Kérlek mutatkozz be az olvasóknak!
A nevem Tasi Ottilia Gyöngyvér. Nagyszalontán születtem. 1986-ban végeztem el Nagyváradon a tanítóképzőt. Ezután Bihar megyébe kerültem Érszőllősre, 4 évig ott dolgoztam. 1990-ben mentem férjhez és kerültem Temesvárra, ahol kezdettől fogva mostanáig a Bartók Béla Elméleti Líceumban tanítok, a családunkat is itt alapítottuk. 2012 óta a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Temes megyei elnöke vagyok.
Két lányom van, de sajnos nincs itthon egyikük sem. Az egyik Kolozsváron, a másik Németországban folytatja mesteri tanulmányait. Természetesen nagyon hiányoznak, de úgy gondolom, hogy ahol az ember megtalálja a küldetését és boldogságát, ott kell lennie. Hiszek abban, hogy a szülő a gyermekeinek gyökereket és szárnyakat kell adjon! Ahogy a szüleim nekem is szárnyakat adtak, majd repülök én is a gyermekeim után, ha a sors úgy kéri.
Miért választottad a pedagógus hivatást?
Mindig tanító néni szerettem volna lenni. Kicsi koromban, amikor még az utcán játszottak a gyerekek, az árokparton megszerveztem magamnak az „osztályomat”, s természetesen én voltam a tanító néni. Valami már akkor is mocorgott bennem! A mai napig elcsodálkozom azon, hogy mikor Érszőllősön tényleg tanítónő lettem, akkor „gyermekre” bíztak gyermekeket, mert utólag azt mondom, hogy 18 évesen még gyermekek voltunk. De akkor az a rendszer így működött. Nagyon jó volt együtt növekedni azokkal a gyerekekkel, nagyon jó volt belekóstolni a vidéki életbe és utólag azt mondom, hogy életem egyik legszebb periódusa volt. Egy másfajta rendszerben, egy másfajta közegben. Amikor az idős néni is azt mondta nekem, hogy „csókolom tanító néni”, akkor hirtelen nem tudtam, hogyan válaszoljak. De ezek meghatározó élmények voltak és élnek bennem, ma is gyakran visszanyúlok ezekhez az emlékekhez, mert lehet belőlük táplálkozni. A Bartók Béla Elméleti Líceumban lassan egyike vagyok a legrégebb óta ott tanító pedagógusoknak. Furcsa is kimondanom, hogy gyakorlatilag két munkahelyem volt, míg mások szinte évente vagy kétévente váltják a munkahelyeiket. Jó ez az állandóság, legalábbis én szeretem, mert többet tehetek! Látom a folyamatokat, a változásokat, látom a dolgok épülését, a rezdüléseket… és úgy gondolom, hogy ez építő, mert tapasztalat és tartalom van mögötte. Közben persze minden lehetséges fokozatot megszereztem, amit egy tanító megszerezhet. Az egyetemet is elvégeztem, mert kellett a felsőfokú végzettség, ami a pályám kezdetén még nem kellett, de utólag a dolgok már megváltoztak.
Ez a változás miben nyilvánult meg a tanári pályád során?
Az évek során igyekeztem lépést tartani a változásokkal, szakmailag tájékozódni, fejlődni, új módszereket is beiktatni a mindennapi munkába. A Bartók Béla Líceumban a második generációt kezdtem oktatni „step-by-step” magyarul „lépésről-lépésre” alternatív módszerrel. Nagyon szeretem! Ha valaki mondjuk 15 évvel ezelőtt azt állítja, hogy ezt fogom csinálni, akkor valószínűleg nagyon furcsán néztem volna rá, szinte elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy ekkorát változtassak! De az egyik legjobb döntésem volt, hogy ezt bevállaltam, mert ahogy változik minden körülöttünk, úgy gondolom, hogy nekünk is változnunk kell. Meg kell találnunk azt a módot és azt a közeget, amiben tudunk értéket adni és értéket képviselni. Úgy gondolom, hogy ez lehetséges, meg lehet találni annak a módját, hogy egy megváltozott világban is kiegyensúlyozott, boldog, magyarul beszélő közösségben élő és ilyen közösségre vágyó gyermekeket neveljünk.
Hogy jött az RMPSZ az életedbe? Felkértek erre a szerepre?
