utcán voltam, különböző helyszíneken. Tőkés László Mária-téri református parókiájától a megyei pártbizottság előtti térig, aztán december 20-tól kis túlzással megszakítás nélkül a főtéri Opera elhíresült erkélye előtti, több tízezres tömegben, amely Temesvár felszabadulásának eufóriájában a népfelkelés szétterjedésében reménykedett. Ezt mutatta a legtöbbet skandált jelmondat: „Azi in Timisoara, mainen toata tara”, (magyarul „Ma Temesváron, holnap az egész országban”). Itt ért a hír december 22-én délben, hogy a diktátor helikopterrel menekült el a Kommunista Párt központi bizottságának bukaresti épületéből. Leírhatatlan fieszta vette kezdetét, mindenki ölelkezett, úgy éreztük, leomlott minden fal közöttünk, ami eddig elválasztott és azt hittük, ezentúl mindig így lesz. Aztán estefelé, miután elkönyveltük, hogy győzött a forradalom, a jól végzett munka örömével indultunk volna haza. Ám úgy alakult, hogy félúton előbb egy Magyarországról érkező egészségügyi segélyszállító konvojba akadtunk, akik a kórházat keresték. Tőlük tudtuk meg, hogy megnyitották a határt Magyarország és Románia között, kitörő örömmel fogadtuk ezt a hírt is. Barátainktól elszakadva feleségemmel együtt – nem akart egyedül elengedni – felszálltunk a vezérautóra, úgy igazítottuk útba őket a város másik felében található megyei kórházhoz. Visszafele jövet aztán ugyanez történt egy olyan gépkocsival, amely újságírókat, tudósítókat hozott, szintén az anyaországból, ők a forradalmárok vezetőit keresték. Elkísértük őket az Opera épületéhez, ugyanis ott székelt a napokkal azelőtt a forradalom hevében alakult Román Demokrata Front.
Így az éjfél és a kezdődő lövöldözés Temesvár főterén ért, szó sem lehetett hazamenésről. A golyózápor elöl – látni ugyan nem láttuk, de a hang annál félelmetesebb volt – a maradék néhányszáz tüntetővel együtt az Opera melletti Temesvár hotelben kerestünk menedéket, és ott is ragadtunk másnapig. Eléggé vegyes társaság közé keveredtünk, helyi értelmiségiek, munkások, külföldi újságírók egyaránt voltak köztünk. Egy hotelszobában, az ágyak között a földön ülve hallgattuk a rémhíreket arról, hogyan indultak a hírhedt Securitate seregei Temesvár felé és latolgattuk túlélési esélyeinket. Órák múlva gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy egy Újvidékről érkező tudósítóval a Főtér felé néző egyik szoba ablakán kilessünk és szembesüljünk a valósággal: a hadsereg színjátéka volt a sok lövöldözés, hiszen nemlétező ellenségre eresztettek ki tonnányi lőszert, szétlőve a Főtér néhány épületének ablakait. Később értettem meg, a színjáték igazi célja elbátortalanítani és otthonukban tartani a forradalmi tömegeket, amíg a régi hatalom új köntösben újraszervezi magát.
Nagyjából így telt a karácsonyi várakozás utolsó két napja. Szenteste napján aztán szüleimhez mentünk, ahol gyermekeinket hagytuk „megőrzésre”. Itt találtuk apám gyerekkori barátait, akik Székelyföldről évekkel azelőtt Magyarországra telepedtek, most pedig a forradalom hírére felkerekedtek csomagokkal, ajándékokkal megnézni, élünk-e az ostromlott városban. A vendégekkel és bátyám családjával együtt nagyjából 15-en töltöttük együtt, a fűtés nélküli lakásban a karácsonyfa nélküli ünnepet, volt, aki a földön aludt, de akkor semmi nem számított csak az, hogy a karácsony angyala végre elhozta nekünk a szabadságot.
A soknemzetiségű Temesváron alakult ki az ellenállásnak, a szolidaritásnak az az ereje, amely a forradalom kitöréséhez vezetett. Vajon miért éppen Temesvár lett a gyújtópont?
