A gyerekekkel való foglalkozás sokszor nehéznek tűnhet, vagy kihívásokat állíthat elénk, viszont gyerekkorunk töretlen emlékei azok a pillanatok, amelyeket szívünkbe zártunk első iskolás éveink során. Ezekhez az emlékekhez nagy mértékben járul hozzá az is, hogy ki vezeti lépteinket az első időszakban, amikor meghatározóvá válik, hogy milyen irányba is indulhatunk el az életben. Tanítónk nem csak a tananyag elsajátításában segít, hanem magára az életre is nevel és felkészít.
Hogyan alakult ki a tanítói pályához való ragaszkodás? Minek köszönhetően választotta ezt a pályát, illetve hogyan vezette ez az út Temesvárra?
Több tényező játszott szerepet a pályaválasztásomban: egyrészt nagycsaládban nőttem fel egy szilágysági faluban, ahol már kicsi koromtól kezdve természetes volt, hogy a kisebb testvéreimet tanítgatom, védem, segítem az öltözködésben, napi tevékenységekben. Abban az időben még nagyon szoros közösségben éltek egymással az emberek, a szomszédok átjártak egymáshoz, így a fél utca gyerekei nálunk bandáztak, együtt találtunk ki játékokat, a kedvencem ezek közül az iskolásdi volt. Élveztem, hogy én lehetek a ,,tanítónéni”, a kicsik figyelnek rám, meghallgatják, amit mondok, én pedig feladatokat adhatok nekik, programokat, játékokat szervezhetek. Közben, amikor iskolás lettem és megismertem a tanító nénimet, már a második napon végérvényesen eldöntöttem, hogy én is olyan tanítónő leszek, mint ő. Nagy hatással volt rám a személyisége, csodálattal töltött el, hogy a rideg, kommunista diktatúra idején milyen nagy szeretettel és megértéssel fordult a gyerekek felé. Zilahon végeztem el a Gh. Sincai Tanítóképzőt, ahol egy nagyon értékes közösség tagja lehettem, emberileg sokat tett hozzá a személyiségemhez, ugyanakkor nagyon jó szakmai gya
korlatot is szereztem, hiszen az elméleti tudás mellett óriási hangsúlyt kapott a szakmai gyakorlat. A képző befejezése után szülőfalumban, Ippen kezdtem el tanítani nagy lelkesedéssel és szeretettel. A volt tanító nénim, aki időközben elköltözött, még azon a nyáron meglátogatott és megajándékozott egy Reményik Sándor-verseskötettel, aminek a mottóját kétszeresen aláhúzta: ,,Egy lángot adok, ápold, add tovább.” Nem kell mondanom, mennyire megerősítette bennem a hivatástudatot, t.i. hogy azt a lángot, amit tőle kaptam, a hitnek, szeretetnek, tudásnak a lángját kell továbbadnom a következő generációknak. Közben megismerkedtem a férjemmel, aki a szomszéd faluban szolgált, mint lelkipásztor, s amikor összeházasodtunk, megígértem neki, hogy követni fogom, bárhová megy. Így kerültünk öt év múlva Székelyudvarhelyre, ami szakmai fejlődésemnek ugyancsak egy fontos állomása lett, hiszen ott végeztem el a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozatán az egyetemet immár három kisgyerek anyukájaként, gyakorló óvónőként. Kilenc évig éltünk és szolgáltunk ott, majd 2012-ben költöztünk Temesvárra a helyi baptista gyülekezet meghívására, s az isteni gondviselésnek köszönhetően éppen volt üres állás a Bartók Béla Elméleti Líceumban, így lettem újból tanítónő. 
Nagyon hálás vagyok az iskola vezetőségének és minden munkatársnak, hogy azonnal elfogadtak, segítettek a beilleszkedésben nem csak nekem, hanem a gyerekeinknek is. Otthonra találtunk az iskolában és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy gyerekeimmel együtt ugyanabba az intézménybe járhatunk.
Volt-e olyan tanító, tanár, akire példaképként tekintett és felhasználja a tőle tanultakat mai napig is?
Nagyon sok ilyen ember volt, akire mai napig felnézek. Elsőként az említett tanítónő, aki nagyon jól tudta, hogy az írás-olvasás tananyag megtanítása mellett nagyon fontos egy olyan közvetlen, szeretetteljes viszonyt kialakítania a diákjaival, amelyben a személyiségük is fejlődik. Ugyanakkor sosem felejtem el, mennyire felkarolta a szegény gyerekeket: étellel, ruhával is ellátta őket, ha erre volt szükségük, s kész volt meglátogatni őket a nyomorúságos körülményeik között is. A képzőben ugyanilyen ember volt az osztályfőnököm, Barta Nagy Ilona, aki tisztában volt vele, hogy nem lehet addig a tananyaggal foglalkozni, amíg különböző lelki problémáinkat nem beszéljük át. Bármikor kész volt meghallgatni bennünket, soha nem éreztette a felsőbbrendűségét, mérhetetlen alázatot és tiszteletet tanusított diákjai iránt, s egy életre a szívünkbe véste kedvenc mottóját: ,,Csak attól tanulunk, akit szeretünk.”
Nehéz-e gyerekekkel dolgozni? Ön szerint miben rejlik a tanítói pálya igazi szépsége?
Gyerekekkel dolgozni nem könnyű, felnőtt emberekkel dolgozni pedig még nehezebb, hiszen amíg a gyerekek könnyen formálhatók, addig sok esetben a felnőtteket nagyon nehéz kimozdítani a berögződött álláspontjaikból, meggyőződéseikből. A tanítói hivatás nem csak a gyerekekkel való munkát jelenti, hanem a családdal való együttműködést is, hiszen a szülők a legfontosabb partnereink az oktató-nevelő folyamatban. Vakációban sokkal szebbnek látom ezt a hivatást, mint a zsúfolt hétköznapok forgatagában, mára viszont letisztult bennem sok minden. Évekig hajlamos voltam arra, hogy a nehézségeket, gondokat felnagyítva lássam és megpr
óbáljak mindent megoldani. Mindenért magamat okoltam, magamban kerestem a hibát, ha a gyerekek kezelhetetlenek voltak, ha nem tudtak elsajátítani bizonyos dolgokat, ha fáradtan és kimerülten érkeztek az iskolába. Aztán az évek során megtanultam azt, hogy a tanító nem tud mindent megoldani, nem tehető felelőssé mindenért, nem kell mindenkinek megfelelnie. Egyszerűen próbálom minden napból, helyzetből kihozni a tőlem telhető legtöbbet, legjobbat, ez néha sikerül, máskor nem. A hivatásom szépségét pedig sok apró dologban látom, amelyekre igyekszem nyitottnak lenni, ezekkel is tele vannak a mindennapok: egy kedves gesztus a gyerekek részéről, egy kedves rajz, egy mese vagy történet kapcsán kialakult mély beszélgetés, amikor fegyelmezésre sincs szükség, mert valami megérinti a lelküket, a szemük csillogása, amikor végre megértenek egy nehéz matekfeladatot, sorolhatnám. Mára már eljutottam oda, hogy szívből tudok nevetni velük egy-egy viccesebb helyzetben, s nem tartok attól, hogy esetleg csorbát szenved a tekintélyem. A gyerekekkel megélt apró csodák és örömteli pillanatok jelentik számomra a hivatásom szépségét.
Ön szerint mi jellemez egy jó tanítót? Milyen értékrendet kell képviselnie egy jó tanítónak?
Szerintem egy jó tanító elsősorban jó ember. Mivel elsősorban azzal van hatással a gyerekekre, aki ő maga, fontosnak láto
m, hogy legyen kiegyensúlyozott és a saját identitásával tisztában levő ember. Ugyanakkor a szakmai felkészültség elengedhetetlen, hiszen megfelelő szakmai tudás hiányában nem tudja kifejleszteni a tanulókban azokat a képességeket, készségeket, amiért a gyerekek iskolába járnak. Nagyon fontos, hogy optimista legyen, legyen humorérzéke, legyen alkalmazkodó, emberközeli, megértő és következetes. Ugyanakkor legyen képes bocsánatot kérni, ha hibázik, ismerje el, hogy ő sem tudhat mindent és vállalja fel a hiányosságait. Itt megállnék a felsorolással, mert nem szeretnék nagyobb terhet tenni a saját és a pedagógustársaim vállára.
Bármilyen irányba tart a világ, a jó tanítónak tisztában kell lennie a valódi értékekkel, amelyeket számomra a keresztyén értékek jelentik: becsület, tisztelet, igazságosság, őszinteség, szeretet, az ezekre való törekvés sokkal fontosabb, mint a sok pénz, külsőségek, márkás ruházat. Erre igyekszem nevelni a gyerekeket is.
Szeptembertől előkészítős osztállyal indul újra, méghozzá a Lépésről lépésre programban. Mik a hasonlóságok és a különbségek a hagyományos és a Lépésről lépésre rendszerű osztályok között?
Iskolánkban hangsúlyt fektetünk arra, hogy az oktató-nevelő munka gyermekközpontú legyen, ezért a különböző tanítási módszereket igyekszünk egyre inkább az ő igényeikhez igazítani. A hagyományos osztálytanítók sok jó módszert és gyakorlatot átvettek a Lépésről lépésre (LL) rendszerből, a LL-tanítók pedig a jól bevált hagyományos módszereket sem felejtették el. Hasonlóság az, hogy mindkét rendszer a gyermekek fejlődését tartja szem előtt, igyekszik nyíltan közeledni a gyerekek felé, ill. játékosságot, alternatív oktatási módszereket alkalmazni.
Az alapvető különbség abban van, hogy a LL osztályokat két pedagógus tanítja, a progra
m négy óráig tart, a gyerekek csak hétvégén viszik haza a heti feladatlapokat, s otthon csak az elmaradt, ill. a gyakorlásra szoruló feladatokat kell elvégezniük. Minden nap egy reggeli beszélgetőkörrel kezdődik, ahol megbeszélik a nap üzenetét, majd a tanulás műhelyekben folytatódik. Alapvető különbség még az értékelésben van, a gyerekek nem kapnak minősítést, hanem részletes, szöveges értékelést kapnak kézbe a szülők minden félév végén. Minden 100. nap elteltével nagy ünnepséget tartanak, amikor nincs tanítás, hanem különböző kreatív, vagy kulturális programon vesznek részt a gyerekek. Aki bővebben szeretne tájékozódni a LL oktatásról, szeretettel várjuk akár az iskolánkban működő játszóházakba, akár a szervezett nyílt napokra, ahol a tanítókkal elbeszélgetve minden kérdésre választ kaphat, ill. a LL oktatás hivatalos honlapján is tájékozódhat.
Miért fontos egy adott generációhoz való alkalmazkodás, illetve mit tanulhat egy tanító a diákjaitól?
Nagyon fontosnak tartom, hogy a pedagógus alkalmazkodjon ahhoz a gyerekcsoporthoz, akiket épp tanít. Ebbe a felgyorsult, digitalizált világba születik a legújabb generáció, s óriási kihívást jelent a tanítónak, hogy lépést tartson velük. Kénytelen-kelletlen, ki könnyedén, ki nehezen, de alkalmazkodnunk kell ehhez a világhoz, egymáshoz. A legszembetűnőbb változás az információáramlás és vele együtt az információs technológia területén történt. Ezért is érthető, hogy a mai gyerekek, akik mesterei az információszerzésnek, egyre több ismerettel, tárgyi tudással ren
delkeznek, ugyanakkor érzelmileg sebezhetők. Nem elég a szakmai felkészültség, ha nem értünk a nyelvükön. Szakmai követelmény, elvárás a pedagógussal szemben, hogy belső igénye legyen az informatikai fejlődés követése az oktató-nevelő munkában. Azt sem szégyen elismerni, hogy a gyerekek már jobban értenek a kütyükhöz, mint a tanító. Sokszor megtörtént, hogy nem akart működni az okostábla, kivetítő, valamilyen számítógépes program, és a gyerekek voltak azok, akik elindították, működésbe hozták. Természetesen nem csak digitális ismereteket tanulhatunk tőlük. Én tőlük tanultam azt, hogy örüljek a pillanatnak, s ne vegyem mindig túl komolyan magam. Tőlük tanulhatjuk meg azt is, hogy hamar túl lehet lépni sérelmeken, könnyen meg lehet bocsátani.
Miért fontos az, hogy a gyerekeknek lehetőségük legyen anyanyelvükön tanulni?
Magyarságunknak, magyar mivoltunknak legfontosabb alapja a magyar nyelv. Az anyanyelvünk határozza meg a kultúránkat, a kultúránk pedig meghatározza a jelenünket és a jövőnket, az azonosságtudatunkhoz pedig elengedhetetlen. Hogy miért fontos magyar nyelven tanulni? Nagyon sok tudós ember kutatta és
elmondta már, én csak megerősíteném, hogy a magyar nyelv rendkívül képi módon gondolkodik. Tudományosan bizonyított tény, hogy a magyar nyelv különösen ,,áthuzalozza” az agyat, vagyis mindkét agyféltekét munkában tartja pusztán azzal, hogy magyarul beszélünk, olvasunk és gondolkodunk. George Bernard Shaw, a híres drámaíró mondta: ,,Ha magyar lenne az anyanyelvem, életművem sokkal értékesebb lenne.” Nagytatám pedig arra tanított, hogy ha valaki nem értékeli és tiszteli anyanyelvét, nem tiszteli önmagát sem. Ehhez nem nagyon van mit hozzáfűzni.
Volt-e olyan élménye a tanítói pályája során, ami különösen fontos volt és amit egyedi emlékként őriz meg?
Nagyon sok ilyen élmény van, most az egyik legfrissebbet említeném meg. A karácsony előtti héten arra kértem a gyerekeket, hogy díszítsenek fel egy karácsonyfát olyan mondatokkal, gondolatokkal, amelyek számukra a karácsony lényegét jelentik. Ilyen díszek kerültek a fára: ,,A karácsony számomra a szeretetet és az együttlétet jelenti.” ,,A karácsony lényege az, hogy Jézus megszületett.” ,,Törekedjetek a szeretetre!” ,,A karácsony lényege: Isten szekerét megkeresni.” ,,Tisztuljon meg a lelketek!” ,,A karácsony üzenete az, ho
gy szeressünk, hogy ne csak kívülről legyünk tiszták, hanem belülről is.” Szívmelengető volt olvasni a gondolataikat, s az ilyen élményeket jó mélyen elraktározom a szívemben, és amikor nehézségek jönnek, ezekből erőt és új lendületet merítek.
Bîtoancă Diana