Magam is kezdetektől a pedagógus szövetség tagja voltam, de nem mondhatnám azt, hogy túlságosan aktív tagja. Az igazság az – és én nem szégyellem ezt kimondani – hogy amíg a gyermekeim kicsik voltak, addig én főállásban anyuka voltam, háziasszony, feleség és tanítónő. Nem állíthatom azt feltétlenül, hogy nagyon aktív közösségi életet éltem. Számomra nagyon fontos volt a családi béke, egyensúly és a gyermekeim fejlődése. Viszont ahogy elkezdtek növekedni a gyerekek, akkor átértékeltem magamban, hogy mi van velem. És ilyenkor az ember már jobban nyit. Nem kell a gyerekeket elvinni és hazahozni az iskolából, iskolán kívüli programról, több helyre el lehet járni. Egyre többet vettem részt szakmai programokban. 2012-ben az elődöm, Halász Ferenc tanár úr partiumi alelnök lett, és a következő RMPSZ tisztújító közgyűlésen javasolt engem a Temes megyei szervezet élére. A résztvevők pedig elfogadtak és támogattak, így 2012 tavaszától töltöm be ezt a feladatkört. 2016-ban ismét tisztújító ülés volt, ahol a résztvevő pedagógusok újból megelőlegezték bizalmukat irányomban, szóval a következő négy évben is folytatom ezt a tevékenységet.
Mi motivál abban, hogy a tanári munka mellett egy ilyen szerepet is betölts? Fel kellett nőnöd ehhez a szerephez vagy egyből „belesimultál”?
Hiszek benne és ez a legfontosabb! Amikor elvállaltam kicsit úgy „látatlanban”, akkor bennem szinte csak a hit volt meg, hogy ez egy jó dolog és megtanulom jól csinálni. Fel kellett nőnöm a feladathoz, de ha hittem abban, hogy hasznos ügy mellett kötelezem el magam, támogató csapatban tudok majd dolgozni és együtt továbbra is támogató szervezete leszünk a megyei oktatásnak. Lassan megtanultam, hogyan lehet hatékonyan munkálkodni egy civilszervezetben, együttműködni más szervezetekkel. Kitágult a látóköröm, igyekszem megragadni minden lehetőséget, amely által a megyei oktatás színvonala emelhető.
És ebben segítettek a környezetedben élő kollégák?
Természetesen, tartalmi és szervezési feladatok elvégzésében egyaránt. Ugyanakkor az, hogy állandó kapcsolatban lehetek a többi megye elnökeivel. Évente legalább háromszor-négyszer van egy találkozónk országos szinten (a virtuális kapcsolattartáson kívül), ahol hosszú órákig beszéljük át a programokat, feladatokat. Nagyon fontos a szakmai kapcsolatrendszer, a vélemény- és tapasztalatcsere. Ebbe bele kell jönni, határozottan azt mondom, hogy a lendületemen és a szenvedélyemen kívül, civil szervezeti szempontból eleinte tájékozatlan voltam, de tudtam, hogy vannak kollégák, akikre számíthatok, akiktől tanulhatok és akikkel együtt ezt végezhetem. Utólag talán azt is mondhatnám, hogy kiléptem a komfortzónámból, feszegettem a határaim, de néha merni kell lépni új dolgok felé. Az eredmények, sikerek motiválnak, új erőt adnak.
Eddig hogyan értékeled az RMPSZ Temes megyében végzett munkáját?
Megalakulásától céljai szerint tevékenykedik, mely elsősorban a magyar nyelvű oktatás minőségének állandó jellegű javítása (továbbképző tanfolyamok, tehetségápoló programok, táborok, ösztöndíjak, oktatási eszközök stb. által), együttműködik minden olyan intézménnyel, szakmai szervezettel, amely az oktatási intézményekért és a pedagógusokért munkálkodik. Folyamatosan azt érzem, hogy épül. Országos szinten is egyre több a program, amibe bekapcsolódunk, amit helyi szinten bonyolítunk, de ehhez folyamatosan tesszük hozzá mindazt, amire a megyei oktatási rendszernek szüksége van. A megyében kiépült egy szakmai hálózat, de a programokba igyekszünk egyre több pedagógust bevonni, dinamikus civilszervezetté válni.
Akkor az nem is aktuális kérdés, hogy min változtatnál, hiszen egy épülési folyamatról van szó?
Úgy gondolom, hogy bármilyen civil tevékenységről, bármilyen civilszervezetről, közösségről van szó, ha „csak” a meglévő, jól bejáratott programokat próbálja fenntartani, akkor egy idő után elkezd leépülni. Örökösen fejlődni kell, valamin változtatni, pluszt belevinni.
A tartós stagnálás egyenlő a leépüléssel?
Lassan igen, bekövetkezhet. Ez bármelyik szervezetnél, intézménynél, így az RMPSZ-nél is megtörténhet. Számos országosan futó programnak, például a „Szülőföldön magyarul” programnak, diáktáboroztatási programnak vagyunk a lebonyolítói, de ha itt leragadunk, helyi szinten semmi újat, semmi építőt nem viszünk be a tevékenységbe, akkor stagnálni kezdünk. A jelen új kihívások elé állít, megoldásukra új célokat kel kitűzni.