Több oldalról is meg lehet ezt közelíteni. Egyrészt nekünk volt Tőkés Lászlónk. A Jóisten úgy alakította a dolgokat, hogy ő ide kerüljön évekkel ezelőtt, és azt a harcot, amit a bárhol is volt, vívott a rendszer ellen, itt Temesváron ki tudta teljesíteni. Nem véletlen az sem, hogy itt gyűlt össze az a kritikus tömeg, amely képes volt csatlakozni ahhoz, amit ő képviselt. Itt, Románia nyugati részén, a magyar-jugoszláv-román hármashatás közelségében lévő egyetemi városban – a belgrádi, újvidéki és nem utolsó sorban a magyar közszolgálai televízió műsorainak hatáskörzetében az emberek jóval tájékozottabbak és felvilágosultabbak voltak. Egyrészt itt lehetett hallgatni a Kossuth rádió híreit, különböző antennákat fabrikálva be lehetett fogni a jugoszláv és magyar televízió műsorait. Másrészt még a monarchia korabeli szerepéből és szellemiségéből megmaradt örökségként kozmopolita légkör jellemzi ezt a város. Sok értelmiségi és nemcsak magyarok, folyamatosan figyelemmel kísérték Tőkés László kollaboráns egyházi elöljáróival vívott küzdelmét, többek között én is. Engem a korábbi tanítványaim vittek el hozzá, akik jártak a belvárosi gyülekezetbe. Tőkés a diktatúra legsötétebb korszakában, a 80-as évek végén merte feszegetni a korlátokat, sokszor el mert menni a falig: ilyen volt az például, amikor ’88 októberében a reformáció emléknapján Dsida Jenő szavaló estet szervezett a belvárosi református templomban. A rendszer által üldözött neoprotestáns egyházi közösségekkel is jó kapcsolatot ápolt, így történt, hogy amikor ki akarták lakoltatni ’89 decemberében, a hívek összegyűltek a lakásánál, hogy élőlánccal akadályozzák elhurcolását. Ez az elnyomó rendszer számára végzetesnek bizonyult, hiszen az volt az a szikra, amely a forradalom tüzét fellobbantotta.
Meg lehet határozni, mi volt az az aktus, ami már egyértelművé tette, hogy valami olyasmi történik, ami visszafordíthatatlan és történelmet ír?
A Chrudinák Alajos által szerkesztett Panoráma műsorban közzétett, titokban készült Tőkés interjú híre gyorsan terjedt, akkor már lehetett tudni, hogy ebből nagyobb baj is lehet.
Tőkés László remek taktikai érzékkel vonta be a történésekbe a nyilvánosságot, mint fő szövetségesét. A vasárnapi istentiszteleteken, amelyre egy idő után a magyar közösség tagjai közül egyre többen jártak, felekezetre való tekintet nélkül, folyamatosan tájékoztatta híveit és támogatóit a történésekről, bevonva őket az ellenállásba. Ezen kívül pedig, főleg az említett interjú után, egyre többen voltak a család és a gyülekezet tagjai közül, akik üzeneteit a határon túlra juttatták. Ez a hallgatás falán komoly repedést okozott. Így lett Tőkés László magányos harcából először a temesvári református közösség ügye, aztán magyar ügy, később a mellette való kiállás egyre inkább felekezetek és etnikai közösségek feletti társadalmi ügy, egyre súlyosabb politikai töltettel, mígnem elérte a kritikus tömeget és népfelkeléshez vezetett. A december 15-i élőláncot a Belvárosi Református Templom épülete körül először a gyülekezet, a református hívek alkották. Megjelent mellettük a baptista gyülekezet kórusa és egyre többen, Temesvár elégedetlen polgárai közül, többségükben románok, akik szolidaritásukat akarták kifejezni a fiatal magyar lelkipásztorral. Aztán megérezték a pillanat nagyszerűségét és amikor a villamos áramszedőjét lekapcsoló román és magyar tiltakozók között románul először elhangozott a kiáltás: Le a kommunizmussal! Le Causescuval!, mindenki számára világos lett: innen csak előre lehet menekülni, a szabadság felé. Hát így kezdődött.
Vajon mi az oka annak, hogy az ezt követő romániai forradalom győzelmét, amely megdönti végül a kommunista diktatúrát, ma mégsem ünnepli jelentőségének megfelelően az ország? Pedig véget ért általa az a gyászos időszak az ország történelmében, amely az emberek kiszolgáltatottságát és az elnyomást a szocialista tömbben is egyedülálló szélsőségekig vitte…
Bár eltelt 33 év, de még mindig sokan élnek azok közül, akik ezt a forradalmat csinálták, rengeteg elérhető adat van jelenleg is, ami lehetővé tenné azt, hogy feldolgozzuk és értékeljük, ami történt. Persze léteznek különböző szempontú összegzések, kutatások, és születtek ez elmúlt bő emberöltőnyi időben különböző narratívák, de máig hiányzik a politikai akarat, hogy rögzítsük azt a minimumot, amely a politika, a felekezetek és az etnikumok felettivé emelhetné a történtek értelmezését. Ez az, ami szükséges lenne ahhoz, hogy kollektív élménnyé váljanak ’89 decemberének rendszerváltoztató eseményei Temesváron, Bukarestben és szerte az országban. Konszenzussal kellene helyre tenni az Iliescu-rezsim idején kisiklatott emlékezetpolitikát, Tőkés László szikra-szerepét, a temesváriak szerepvállalását, a bukaresti eseményeket és az azt követő, ártatlan áldozatok életét követelő szimulákrum kitalálót és lebonyolítóit, akiket később ott találunk a marosvásárhelyi Fekete Március kivitelezésében, meg a júniusi – az ország demokratikus fejlődését és a román-magyar viszony normalizálását évtizedekre negatívan befolyásoló – bányászjárás megszervezésében. El kell jutni a történtek feldolgozásában odáig, ami a legtöbb valóságelemet tartalmazza és így az igazsághoz a legközelebb áll, ezért a résztvevők, az eseményekben szerepet vállalók számára is a leginkább elfogadható lenne. Sajnos, a jelenlegi nemzetpolitikai doktrína nem érdekelt egy olyan emlékezetpolitika kialakításában, amely helyén kezeli a magyar közösség aktivitását ebben a történelmi aktusban és a román-magyar viszony normalizálásában, mert akkor kritikus belpolitikai helyzetekben jóval nehezebb lenne elővenni és kijátszani a „magyar kártyát”. Ugyanakkor az akkori, emberi életeket kioltó bűncselekmények büntetlensége, az igazságszolgáltatás tehetetlensége és a mindenkori politikai elit többségének az erkölcsi elszámoltatáshoz való hozzáállása is hozzájárul ahhoz, hogy Románia népei nem tudják magukénak érezni és méltó módon ünnepelni a forradalmi események évfordulóját, amely – ha felemás módon is, de – mégiscsak elhozta a rendszerváltozást. Ahogyan távolodunk a csodálatos 1989-es évtől ez egyre reménytelenebb lesz.
Pedig köztudott, hogy a forradalom heteiben addig soha nem látott összefogás volt tapasztalható a románok és magyarok között, határon innen és túl. Temesvár szellemének tehát szerepe lehetne a román-magyar megbékélés megalapozásában.
Pontosan. Az a mámoros érzés, amit a forradalomban megéltünk, és amit Tőkés László a lelkek egységének nevez, felbátorított bennünket, de a lelkesedésünk csak 1990 márciusáig, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromig tarthatott. Az érzés és az illúzió elmúlt, de az együttműködés a jövőnk szempontjából megkerülhetetlen politikai realitás. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy visszanyúljunk a forradalmi időszak szellemiségéhez, és az 1989. december 15-én és 16-án történteket a magyar-román szolidaritás alapjának tekintsük. Az a szabadságvágy, ami akkor testet öltött a közös cselekvésben, érték, amely mellett elköteleződni érdemes. Reménykeltő a jövőre nézve, hogy olyan román értelmiségiek is kiálltak az ennek érdekében létrehozott „1989. december 15. – a Román-Magyar Szolidaritás Napja” Egyesület mellett, mint Gabriel Andreescu, nemzetközi hírű emberjogi aktivista vagy Florian Mihalcea, a temesvári forradalom szellemiségét leghűebben őrző Temesvár Társaság elnöke. Bennünket, a még élő résztvevőket és szemtanúkat azoknak a napoknak az emléke kötelez, és meggyőződésem, hogy ennek a szellemiségnek az átmentése az utókornak és életben tartása a jelenben jövőteremtő szándékkal olyan fundamentumot jelent, amelyre jó szívvel építhető a román-magyar megbékélés.
Szöveg: Varga Márta
Fotók: Temesvári Rádió