Az RMPSZ egy jól kiépült hálózat, befelé könnyen megtudjátok szólítani a pedagógusokat, de mi a helyzet a szülőkkel, a kifelé irányuló kommunikációval? Ha jól értem, a ti elemi érdeketek, hogy a magyar tannyelvű oktatás ne csak megmaradjon, hanem gyarapodjon. És ebben az egyik legnagyobb szövetségesetek a szülői közösség, hiszen az ő döntésük mérvadó abban, hogy hova járnak a gyerekek.
A pedagógusszövetség neve is sugallja, hogy elsősorban a pedagógusokra koncentrál, akik majd hatékonyan végzik tevékenységüket az oktatási intézményekben. A fő programok között elsődleges helyet foglanak el a pedagógus-továbbképzések. Úgy gondolom, a pedagógust kell folyamatosan képezni, lélekben fiatalon tartani és építeni. Számára olyan szakmai hálózatot kell működtetni, amely támogatja, segíti, hiszen ne felejtsük el, hogy a megyében a települések pedagógusközösségei igen alacsony létszámúak, több esetben egy pedagógus irányítja a magyar tagozat egy-egy szintjét. Meg kell erősíteni őt ebben a munkában, hiszen közösségének meghatározó személye. Ha ő minőségi munkát végez, akkor nyilván ,,bevonzza” a gyerekeket, a szülők könnyebben döntenek a magyar tagozat mellett. Ebben azzal segítünk, hogy a tanfelügyelőség képviselői, Bartók Béla Elméleti Líceum vezetősége és a pedagógusszövetség az iskolák pedagógusaival rendszeresen szervez szülői találkozókat, úgy Temesváron, mint a vidéki településeken is. Szeretnénk partnerek lenni abban, hogy minden oktatási intézményben a helyi igényekre a helyi pedagógusokkal, szülőkkel együtt megoldásokat keressünk.
Mi nyeri meg leginkább a szülőket? Az iskola hírneve vagy a pedagógus híre, akihez a gyermekeiket adhatják?
Végülis mindkettő. Elemiben szinte biztos, hogy a szülő pedagógust választ gyermeke számára, de nem mindegy az sem, hogy a pedagógus éppen milyen intézményben van.
A szülő lehetőleg olyan iskolát választ, ahol belátja a gyermek útját az elemitől az érettségiig. Most amikor az előkészítő osztályunkat kezdtük, egy adatlapot kitöltésére kértük a szülőket, a gyermekkel kapcsolatos legfontosabb információkkal, viszont kicsit merészen odaírtuk a végére, hogy „Kérjük folytassa a megkezdett mondatot: Úgy gondolom, az iskola az a hely, ahol…”. Nagyon nagyon meglepő válaszokat kaptunk, de pozitív értelemben! Sokszor azt gondoljuk, hogy a szülőnek az az elvárása, hogy nagyon sokat tanítsunk, nagyon sokat kérjünk számon és versenyekre készítsük a gyerekeket, ahol majd nagyszerű eredményt érnek el. A válaszokból kiderült, sokkal fontosabb a szülő számára, hogy a gyereke boldog legyen, örömmel jöjjön iskolába, barátokat szerezzen, egy kellemes környezetben fejlődjön, ahol felfedezheti érdeklődési körét, tehetségét. Olyan iskolát szeretnének, ahol a gyermekeikkel egy ingergazdag, meleg, szeretetteljes környezetben foglalkoznak felkészült, motivált pedagógusok… A szülők talán abból a tapasztalatból indulnak ki, hogy talán ők is nehezen tudták eldönteni, hogy mit akarnak csinálni… fontos, hogy a fiataljaink tudják majd miben jók, ezzel megkönnyítve majd a pályaválasztást. Ha a szülő egy olyan iskolát lát, ahol nagyon sokféle diákkal foglalkozunk, odafigyelünk igényeire, ahol fontos számunkra, hogy mindenki találjon számára megfelelő programot, ahol úgy fejlesztjük, hogy közösségének is értékes tagjává váljon, akkor úgy gondolom, hogy van igényük egy ilyen iskolára. Ami színes, sokféle dolgot le tud fedni, anélkül, hogy szétesne, megőrizve sajátos szellemiségét.
Tehát azt mondod, hogy amikor a Bartók Béla Elméleti Líceumra tekintesz, elsősorban egy személyközpontú iskolát látsz magad előtt, egy tehetséggondozó műhelyt, ahol jó és összetartó közösségek vannak. De vajon ez pozitívan visszahat a tanulmányi eredményekre is?
Ez összefügg! Kevesebben vagyunk, nem harminc fős létszámú osztályokról beszélünk (bár az elemiben örömünkre pár éve effelé közeledünk). Ezekben a kis osztályokban vannak azok a gyerekek, akik több területen tehetségesek. Örökzöld téma mindenhol, mivel tudjuk megelőzni, hogy ezek a gyerekek kiégjenek és kimerüljenek. Több tantárgyból jól teljesítenek, ugyanakkor színjátszókörbe járnak, tagjai a diákönkormányzatnak, stb. Kihívás az egyensúly megtartása diák és pedagógus számára egyaránt. Úgy gondolom, hogy a tanáraink vannak annyira felkészültek, előrelátóak és strukturáltak, hogy ezt tudják szem előtt tartsák. Egy kicsit amolyan „húzd meg-ereszd meg” játék ez.
Én csak néhány hete érkeztem a Bánságba, korábban sosem éltem itt. De ilyen rövid idő alatt is több személytől hallottam arról a problémáról, hogy a magyar anyanyelvű lakosok sokszor azért íratják inkább román nyelvű tagozatra a gyermekeiket, mert véleményük szerint ezáltal jobban érvényesülhetnek majd az életben. Mit gondolsz erről? Igazol benneteket a tehetségek és a továbbtanulók száma?
Szerintem ami a magyar iskolában folyik, az hosszú távon igazol bennünket! Az a tény, hogy a magyar családok mellett egyre több nyelvileg vegyes család is választja gyermeke számára a magyar nyelven való tanulás lehetőségét, a magyar közösséget, mindez a munkánk visszaigazolása. Diákjaink rengeteg szép eredményt érnek el országos, nemzetközi megmérettetéseken, de számos közösségi élményben is van részük. Azokkal a többségi iskolákkal, ahol sokszor felvételiken keresztül rendkívül megszűrt, tudatosan összeválogatott elit osztályokat hoznak létre, nem is akarjuk felvenni a versenyt, más a stratégiánk, mások a prioritásaink.
Szóval aki magyar tagozatra íratja a gyerekét az többletet kap? Ha én most fiatal szülőként azon hezitálnék, hogy mivel teszem a legjobbat a gyerekemnek, akkor milyen érvekkel próbálnál meggyőzni a magyar iskola mellett?
Igen, szerintem többletet kap! De jó kérdés, hogy miből kap… Mi sokoldalúak vagyunk, sok mindenben kipróbálhatják magukat a gyerekek, mert erre lehetőségük van. Igyekszünk úgy dolgozni, hogy tehetségüket kibontakoztassák, kreativitásukat, önbizalmukat növeljük. Hiszem, hogy ez a jövőben számukra sokkal fontosabb lesz és sokkal könnyebben elboldogulnak, mint azok, akik már kis koruktól vannak állítva egy „sínre”, főleg teljesítményt szeretnének. Lehet, hogy ők 200 km/h sebességgel tudnak haladni, de csak egy irányba és nem tudnak lejönni a sínről. Viszont manapság szerintem pont ez az egyik legfontosabb dolog, mert lehet, hogy én csak 120 km/h sebességgel megyek, de onnan át tudok ülni egy biciklire és sokkal gyorsabban áttekerek egy dombon, mint amennyi idő alatt az a vonat megkerüli egy kötött sínpályán. Nagyon fontos, hogy a szülőt itt partnerként megnyerjük. Kezdettől fogva értse meg, hogy miért fontos egy-egy iskolai rendezvény, egy tehetségnap, hagyományőrző program… és ne azt kérdezze, hogy miért nem oldanak inkább sokkal több feladatot valamelyik tantárgyból. Ugyanakkor az érvek felsorolásakor meg kell említeni, hogy a számban kisebb közösségek esetében sokkal nagyobb az egyénre való odafigyelés, sok esetben szorosabb, bizalmasabb a kapcsolat a szülőkkel. Aztán jelentősek az iskolatámogató civilszervezetek programjai. Nem elhanyagolható az sem, hogy a kisebb számú közösségben több, szorosabb a személyes kapcsolat, nagyobb a bizalom úgy a diákok, mint a szülők, támogatók szintjén is.
És mennyit változtat ezen a helyzeten, hogy szórványban végzitek a munkátokat?
Sajátos. Könnyebb helyzetben vagyunk sok tekintetben, hiszen nincs sok magyar iskola, akik ,,versenyeznek” egymással, ellenben van sok román és más nyelvű iskola, amelyek vonzóak lehetnek. Számunkra sok tekintetben nagyobb a kihívás, mert szórvány iskolaként nem csak a gyermeket, hanem a családot is nagyon meg kell nyerjük magunknak és nagyon sok esetben a családnak is olyan közösségi élményt kell nyújtani, amit egyébként lehet nem talál meg a városban. Az iskolák közösségi iskolákká kell váljanak. Mögötte nagyon sok elkötelezett munka van, az az érzésem, hogy sokszor sokkal többet dolgozunk, mint a többségi iskolák vagy a tömbmagyarságban levő iskolák, de az eredmények önmagukért beszélnek.
Dani Bence, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa