„Kis Bécsnek” szokták becézni, nem minden alap nélkül, a hízelgők meg az elfogultabb lokálpatrióták a Bánság fővárosát. Az oszmán hódítókat 1716-ban felváltó osztrák gyarmatosítók a Temesköz mocsarai közé emelt közép- és török kori várat és települést kíméletlenül lerombolták, hogy helyükre egy Vauban-típusú, kilenc bástyás új erődítményt és hadmérnökök tervezte korszerű várost építsenek. Mintául és mércéül a Habsburg Birodalom székvárosa szolgált. A vonalzóval meghúzott, egymásra merőleges utcákat, a tágas tereket a császárváros építészei által tervezett barokk stílusú laktanyákkal, középületekkel, bérpalotákkal és családi házakkal szegélyezték. A köztéri szobrokat, a templomokat ékesítő műalkotásokat is Bécsből hozták hajón és tengelyen. Védelmi megfontolásokból a várfalaktól tekintélyes távolságra létesült külvárosok is a császárváros mintájára kaptak nevet. A Károly Róbert, Ozorai Pipo, Hunyadi János, Kinizsi Pál, Losonczi István és hadvezértársaik egykori fészkét tipikus garnizonvárossá szürkítette és merevítette a vörös-fekete kincstári katonai és polgári adminisztráció: a szabályozott, a hajózhatóvá tett Béga-csatorna két partján kiépült laktanya-telep idővel délkeleti irányban az európai barokk építészet és művészet végvárává, előretolt bástyájává rangosult. A Bécsből kormányzott tartományba, a Temesi Bánság szívébe a katonák, a kincstári hivatalnokok, az iparosok számottevő hányada egyenesen a császárvárosból érkezett a jobb kereset és megélhetés reményében. Főként a német népesség vállalkozókedvének köszönhetően élénk fejlődésnek lendült az ipar és a kereskedelem, amely a város gyors polgárosodását gerjesztette és biztosította. A Temesvárott szolgáló vagy megtelepedett katonák, hivatalnokok, kereskedők és iparosok több mint két évszázadon át, következetesen Bécshez igazodtak, mindenben a császárvárost majmolták, követték és utánozták.
A Béga-parti város históriájának legbuzgóbb és legfelkészültebb kutatója, a legkiválóbb „temesvárológusnak” tartott Berkeszi István (1853–1922), iskola- és múzeumigazgató több tanulmányában, forrásközlésében és helytörténeti monográfiájában – Társadalmi és kulturális viszonyok Temesváron a múlt század végén (1900), Temesvár szab. kir. város kismonographiája (1900), Társadalmi élet Temesvárott 1801-ben (1902), Adalékok Temesvár műveltségi viszonyaihoz a XIX. század legelején (1915) – kiadósabban, részletekig hatoló alapossággal írt, értekezett a tartományközpont vendéglátásának, kávéházi életének fejlődéstörténetéről, rég- és közelmúltjáról. A Bánság közigazgatási, szellemi és gazdasági központjának főjegyzője, a Béga-parti város Osztrák-Magyar Monarchiabeli utolsó polgármestere, a statisztikusként, helytörténészként és emlékirat-szerzőként is jeleskedő Geml József (1858–1929) könyveiben ugyancsak számbavette, felsorolta a „magyar Manchesterként” is emlegetett település vendégfogadóit, szállodáit, vendéglőit, sörözőit és kávéházait. Foglalkozott a témával az újságíró-helytörténész Osztie Andor (1869–1929), Schiff Béla (1897–1950) és Reiter Róbert (1899–1989) is. Történelmi vázlatunkban főként elődök adataira, leírásaira és megállapításaira alapozunk.
A kávéfogyasztás szokása Temesvárott már az oszmán uralom 164 esztendeje alatt meghonosodott. A várat és környékét 1552-ben elfoglaló török hódítók az összeírások adatai valamint az utazók és kémek beszámolói szerint kávézó helyeket rendeztek be és tartottak fenn a városban, főként a bazárok és a mecsetek közelében. A nagybazár szomszédsága okán is nagy közkedveltségnek és látogatottságnak örvendett a főmecsetté átalakított korábbi Szent György-templom melletti kávézó, ahol rátermett „kahvedzsik” készítették a közönségesen „fekete víznek”, illetve „fekete levesnek” nevezett egyre nagyobb közkedveltségnek örvendő italt. „A várban búzamagtárak és kávéházak vannak” – jegyezte meg egyebek mellett az elajet-központtá rangosított 17. századi Temesvárról a híres török világutazó, Evlia Cselebi (1611–1684). A 18. századi valamint a későbbi bontások, a nagyarányú építkezések, városrendezési munkálatok miatt a hajdani fogadóknak, török kori nevezetes kávézóknak még a helyét sem lehet kikövetkeztetni, hozzávetőleges pontossággal meghatározni.
A törökök 1716-os kiűzését követően, a berendezkedő osztrák katonai és polgári adminisztráció, a közvetlenül Bécsből kormányzott új birodalmi tartomány, a Temesi Bánság központjában alkalmas feltételeket biztosított fogadók, vendéglők és kávéházak létesítésére, működtetésére is. Már a 18. század első harmadában a kincstári harmincadhivatal épületének szomszédságában megnyitotta kapuit a Trombitás szálló és vendéglő, amelynek szolgáltatásait az előkelőbb idegenek és a gazdag földbirtokosok vették igénybe leginkább, s amelynek udvara a Bécs és Nagyszeben között rendszeresen közlekedő postakocsik állomáshelyeként is szolgált. Kiválóbb szállók és egyúttal vendéglők voltak még a 18. század elején a Béga-parti városban a Szarvas (Hirsch), a Hétválasztó (Sieben Churfürsten), a Koszorú (Kranz), az Oroszlán (Der Löwe), a Három korona (Drei Kronen) és a Szőlőfürt (Weintraube). Josef Leibnitzer városi tanácsos 1740-ben megvásárolta három esztendő leforgása alatt törlesztendő 3500 forintért a jezsuita rendtől a Szent György téren emelkedő Szarvas nevű házat, melyben szállodát, vendéglőt és kávéházat rendezett be, amelyek Szarvas illetve Arany Szarvas néven, több mint 200 éven át, folyamatosan üzemeltek.
A Joseph Emanuel Fischer von Erlach (1693–1742) tervei alapján épülő római katolikus székesegyház előtti piacteret a Szent György térrel összekötő President utcában Widmesser kőművesmester 1742-ben nyitotta meg a Vörös Ökörhöz címzett vendéglőjét és kávéházát. Napóra díszelgett a városháza melletti épület homlokzatán, amelynek földszintjén a 18. század derekától a Két Arany Kulcshoz nevű fogadó, vendéglő és kávéház üzemelt. Az előkelőbb, az igényesebb temesvári kávéházakban – a Reudotban, a Trombitásban, a Szarvasban és a Hétválasztóban – már a felvilágosodás eseménydús, mozgalmas korában kül- valamint belföldi hírlapok, folyóiratok állottak a vendégek rendelkezésére.
Temesvárott 1771. április 18-án, egy csütörtöki napon hagyta el Matthäus Joseph Heimerl a Gyárvárosban fölállított nyomdáját, az országrész első időszaki sajtótermékének, a Temeswarer Nachrichten című hetilapnak beköszönő száma. A hetilap Intelligenz Blatt címen irodalmi-művelődési mellékletet is megjelentetett. 1784-től látott nyomdafestéket a Béga-parti városban a Temeswarer Zeitung, 1787-től a Temesvarer Mercur. A hírlapolvasás divattá vált. A friss információk iránti érdeklődést erősítették, látványosan meghatványozták az érdekfeszítő honi és külföldi események: a francia forradalom kitörése és drasztikus fordulatai, az 1788–1791. évi török háború valamint az 1790–1791-es pozsonyi országgyűlés stb. Mindenki biztos forrásból kívánt és igyekezett értesülni a történtekről, és sietett véleményt, eszmét cserélni azokról barátaival, ismerőseivel. Valósággal özönlöttek a temesvári polgárok is a bécsi és külföldi lapokat járató kávéházakba.
Az 1761-ben a Szerb utcában felépített rác városházát, miután a két magisztrátust – a németet és a szerbet – a szabad királyi városi rang elnyerését követően összevonták, egyesítették, 1782-ben színházzá „idomíttatta át” a város, egyúttal tánctermet, vendéglőt és kávéházat is kialakítva az ingatlanban.
„Igen kifejlett volt a kávéházi élet. Még külföldiek is kiemelik, hogy Temesváron több szép kávéház van. Ez pótolta akkor a társasköröket. Temesváron már a XVIII. század elején voltak jelesebb kávéházak; 1768-ban a Belvárosban három nagy kávéház volt: a Barth Jánosé, Delbondioé és a Magdeburg Rudolfé, a század 80-as éveiben a belvárosi Demmelmayer-féle házban volt a város legfényesebb kávéháza, de kávét és rosolist nemcsak a kávéházakban, hanem a korcsmákban is mértek, annak daczára, hogy a bánáti kormány ezt a korcsmárosoknak megtiltotta. E miatt már 1768-ban a három kávés panasszal fordult ismét a hatósághoz, hogy a tanács tiltsa meg ezt a korcsmárosoknak. A tanács el is rendelte, hogy a Szarvas, Trombitás, Vörös Ökör, a Rössl és a ráczvárosházi vendéglős ne merjen ezután kávét mérni. Sőt 1784-ben a városi tanács különösen meghagyta a városi kapitánynak, ügyeljen fel arra, hogy a korcsmárosok a bort ne hamisítsák.” – írta 1900-ban a Történelmi és Régészeti Értesítő hasábjain közölt Társadalmi és kulturális viszonyok Temesváron a múlt század végén című tanulmányában dr. Berkeszi István. Egyébként az emeletes Demmelmayer-féle házban, amelynek földszintjén a település legfényesebb kávéháza üzemelt, jött a világra, Kiss Ágoston és Bogdanovics Anna fiaként Kiss Ernő (1799–1849), a későbbi honvédtábornok aradi vértanú.
A temesváriak leginkább az esti és az éjjeli órákban időztek muzsikaszó mellett a 18. században a kávéházakban, amelyek 1765-ig éjfélig voltak nyitva. A kocsmák és a vendéglők 23 órakor zártak. A kártyázást a kávéházakban mértéktelen szenvedéllyel űzték. Némelyek még vasár- és ünnepnapokon, az istentiszteletek ideje alatt is az „ördög bibliáját” forgatták. 1783-ban a városatyák szabályrendeletet fogadtak el, amelyben kimondták, hogy a kávéházakat már este 10 órakor be kell zárni, s hogy minden alkalommal 12 forinttal fogják büntetni azokat a kávésokat, akik megengedik ünnepnapokon a kártyázást de. 11 óra előtt. A szerencsejátékok szenvedélyének elharapozódása, erőteljes térnyerése mérséklése céljából 1784-ben a városi tanács betiltotta a „Pharao, Lendsknecht, Quindeci, Trent-Querent, Ramschl, Ferbli, Sincere, Moliera és a Halber-Zwölwe kártyajátékokat”. A rangosabb kávéházakban külön kártyaszobákat, biliárdtermeket és kuglizókat is berendeztek. A polgárság nyomatékos kérésére a magisztrátus visszaállította a vendéglátóhelyek korábbi órarendjét, mivel a nyári hónapokban a Bánság szívében olyan nagy volt a hőség, hogy a „bürgerek” csak az éjszakai órákban üdíthették föl magukat néhány pohár sörrel vagy borral.
A német fejedelemségek távoli vidékeiről, tájegységeiről a Bánságba özönlött telepesek leszármazottainak, a császárt szolgáló katonáknak, a vármegye magyar nemesi előnevet viselő hivatalnokainak, a császári kincstár által kiárusított földbirtokokat fölvásárló örmény, makedón és görög kereskedőknek, a létszámában lendületesen gyarapodó intelligenciának 14 kávéház, 11 italmérés és 17 vendégfogadó állt a rendelkezésére Temesvárott a 18. század végén, amikor a Béga-parti városban 65 magyar nemescsalád lakott. „Temesvár akkoriban igen mulató város volt.” A mocsarak ölelésébe épített garnizonvárosban tömegesen szedte áldozatait a malária: a betegségtől, a váltóláztól, a haláltól való örökös félelem kicsapongóvá, költekezővé, a pillanatnak élővé tette a lakosság jelentős hányadát.
Habár a 10.000-et megközelítő népességével Temesvár kisvárosnak számított a 18. és 19. századok fordulóján, társadalmi és társasági élete nagyvárosi képet mutatott. Tekintélyes volt a hivatalnokok, az értelmiségiek számaránya a lakosság körében. A farsangok időszakában nagy számban kereste fel a megyeközpontot és időzött a városban a környékbeli nemesség. A Redout, az 1879-ben lebontott Városi Vigadó képezte azt a helyet, ahol a temesvári és vidéki előkelőbb társaság találkozni szokott. Oda jártak mulatni, szórakozni; mert egy födél alatt volt a színház, a kávéház és az emeleten a táncterem.
Gróf Teleki Domokos (1773–1798), a marosvásárhelyi könyvtár, a híres „téka” alapítójának, gróf Teleki Sámuel kancellárnak a fia, aki második országjáró útja során 1794-ben kereste fel a „Banatust”, Temesvárt az általa meglátogatott városok közül az akkortájt kiépülő Pest után a legszebbnek nevezte, minősítette. „Kávéház pedig aránylag Magyarországnak talán egyetlen városában sem volt annyi mint Temesváron. Hazánkban az első nyilvános kávéház 1730-ban nyílt meg Pozsonyban; Temesváron, ha nem is előbb, de valószínű, hogy nem sokkal utóbb már szintén voltak kávéházak; 1801-ben már vagy 12-re ment a temesvári kávéházak száma” – állapította a meg Társadalmi élet Temesvárott 1901-ben közölt tanulmányában dr. Berkeszi István, történész, iskola- és múzeumigazgató.
A Torontál vármegyei Csatádon született osztrák költő, Nikolaus Lenau (1802–1850) édesapja, Franz Niembsch Strehlenau, a kicsapongó, könnyelmű életvitelű kamarai írnok – a tragikus sorsú poéta életírói szerint – a temesvár-józsefvárosi Fehér Hajóhoz címzett forgalmas vendéglőben és kávéházban valamint a várbeli Trombitásban vívta véget nem érő kártyacsatáit. Játékszenvedélye arra sarkallta, hogy minduntalan módot és alkalmat találjon arra, hogy Temesvárra utazzon. Temesvárott a kávéházban egy estén 17.000 forintot vesztett kártyán… “Főúri passzióknak, főképp a kártyaszenvedélynek hódolva, nem tudta megbecsülni jövedelmes állását, adósságokba verte magát, s nemsokára hivatalát is elveszté…” – jellemezte a német líra csillagai egyikének nemzőjét a Bánság legkiválóbb történettudósa, dr. Szentkláray Jenő (1843–1925).
A Belvárosnál népesebb és lényegesen nagyobb kiterjedésű Gyárvárosban is sok szép és kellemes vendéglő, kávéház és kerthelyiség működött, amelyekben tisztességes és olcsó volt a kiszolgálás. A legjelentékenyebbek voltak a Fehér Csikó (Weisse Rössl), a Mérleg (Waage) és az Angol Királyhoz (Zum König von England) címzett vendéglő és kávéház. Az utóbbi létesítmény egy nagy táncteremet, kávéházat biliárddal, két játszószobát, egy nagy kimérőt és sok vendégszobát foglalt magába. Mellette nagy kert terült el szép gyümölcsfákkal, közepén a nyári tánchelyiséggel. A deszkából épített Arénában rendszeresen tartottak színielőadásokat és hangversenyeket. A Gyárváros legkiválóbb kávéházának a 18. század utolsó negyedében az Arany Páva számított. Kisebb méretű és csekélyebb igényű és forgalmú vendéglők és kávéházak voltak a iparnegyedben a Három Pacsirta (Drei Lerchen), Három Béka (Drei Frösch), Három Király (Drei König), Három Huszár (Drei Husaren), Szőlőfürthöz (Zur Traube) és a Török Csárda (Türkischer Hahn).
„Temesváron még a magyar muzsikus cigány is németté lett”
A Lippán született író Degré Alajos (1820–1896), a „márciusi ifjak” egyike, aki jogi tanulmányai befejezését követően, Temes vármegye központjában, Temesvárott jurátuskodott, nagyon rosszul érezte magát a garnizonvárosban, amelynek a hangulatát az osztrák katonaság nagyszámú jelenléte és arrogáns viselkedése határozta meg. Miként visszaemlékezéseiben megjegyezte, elkeserítette, hogy minden, még a muzsikus cigány is német volt a Béga-parti városban. Temesvárott a cigányok a korábbi évszázadokban nem, vagy rosszul beszéltek magyarul. A nagyobb fogadókban és szállodákban azért – a vendégek etnikai összetétele és igénye függvényében – a reformkortól kezdődően magyar nótákat, egyveleget is szívesen megszólaltattak. Többen felidézték, elmesélték a neves magyar író, Döbrentei Gábor (1785–1851) élményét, furcsa tapasztalatát, aki 1822-ben jutott el a Bánság székvárosába. Trattner Tamás petrócai beiktatására utazva szállt meg Temesvárott egy belvárosi vendégfogadóban, Berkeszi István feltételezése szerint, a római katolikus püspöki palotával szomszédos Trombitásban. Belépésükkor magyar darabokat játszva fogadta őket a cigánymuzsikusok bandája. Döbrentei magyarul szólt a zenészekhez, de azok nem értették beszédét. Trattner Tamás nevetett a dolgon: „lám, Temesváron még a magyar muzsikus cigány is németté lett”.
Temes vármegye a pozsonyi diétára delegált „kis követei” közül különösen Vukovics Sebő (1811–1872) és Ormós Zsigmond (1813–1894) tevékeny szerepet vállaltak és töltöttek be az országgyűlési ifjúság mozgalmaiban. Részt vettek a Társalkodási Egyesület – amely Ormós Zsigmondot jegyzőjévé is választotta – megalapításában. Hazatérve „Temesvárott valóságos apostolai lettek a szabadelvű eszméknek és a nemzeti aspirációknak”. Vukovics Sebő 1835-ben megkísérelt Temesvárott is egy Olvasó Társaságot életre hívni. Kezdeményezése azonban nem járt sikerrel. A Bánság fővárosban, Temesváron 1837-ben alakult meg a Temesi Nemzeti Casino, amely Beichel József (1793–1851), nyomdatulajdonos betűivel 1838-ban alapszabályzatát és „részeseinek névsorát” nyomtatásban is megjelentette. A tagok a Deschán-palotában, illetve különböző kávéházakban tartották összejöveteleiket, találkozóikat és rendezvényeiket.
Az 1848–1849-es magyar szabadságharc utolsó nagy fegyveres összecsapására 1849. augusztus 9-én a Georg Rukovina von Vinogradov (1778–1849) altábornagy, várparancsnok által a Habsburg-ház hűségében megtartott Temesvár mellett, a Vadászerdő és a Csókaerdő közötti mezőn került sor: a végzetes csatavesztés, vereség hírére tette le Görgei Artúr (1818–1916) tábornok a 60–70 km-re fekvő Világoson a fegyvert. A katasztrofális vereséget megelőző 107 napon át a magyar honvédsereg ostromolta Temesvárt. Körülzárta és heves ágyútűz alatt tartotta a kilenc bástyás erődítményt. A Bem és Vécsey tábornokok parancsnoksága alatt harcoló honvédek táborhelyeiket a Vadászerdőben, Mehalán, Freidorfon és a Majorokban alakították ki. Minden táborban kávéházak is nyíltak és tevékenykedtek. A legtöbb a Vadászerdő takarásában, az aradi és lippai országutak között, Vécsey Károly fényesen berendezett táborában üzemelt, ahol fölötte vidám élet folyt.
A tobzódó osztrák önkényuralom Temesvárt a mesterségesen egybetákolt tartomány, a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság fővárosává tette. A bakacsinos korszakban a kávéházi élet is takaréklángon pangott, erősen visszaesett. A vendéglátásban és -forgalomban kedvező fordulatot, gyökeres változást lényegében csak az 1867-es kiegyezés, az Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása hozott. A dualista birodalom megszületése hatalmas léptékű gazdasági, társadalmi, szellemi és művészeti felpezsdülést gerjesztett, ami új fejezetet nyitott a magyarországi vendéglátóipar egészében, amelyben a kávéházi élet kiemelt szerepet és jelentőséget nyert.
Temesvár történetének „csillagórás esztendejévé” veretesült 1872. Ormós Zsigmond, a szépíró, művészettörténész és műgyűjtő főispán anyagi, erkölcsi és szellemi erőfeszítései eredményeként május 1-jén megjelent a tájegység első magyar nyelvű napilapja, a Temesi Lapok, amelynek szerkesztésével Kakujay Gyulát (1847–1882) bízták meg. I. Ferenc József császár és király május 6-án meglátogatta az 1870-ben alapított Temesvári Állami Főreáliskolát, s megtekintette a színház épülő új hajlékának munkatelepét is. Kilenc alapító és 80 rendes tag 1872. július 25-én életre hívta a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulatot, amelynek elnökévé Ormós Zsigmondot választották. A Ferdinand Fellner és Hermann Helmer, bécsi építészpáros tervezte neoreneszánsz stílusú új színházépület – amely a bevált korábbi gyakorlatot és beosztást átmentve, megőrizve a Városi Vigadónak, egy korszerű szállodának, kávéháznak, vendéglőnek és télikertnek is megfelelő, tágas és kényelmes otthont nyújtott – alapkövét ugyancsak 1872 elején tették le.
A magát „elsőrangúnak” minősítő Koronaherceg szálloda, vendéglő és kávéház, a mutatós neoreneszánsz stílusú épülettömb felavatásától, 1875. szeptember 22-től az impozáns, több funkciót ellátó létesítmény falai közt üzemelt az 1930-as évek derekáig. A „vendéglátóipari komplexumot” a Béga-parti város legtekintélyesebb, legtapasztaltabb szállodásainak és vendéglőseinek egyike, Witzenetz Márton vezette, akitől Szállasi Alajos, őt követően meg Bergmann Adolf vette át a vállalkozás vezetését. A Koronaherceg kávéház szolgált az 1920-as évek elején a költő Endre Károly, a szobrász Gallas Nándor, a festő Varga Albert, a grafikus Kóra-Korber Nándor és műpártoló dr. Schönberger Jenő és szaktársaik Kékgolyó nevű csoportjának törzshelyéül is. Amikor az épületet Városi Művelődési Palotává avanzsálták, a vendéglátóipari vállalkozásokat kiparancsolták falai közül: helyet teremtve a színház mellett a múzeumnak és a könyvtárnak is.
A mezei jogásszá felcsapott 20 esztendős Ady Endre (1877–1919), aki Debrecen után Budapesten kívánta távhallgatóként folytatni tanulmányait, rokoni közbejárással 1897 őszén díjnoki állást kapott Temesváron, a királyi táblánál. Bánsági szolgálata három és fél hónapja alatt kedvelt helyévé a kormányszéki palotához közel, a Lonovics utca 7. szám alatt üzemelő Arany Ökör vált, ahol nem csak szabad óráit, hanem nemegyszer az éjszakáit is töltötte. Nem volt kedve sokszor a józsefvárosi, Arany János utca 7. szám alatti rideg, fűtetlen albérleti szobájába hazatérni. A Scheiber Lajos vezette hangulatos lokált Franyó Zoltán társaságában 1909 őszén is felkereste, amikor a Koronaherceg Szálló nagytermében megrendezett Nyugat-matiné főszereplőjeként kereste fel a „csúf, petyhüdt Béga” és Szabolcska Mihály városát. Ugyanahhoz a jobb oldali sarokasztalhoz ült, amelynél díjnok korában tanyázott. Nagy örömet és boldogságot okozott számára, hogy az öreg pincér felismerte, s a lokál legjobb borát tette az asztalára.
Az Arany Ökör szomszédságában működő, ugyancsak nagymultú Trombitás szálló, vendéglő és kávéház nevét 1890-ben Hungáriára változtatta át az új tulajdonos, Illits Rezső, aki 1899-ben második emelettel emelte meg és bővítette az épületet, amelynek vonzerejét korszerű szálloda, teraszos, szép nyári udvar, játék- és társalgási helyiségek, pilseni söröző valamint „pompás kávé- és éttermek” kiképezésével, berendezésével fokozta. Nagy előnyt jelentett a központi fekvés, az állami, megyei és városi hivatalok közelsége meg a bőséges italválaszték meg „az elismert jó konyha”. A Lonovics utcai Hungária „a temesvári és délmagyarországi előkelő közönség gócpontját” képezte, jelentette.
1899-ben egyébként a Béga-parti városban 23 kávéház és kávémérés üzemelt, amelyekben 111 alkalmazott szolgálta ki a betérő vendégeket.
Tőry Emil tervezte épülete
A nagyváradi Holnap Társaság mintájára, Franyó Zoltán (1887–1978) és Manojlovics Tódor (1883–1968) szorgalmazására Temesvárott is megalakult a modern irodalom, Ady Endre híveit tömörítő írócsoport, amelynek Szávay Zoltán költő, Gálos Rezső tanár, irodalomtörténész, dr. Lengyel Ernő és László, Vermes Ernő, S. Hoffer Imre, Novák Rezső festőművész, Lovas Antal és Pogány Mihály (1875–1924) lapszerkesztők, dr. Róth Ottó, dr. Bürger Ernő (írói nevén Goór Pál) és dr. Böhm Antal ügyvédek voltak a tagjai. A Dél a néhai Koronaherceg-kávéháznak a színház felőli részén volt. A fiatal temesvári poéták, szépírók és lapszerkesztők csoportja, a Dél akkori időknek megfelelően, irodalmi törzsasztallal is rendelkezett a Béga-parti város két elegáns kávéházában – a formálódó új főteret domináló Ferenc József Színház épületében üzemelő Koronahercegben, valamint az 1905-ben felavatott Délvidéki Kaszinóban. Thália impozáns épületegyüttesében és a Tőry Emil tervezte, a Józsefváros elején, a Hunyadi út és a Horváth Boldizsár utca sarkán emelt díszes szecessziós palotában „mámoros vitákban vajúdott az új magyar irodalmi öntudat”, hajnalig elhúzódóan viták, eszmecserék parázslottak. Tervezték a fellépéseket, előadásokat, matinékat, szervezték a Temesvári Hírlap-ban közölt összeállításokat valamint a színvonalas Magyar Dél című folyóiratot. 1909 szeptemberében a Dél Nagyváradról meghívta Tibor Ernőt, a már országosan ismert festőművészt, hogy rendezzen kiállítást a Bánság fővárosában. Tibor Ernőn kívül Juhász Gyula, Ernőd Tamás, Nagy Mihály (a Holnap-társaság utolsó elnöke, akit az ellenforradalmi időkben Nagyváradon meggyilkoltak) jött Temesvárra. Az irodalmi délelőttöt a színházépület akkori nagy Redoute-termében tartották meg, amelyet a közönség zsúfolásig megtöltött. Franyó Zoltán Tibor Ernő képeiről tartott előadást, Juhász Gyula, Ernőd Tamás, Szávay Zoltán verseikből olvastak fel. A Dél, a sorozatos irodalmi matinék, vitaestek mellett a Temesvári Hírlapban állandóan támadta a temesvári konzervatív Arany János Irodalmi Társaságot, amelynek dr. Szentkláray Jenő és Szabolcska Mihály voltak az elnökei. A Dél csoport szervezésében került sor 1909 októberének derekán a Nyugat folyóirat temesvári matinéjára is. Franyó Zoltánnak és Lengyel Lászlónak sikerült rávennie a Moravetz Testvérek könyvkereskedő céget, amely nyomdával is rendelkezett, hogy kiadja a Magyar Dél című havilapot, amelynek első száma 1910 januárjában került az olvasók asztalára. 11 száma jelent meg Lengyel László szerkesztésében.
a nevét viselő házsor elején, az egykori Ferenc József téren
Felépültétől, Temesvár emblematikus épületei közé tartozott az 1910–1912-ben Baumhorn Lipót (1860–1932) tervei alapján az egykori Ferenc József Színház tömbjével szemközt Merbl Arnold (1876–1950) építkezési vállalkozó által emelt Lloyd-palota. A tősgyökeres temesváriak a Béga-parti város 20. század elején kialakított új központi terének, – a valamikori Ferenc József, 1989-től Győzelem térnek – a bal oldalát, amely évtizedeken át korzóként szolgált, konokul Lloyd-sorként említik és tartják számon. A lábát a Bánság szívében 1860-ban megvető társaság miután több ingatlanban is bérlőként tanyázott. Előbbi, Báthori utca 5. szám alatti székháza első emeletén Florian Schenk működtette bérlőként a Lloyd-kávéházat. 1910-ben a felszabadult védelmi övezetben, a színház épületével szemközt Temesvár szabad királyi város polgármesteri hivatalától a Lloyd Társaság 496 négyzetöles telket vásárolt, amelyen impozáns, többszintes saját székházát rövid idő leforgása alatt a helybeli vállalkozók, a kereskedők, a nagytőkések hathatós, áldozatkész anyagi támogatásával felépíttette. Hivatalos felavatására 1912. szeptember 29-én került sor. Az impozáns épület első emeletén kaptak helyet a társaság irodái valamint a Lloyd Klub választékos eleganciával bebútorozott helyiségei – a könyvtár, az olvasóterem, a társalgó, a levelezési iroda valamint a ruhatár.
Lloyd Kávéház belseje
„Temesvár óriási átalakuláson megy keresztül. Hatalmas paloták emelkednek ki a vársáncok egykori bűzös, nádas mocsarából, ahol még pár év előtt a vízimadarak röpködtek, undok varangyok kuruttyoltak, ma új élet, emberi munka dicső ünnepe ül diadalt. Akik két évtized óta nem látták ezt a várost, azok nem találnak többé ezek közt a büszke, égbenyúló díszes falak közt, a régi, kopott, vidéki városra. Eltűnt ma már csaknem minden, ami a régi, jó időkre emlékeztet. És egyik érdekes jelensége a fejlődő Temesvárnak, hogy a kávéházak kezdenek dominálni a vendéglők helyett” – kezdte a Temesvári Hírlap 1912. július 2-i számában Egy új kávéház címen publikált cikkét Pogány Mihály lapjának munkatársa, majd a következőképpen folytatta: „Három nap óta Temesvár csodára jár a Belvárosba és megbámulja az új Lloyd-kávéházat, melynek megnyitása eseményszámba ment, három nap óta erről beszélnek az emberek. Rónai János, az új kávéház tulajdonosa egy darab fővárost varázsolt ebbe az épülő tömkelegbe. Egy kávéház, amely a legmesszebbmenő igényeknek is megfelel, amely ragyog és csillog, kényelmes és praktikus, és felveszi a versenyt a legszebb budapesti kávéházakkal. Pedig ez nagy szó, mert Budapest a kávéházak városa.” A riporter elragadtatással írt a kávéház kiképzéséről, berendezéséről is: „Elegánsan, pazar fénnyel rendezték be ezt a hatalmas kávéházat, amelynek minden darabja a legkisebb kávéscsészékig elismert művészkezek munkája. Művészi tervek alapján ízléses stílusban készült el az új kávéház. A falakon, az asztalokon, a kávéscsészéken, a terasz kovácsozatán, mindenütt az a la grec stílus meander vonalai dominálnak. A falakat lila színű moáré-selyemimitációs tapéták fedik. A falburkolatok kemény, barna tölgyfából készültek, tele nehéz ércdíszítményekkel. Az oszlopokat üvegfestések és hatalmas tükörlapok fedik, s dacára a sok tükörnek, a kávéház belső berendezése nyugodt, előkelő összhatást gyakorol a nézőre. Hatalmas üvegtáblás ablakok és az intim páholyszerű fülkék külön specialitásai a kávéháznak. Nyáron az összes ablakok leereszthetők s ezzel a kávéházban megszűnik a fülledt, forró levegő.”
Ambivalensen viszonyult a fölkapott új létesítményhez és agilis tulajdonosához, Rónai Jánoshoz, aki Aradon a tombolán gazdagodott meg, Temes vármegye nagytekintélyű és hajlíthatatlanul szigorú királyi főügyésze, Gozsdu Elek (1849–1919), akit hivatali beosztásánál fogva „méltóságos úrként”, elismert próza- és drámaíróként, műértőként és műgyűjtőként közmegbecsülésnek és kivételes tekintélynek örvendett a Béga-parti városban, a „város egyik legrangosabb polgáraként” respektáltak a temesváriak. A Köd és A félisten szerzője az esti órákban „nézőként” s vacsoravendégként gyakorta időzött a kávéházban, s türelmesen végighallgatta Rónai János életének odüsszeáját, s asztaltársaival együtt megfigyelte, hogy ki jön be konflison és ki fiákeren a pályaudvarról a Belvárosba. „Ma már tökéletes kávésnak érzem magamat. Ismerem a kávésüzlet minden trükkjét – írta 1913. augusztus 17-én időskori imádottjának, Weisz Annának (1889–1953) címzett levelében. – Tudom, hogy a székeknek hogy kell állani, hogy minden vendég jól láthassa magát a tükörben, hogy a findzsában lötyögtetés esetén se legyen »lábvíz«”.
Leveleinek címzettje, a Temesvárról nyaralni Bécsbe utazott Weisz Lajosné Goldsmith Anna – akinek a Tiszti Kaszinó teraszán mutatkozott be 1906 nyarán, a polgári etikett szabályait áthágva – meghagyását betartva, és követve Gozsdu Elek majdnem minden este a Temesvári Zsidó-hitközség elnökével, a Lloyd Társaság és Lloyd Klub igazgatójával, Sternthal Salamonnal (1840–1920), aki 1904-ben nagypéli előnévvel nemesi címet kapott és családjával uzsonnázott és vacsorázott együtt a Lloyd kávéházban, amely előtt nagyon sok ember sétált. „Sokat beszélgetünk a kávéház tulajdonosával, és én megtanultam, hogy hogyan kell egy kávéházat vezetni – higgye meg, kész kávés lett belőlem. Sok kávéházi trükköt tanultam meg, és szavamra mondom, kész kávés vagyok. Kérem, akkor is kint ülünk, mikor az eső esik, és a kávéház berendezésében mindennap új csodákat fedezünk föl. Megcsodáljuk a székeket és a gyufatartókat, a zöldes söröspoharakat és a kávés tapintatosságát. Persze az asszonyok fülében egyetlenegy brilliáns sem echt, és a fiatalasszonyok nem… nem kaptak hozományt” – számolt be benyomásairól, tapasztalatairól a Budapesten tartózkodó Weiss Annának Gozsdu Elek, aki pár hét múltán teljesen kiábrándult a kávéház pöffeszkedő, üresbeszédű, élvhajhász, pletykálkodó közönségéből, az okvetetlenkedő, nagyzoló Rónay Jánosból, a túlságosan hangos környezet és hangulat egészéből. „A kávéházat lelkemből meguntam. Utóbb tűrhetetlen volt a zaj, az idegromboló lárma, amely nem hangos, de egyenletesen zsongó, mormoló, halkan csattogó, amint a findzsák, kanalak a márványasztalokhoz ütődnek – és közben a nagy Rónai, a nagy kávés mély baritonja, amint rendelkezik és helyet csinál…aztán meg a köpcös, lármás beszédű Frammerné nagysága, aki mindenkinek tudja az életrajzát, és aki gyűlöli a vejét, és emellett remek ebédeket főz magának, és mindennap elmondja, hogy mit evett, nem is értem, hogy hogyan képes megenni, amit a saját kezével főzött – ehhez hihetetlen nagy étvágy kívántatik.
Aztán meg a köpcös lánya az ő mélységes baritonjával és rózsaszínű derékkötő szalagjával, és a hatalmas melle tájékán ott van egy valamiféle virág… Mindig fúj, mert mindig melege van, és a román bibliték regényei után kérdezősködött – mert hát ő nagyon sokat olvas, igen, olvas és fúj, mindig fúj és teniszezik, és ott is fúj” – tájékoztatta Weisz Annát jó adag iróniával és csípős kritikával Gozsdu Elek Abbáziába postázott levelében 1913. augusztus 31-én.
A Török Császár-tól az Arany Oroszlán-ig
Az I. világháború kezdeti időszakában a Szerbia ellen indított hadműveletek német birodalmi parancsnokló tábornoka, August von Mackensen (1849–1945) Temesvárott a Lloyd-palotában rendezte be főhadiszállását, ahol 1915. szeptember 18-tól október 29-ig a Rózsavölgyi család által átengedett tágas lakrészben lakott és tartózkodott. A tábornok és főtisztjeinek jelenléte fellendítette az elegáns kávéház és vendéglő forgalmát.
Rónay Jánostól 1917-ben Kemény Béla (1863–1948), – aki korábban Szegeden és Makón vezetett kávéházat, vendéglőt és szállodát, Budapesten a New York főpincére, illetve a lipótvárosi Club-kávéház főnöke volt –, vette át a temesvári Lloyd kávéház és vendéglő irányítását, amelyeket „hamarosan nagy városi üzemmé” fejlesztett. A hétgyermekes Kemény Béla, akit a Temesvári Vendéglősök és Kávésok Ipartestülete alelnökévé választottak, 1928. február 18-án ünnepelte meg munkássága fél évszázados jubileumát. Társtulajdonosává, rokona Mayer Zsigmond (1884–1959) szegődött 1917-ben, aki 42 hónapos harctéri szolgálat után érkezett és telepedett meg a Béga-parti városban.
Az I. világháború éveiben, hogy a temesvári katonai kórházban tartalékos főorvosként, kórboncnokként dolgozó férje, Bauer Ervin (1890–1938) mellett legyen, hosszabb-rövidebb időszakokat a Bánság fővárosában töltött Kaffka Margit (1880–1918). Minden nap délután uzsonnatájban megjelent a Lloyd kávéházban. Helyet foglalt az asztalok egyikénél és a helyi és a fővárosi újságokat, folyóiratokat olvasgatta. Estig időközben mellé telepedett férjével kettesben vidáman beszélgettek. Társaságukat ritkán kereste fel, zavarta meg egy-két ismerős, akikkel szívesen tréfálkoztak és elcsevegtek „mindenről, amiről a háborúval kapcsolatosan beszélni lehetett”. Kaffka Margit Temesvárról címen városbemutató esszét közölt 1917-ben a rangos irodalmi folyóirat, a Nyugat hasábjain, amelyben a település történetének felvázolását a következő megállapítással indította: „Sajátságos képe van ennek a városnak; modern, emeletes paloták sorát hepehupás puszta gyeptérségek, kukoricások és krumpliföldek választják el egymástól; ezeket meg óriás terek és igazán gyönyörű parkok, fásított sétahelyek tarkázzák. Belső kert, a kis alföldi városok szőlőlugasos, üveggolyós, verécés biedermeierkertje ösmeretlen itt; de ha az ember kiül a Lloyd-kávéház elébe, a színházzal szemközt – tíz lépésről mondhat ítéletet az idei kukoricatermésről; a délceg szárakat kerítetlen, szabad mezőn lengeti előtte az esti szél. Mindez pedig nyáron és tavaszkor levegőt jelent, friss, zöld színeket, ingyen nyaralást, az egészség egyetlen menedékét a még most is kissé mocsaras, mélyföldi vidék klímája elől.”
A II. világháború kezdeti időszakában a német hadsereg parancsnoksága vert tanyát az épületben, a kávéház nevét Cafe Wien-re bérmálták át. 1944 őszén a németek helyét az oroszok foglalták el. A Baumhorn Lipót tervezte épületet 1948-ban államosították, 1951-ben a Műszaki Egyetem rektorátusa és iparvegyészeti kara költözött falai közé, a kávéházat pedig vendéglővé alakították át. Az évek során hosszabb-rövidebb ideig a 23 August, Ana Lugojana, Timişoara és Bulevard neveket viselte, de a született temesváriak konokul Lloydként tartották és tartják számon. 2000-ben visszavette eredeti nevét a 120 férőhelyes vendéglő és 80 székes terasza. Az étlapokon egy régi képeslap reprodukciója emlékeztet a épület homlokzatának eredeti, régi kinézetére, arculatára. Vigyáznak a hajdani fényes szecessziós ornamentika megőrződött töredékeire, maradványaira: csillárokra, az üvegfestmény- és faburkolat-részletekre. Az elegáns vendéglő őriz még valamit a 20. század eleji és a két világháború közötti kávéház díszítményeiből és hangulatából.
A Székely László műépítész tervei alapján 1911–1912-ban ugyancsak az egykori Ferenc József téren emelt Dauerbach-bérpalota földszintjén rendezte be bérlőként Palace vendéglőjét és kávéházát Berger Henrik, aki a nyári hónapokban ernyőkkel árnyékolt utcai teraszt is kialakított és működtetett. A lokál, a Palace kávéház ünnepélyes felavatására 1912, december 1-jén került sor. Szomszédságában nyitotta meg 1913-ban Braner Mihály patikáját, amelynek helyiségében napjainkban is gyógyszertár működik. A „világvárosi kényelemmel és fénnyel berendezett” Palace kávéház a Lloydban tapasztalatot, jártasságot és tőkét szerzett Mayer Zsigmond tulajdonába került, aki kitűnő konyhával és elsőrendű italokkal csábította és várta a vendégeket, akik számára minden szombaton, vasárnap és csütörtökön uzsonnahangversenyt tartott a Dukay-Pongrácz dzsessz-zenekar.
A Szent György térre nyílt a 18. századtól létező Arany Szarvas Szálloda, amelyben fiukat, Herczeg Ferencet, a kegyesrendiek temesvári főgimnáziumába beirató szülei is megszálltak, s amelyben a tulajdonos, Ludig János az 1910-es években vendéglőt és kávéházat is működtetett. A híres prímás, Ficzek Kálmán vezetésével az első budapesti tamburás-zenekar muzsikált a Wendt-kávéházban, amely a Belváros szívében, a Városház utca 1. szám alatt várta a mulatni vágyókat.
az Első Temesvári Takarékpénztár bérpalotájának földszintjén
A Belvárosi Kávéház a település szívében, az Első Temesvári Takarékpénztár székházának az aljában működött. Tulajdonosaként egy 1892-es címjegyzékben Heinrich Antal van megjelölve. Zentsák Sándor volt a tulajdonosa 1912-ben a józsefvárosi Arany Oroszlán szállodának, kávéháznak és vendéglőnek. Az elsőrendű italok, a kitűnő konyha készítményeinek elköltését naponta cigányzene kísérte, tette élvezetesebbé. A egykori Bonnaz utcát a hajdani Úri utcával a szabályozott Bégacsatorna fölött összekötő, Totth Róbert (1856–1913) reicabányai mérnök tervezte Ferenc József nevét viselő vashíd három hídfőjénél üzemelt a Royal szálloda és kávéház, a Horgony-kávéház és a Gemeihardt Márton építész emeltetette Metropol, amelynek nyárikertje is volt. A Gombás Gyula vezette Royal-kávéházban naponta a híres budapesti Schrammel-ötös hangversenyezett. Szemközt a Horgonyban, a „legkellemesebb szórakozóhelyen”, a családok kedvelt találkozóhelyén teljes zenekarával Mojsze Milán koncertezett minden este. A tulajdonosok – Laub Jakab, Holcz Miklós, Nagy Sándor, majd Gombás Gyula – színház után is friss vacsorával várták vendégeiket. A vasúti pályaudvarral átellenben emelkedő szállodát, vendéglőt és kávéházat egyesítő Koronában, amelyet 1912-ben ugyancsak Gombás Gyula bérelt és irányított, vasár- és ünnepnapokon katonazene szólt.
az egykori Bonnaz utca és Bégabalsor sarkán
A városfertály nevét viselte a főterén üzemelő Erzsébet vendéglő és kávéház, amelyet a kéményseprő városi tanácsos, a nagytekintélyű Novotny József (1854–1918) létesített, s amely tánc-, illetve előadóteremmel, illetve kuglipályával is rendelkezett. A városnegyed művelődési, társasági és közösségi központjaként szolgált évtizedeken át. Polczer Antal, majd az 1910-es évek elején Kottek Vilmos vezette a több funkciót ellátó egységet..
A Gyárváros központjában az egykori Kossuth (jelenleg: Traian) tér és a Gránátos (ma: Zăvoi) utca sarkán „bóbiskolt” az Arany Szarvas nagykávéház, a Béga-parti város legelőkelőbb kávéházainak egyike, amelyet Méliusz József a bölcsőhelyéről írt Város a ködben című terjedelmes regényében Ezüstkecske néven szerepeltetett. Tulajdonosa Schattelesz Gábor volt az I. világháború kitörésekor. A hajdani Gránátos és Farkas (jelenleg: Ecaterina Teodoroiu) utcák sarkán „kellemes szórakozóhelyként” kínálta magát a Messing Samu vezette Bristol-kávéház, amelyben naponta felcsendült a cigánymuzsika. Emanuel Manoly működtette a Gyárvárosban az Otthon-kávéházat, amelyben friss Dreher-sört szolgáltak fel, és esténként cigányzenével Marian József és zenekara szolgált. A Székely László műépítész tervezte díszes városi bérpalotában üzemelt Medgyánszky István étterme, sörcsarnoka és kávéháza, amely elsőrendű italokat kínált a betérőknek. A szakma és a közönség által egyaránt elismert és sokra tartott Mednyánszky István 1911-től 1924-ig vezette a Városi Polgári Menházalap gyárvárosi bérházának földszintjén berendezett vendéglőt és kávéházat, amelyeknek eladása után az 1718-ban alapított sörgyár lokálhelyiségeit bérelte. 1928-ban a Temesvári Vendéglősök és Kávésok Ipartestületének elnökévé választották.
Polczák Antal kávés vezette 1900-ban a Gyárváros központjában, a Fő (most: Ștefan cel Mare) utcán megnyitott, „jelenlegi igényeknek megfelelő kényelemmel berendezett”, egész éjjel nyitvatartó Corso-kávéházat, amelyben biliárdasztal, több játékszoba valamint helyi, magyarországi és külföldi újságokkal olvasóterem állt a betérő vendégek rendelkezésére, akiket minden este „egy kedvelt nemzeti zenekar” szórakoztatott. Az iparnegyed Fő utcáján a 38. szám alatt üzemelt a Japán szálloda és kávéház.
A Gyárvárost a Belvárossal összekötő Liget út 4. szám alatt avatta fel 1912 júliusának derekán Gross Samu a Club-kávéházat, amelyben kellemes szórakozást nyújtó játéktermeket alakítottak ki. „Elsőrangú amerikai ébenfa tekeasztalokat” szereztek és állítottak be. Átnézhetőek és olvashatóak voltak az összes helyi, fővárosi és külföldi napi-, heti- és képeslapok. A kávéház ünnepélyes megnyitóján 1912. július 15-én és a következő két estén a világhírű 36. Rácz Laci hangversenyezett teljes zenekarával. Állandó jelleggel egyébként Mojsze Milán zenekara muzsikált az új kávéházban. A Gyárvárosban a Rózsa téren hajnali 4 óráig tartott nyitva a Schäffer József vezette Három Rózsa szálloda vendéglője, nyárikertje és kávéháza, amelyben Toll Józsi közkedvelt zenekara hangversenyezett.
Nagy kedveltségnek és elterjedésnek örvendtek a hangzatos, monarchikus nevek – a Orosz Császár a bécsi (a mehalai) várkapu közelében fogadta a Temesvárra érkezetteket, a Gyárváros központi tere közelében emelkedett az Angol Királynőhöz vendéglő és kávéház, amelynek udvarán építették fel a nyári színkört, az Arénát, nevezetes helye volt ugyancsak a Gyárvárosnak a Török Császár, amelynek szolgáltatásait leginkább törökföldről, közel-keletről valamint az Erdélyből érkezett kereskedők vették igénybe. A Pávához címzett Kossuth téri kávéházat a Török Császárral összekötő gyárvárosi utca közel két évszázadon át a Három Király nevet viselte, akárcsak a 7. szám alatt megnyitott, Krausz Samu irányította kávéház is. Nem deríthető ki, hogy melyiket illeti az elsőbbség: a mulatóhelyről kapta a nevét az utca, vagy az utca nevét vette fel és viselte a kávéház? A Három Király és a Mérleg utca sarkán Kohn Izidor Kissörcsarnok Kávéháza (Cafe Kleine Bierhalle) fogadta a kávé- és sörisszákat. A Hétválasztóhoz (Sieben Churfürsten) a Belváros piacterén, a Losonczy tér 8. szám alatt emelkedett. Az Eugen von Savoya és a Hunyadi utcák sarkán díszelgett a Három Korona (Drei Kronen) bérpalota, amelynek a földszintjén a Barabás Ignác vezette azonos nevű kávéház üzemelt. A Nikolaus Lenau nevét viselő téren díszelget a Porosz Királyhoz címzett kávéház cégtáblája. Az 1858-ban felavatott józsefvárosi vasúti pályaudvarral szemközt emelkedett a Korona szálloda, vendéglő és kávéház tornyos épülete, amelynek élén Haunold János, majd 1900-tól Gombás Gyula állott, aki a viszonylag közel, a Béga-csatorna bal partján üzemelő Royal szálloda és reggelig nyitva tartó kávéház ügyeit is intézte, bonyolította. A Thália temesvári templomában berendezett szálloda, vendéglő és kávéház mellett tragikus véget ért trónörökös nevét, Rudolf (Rezső) viselte 1922-ig a színház épülete melletti, a Szabadság teret a Ferenc József (ma Győzelem) térrel összekötő nem túlságosan széles utca is. A Magyar Király szálloda, vendéglő és kávéház a Józsefvárosban, az Úri utca 1. szám alatt mérsékelt áraival csábította a vendégeket. Az Úri utca 14. szám alatt Schubert Péter a Strucc Madár nevű szállodája, vendéglője, kávéháza és „hangulatos nyári udvara” fogadta a törzsvendégeket és az alkalmilag betérő klienseket.
Táncteremmel is, amelyben hangversenyeket, összejöveteleket banketteket is viszonylag sűrűn rendeztek, büszkélkedhetett a Józsefváros az Arany Oroszlánhoz címzett kávéháza, amely Zauszig Samu, majd Zentsák Sándor vezetésével a Bem (jelenleg Văcărescu) utca és a Bégabalsor sarkán, a vasúti pályaudvartól és a kikötőtől nem messze, emelkedett. Hosszú évtizedeken át tulajdonképpen az Arany Oroszlán pótolta, helyettesítette a külváros nem létező vigadóját, klubhelyiségét, koncerttermét, kultúrházát, közművelődési hajlékát és bálcsarnokát. Multifunkcionális szerepet vállalt és töltött be. Rendszeresen az Arany Oroszlán termeiben, tágas helyiségeiben tartotta közgyűléseit, estélyeit, találkozóit, különböző jellegű összejöveteleit a Józsefvárosi Társaskör, a Józsefvárosi Polgári Olvasókör, a Fröbel-féle Gyermekkert Egyesület, a Józsefvárosi Parkegyesület, a Nyelvészeti Kör, az Ifjúsági Egylet és még jónéhány a városfertály lakóit tömörítő szerveződés, közület tagsága. Alapbázisának, állandó székhelyének vallotta és tekintette a rangos vendéglátóipari létesítményt az 1882 februárjában megalakult Temesvári Dalkör, a Józsefvárosi Társaskör, a Tipográfia Dalegylet, amelynek megalakulásakor Freud Gyula volt az elnöke, s huzamosabb időn át Karrász Rezső (1846–1912) volt a karmestere. Gyakorta hangversenyeztek, léptek közönség elé az Arany Oroszlánban a „legkiválóbb vidéki színigazgatónak” deklarált Krecsányi Ignác (1844–1923) társulatának tagjai. Vokálegyüttesével többször is megörvendeztette a temesváriakat a híres dalköltő és nótakirály, a szegedi Dankó Pista, aki rendszerint az Arany Oroszlánban tartotta koncertjeit. Kőrösy Margit, Kiss Róza, Nagy Pista és Csorba Jani közreműködésével és Csanády Virgil zongorakíséretével mutatta be díjnyertes műdalait. Más alkalommal Helvényi Gyula karmester vezényletével Berczik Margit, Sáfrán Vilmos, Berczik Marietta és Gömöri Jenő társaságában szólaltatta meg közkedvelt szerzeményeit. „Dankó Pista a tegnap este az Arany Oroszlánban nagy sikerrel hangversenyezett – számolt be a legendás cigányprímás 1899-es temesvári fellépéséről a Délmagyarországi Közlöny. – Amikor eljátszotta a Gyönyörű szép tündérország című magyar dalt, a közönség a hallgatóság körében ülő magyar poétát, Szabolcska Mihályt óriási éljennel üdvözölte és mindaddig tapsolt, míg Dankó el nem ismételte a gyönyörű dalt”. A 20. század elején a Küttel téren felépített városi bérház földszintjén kialakított Spaciel-kávéház, az 1905-ben fölavatott díszes Délvidéki Kaszinó valamint a színházi előadások megtartására is alkalmas Vízkeleti-terem vette át az Arany Oroszlán rendeltetését és szerepkörét, amelytől pár házzal tovább, két irányban is üzemelt még néhány kávéház: a Bem utca 36. szám alatt a Vadember, a Bem és Kossuth Lajos utcák sarkán a Barna Szarvas, míg a Bégajobbsor 17-es számot viselő épületében a Schlesinger Ede vezette Arany Ponty. A Központi Kávéház, amelyet Saruga Lajos irányított, a Bonnaz utca 13. számú teleknek és házcsoportnak az utcai traktusában működött, amelynek udvari emeletes épületében 1883. december 16-án az író, építész, grafikus, lapszerkesztő és politikus Kós Károly (1883–1977) világra jött.
Nótaszó a Nemzeti Kávéházban és a Délvidéki Kaszinóban
A II. József császár nevét viselő városfertály központjában, a Scudier téren a Székely László, városi műépítész tervei alapján emelt Panits-féle bérház földszintjén rendezték be a Haas Mór, illetve Saruga Lajos vezette Nemzeti Kávéházat, amelyet az oldott eszmecserére, baráti beszélgetésre, üzleti találkozóra vagy csöndes időtöltésre vágyakozók meg a vidámkedvű bohémek látogattak nagy előszeretettel. Naponta „nemzetközi zenekar” muzsikált a lokálban, amelyben „rendes árakon” a legfinomabb temesrékási és vadászerdei rámpás bor valamint Dréher-féle márciusi csapolású sör várta a vendégeket. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a telken állott az a ház, amelyben Illy János asztalos gyermekeként a világhírnevet szerzett kávémárkát megteremtő, és az első presszógépet feltaláló Illy Ferenc világra jött. A közelben emelkedő római katolikus plébániatemplomban tartották keresztvíz alá.
A hajdani Hunyadi út (jelenleg: 1989. December 16. sugárút) és az egykori Horváth Boldizsár (ma: Miron Costin) utca sarkán, a felszámolt Baiersdorf-féle fatelep helyén kiparcellázott 5466 négyszögöles kettős házhelyet 1898-ban adta el Temesvár szab. kir. város tanácsa a nem sokkal korábban megalakult Délvidéki Kaszinónak. A tetemes összeggel megszerzett telken Tőry Emil (1863–1928), budapesti műépítész tervei alapján impozáns, kétemeletes épülettömböt emeltetett az agilis, fiatal civil szerveződés, amely 1904 utolsó éjszakáján nagyszabású szilveszteri mulatságot rendezett fényes és tágas otthonában. A belső helyiségek berendezésének, kiképzésének befejeztével az épületegyüttest, – amely vendéglőt, kávéházat, könyvtárat, klubhelyiségeket, társalgókat, játéktermeket stb. foglalt magába – többszöri halasztás után 1905. január 15-én avatták fel ünnepélyesen. A város közéletének színe-java sereglett össze a Délvidéki Kaszinó első teaestjére, hogy megcsodálja a káprázatos hajlékot, hogy élvezze a magyaros vendégszeretetet, hogy kedvére szórakozzon a gazdag és változatos műsoron, amelyet a Temesvári Magyar Dalárda, Barthos Gyula színművész, Csörgő József főgimnáziumi tanár, Jeney Böske, Berkeszi Mici és Serban Stefi biztosított. Dr. Telbisz Imre (1848–1935) királyi közjegyző volt a Délvidéki Kaszinó elnöke, míg az igazgatói feladatkört, Cseresnyés Jenő (1852–1931) folyammérnök, a titkárit meg Pálosy Dénes, felső kereskedelmi iskolai tanár látta el. A „minden ízében modern” kávéházat és büfét a kezdeti időszakban a „legnagyobb gonddal és előzékenységgel” Rémi Zsigmond és neje vezette, akiktől nem sok idő múltán, Saruga Lajos vette át a kávéház és a vendéglő igazgatását, amelyekben Mojsze Milán bandája szolgáltatta estéről estére a háttér-, a tánc-, a mulatós és a szórakoztató zenét. A Délvidéki Kaszinó termeiben találkozott a Béga-parti város előkelő polgársága, a vidékről berándult birtokosok, gazdatisztek, valamint a tájegység központjában szolgáló katonatisztek, jogászok, hivatalnokok, tanárok, színészek és újságírók sokasága. A Délvidéki Kaszinóban ült rendszeresen össze az 1903-ban megalakult Arany János Társaság tagsága. A kiváló orgonista, karnagy és zenetörténész, Braun Dezső (1894–1940) feljegyzéseiből tudjuk, hogy a Délvidéki Kaszinóban találkozott 1906-ban először egymással Pogány Mihály, a Temesvári Hírlap ambiciózus főszerkesztője, majd tulajdonosa és a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Koesler János tanítványaként frissen diplomázott Járosy Dezső (1882–1932), a temesvári római katolikus székesegyház újsütetű orgonistája és karnagya. Pogány Mihály felkérte a fiatal, okleveles muzsikust, hogy írjon beszámolót napilapjába a Délvidéki Kaszinóban közönség elé lépett nótaszerző, Fréter Loránd hangversenyéről. Találkozásuk és a megtisztelő felkérés eredményeként kezdte el rendszeres zenekritikusi tevékenységét a Temesvári Hírlap hasábjain Járosy Dezső, amelyet negyed évszázadon át, 1932-ben bekövetkezett haláláig példamutató intenzitással, szakszerűséggel és kitartó következetességgel folytatott.
Gyakori, megszokott vendége volt, nemcsak a Tiszti Kaszinó, a Lloyd Kávéháznak, hanem a Délvidéki Kaszinónak is az országos viszonylatban is előnyösen számontartott, irodalmi körökben általánosan elismert próza- és drámaíró, Gozsdu Elek is, aki időskori muzsájához, Weisz Annához írott leveleiben többször is felidézte, visszapörgette a Délvidéki Kaszinóban töltött esték és délutánok hangulatát, meghitt pillanatait, jelentősnek érzett mozzanatait is. Vendéglátókként a temesvári tollforgatók, festők és színészek általában a Délvidéki Kaszinóba vitték a más városokból Temesvárra érkezett pályatársakat. Megfordult a „Délvidéki”-ben – mert rövidítetten csak így becézték a népszerű, közkedvelt vendéglátóipari komplexumot a temesváriak a „boldog békeidőkben” – Tömörkény István, Herczeg Ferenc, Berczik Árpád, Szomaházy István, Feszty Árpád, Tornyai János, Endrődi Sándor és még számos kiválósága a magyar litertúrának és művészetnek.
1907. november 24-én sikeres Dóczy-estélyt tartottak a Délvidéki Kaszinóban. A Darumadár útnak indul, a Nádfedeles kis házikóm, az Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére és még több tucatnyi közkedvelt, napjainkban is sűrűn és szívesen énekelt magyar nóta szövegírója és komponistája 1900 és 1908 között pénzügyi fogalmazóként, illetve előadóként Temesvárott állott alkalmazásban. Tevékeny szerepet vállalt és játszott a Béga-parti város közművelődési, zenei és kávéházi életében. Tagjai sorába választotta az 1903-ban megalakult Arany János Társaság. Nem kevesebb mint 600 személy búcsúztatta az óévet 1908 szilveszterén a Délvidéki Kaszinó összes helyiségében. A táncmulatságot megnyitó palotást több mint 100 fiatal pár lejtette. A nyári hónapokban a Délvidéki Kaszinó udvarán felállított színpadon egyvelegeket, vidám jeleneteket, zenés-táncos műsorokat mutatott be a temesvári színtársulat tagjaiból és facér-művészekből alkalmilag szerveződött Modern Varieté Színház.
Budapesten, Jászberényben, Vácott, Mohácson, Karánsebesen, 1922–1928 között Resicabányán – ahol a Hotel Ferdinandot vezette – tevékenykedett Rigó Mór (1875–?), mielőtt 1929-ben Temesvárra került, ahol megnyitotta az Arany Csikó vendéglőt és kávéházat. Még éppen csak formálódó, körvonalazódó Párizs utca elején 1934. február 17-én nyitották meg az Újságíróklubot. Az ünnepség díszvendége a jeles költő, prózaíró és kritikus Kosztolányi Dezső volt. Szerepléséről Franyó Zoltán a 6 órai Újság hasábjain a következőképp számolt be: „Tíz órakor a klub vezetősége színvonalas és értékes műsorral kedveskedett látogatóinak. Markovits Rodion konferánsza után Kosztolányi Dezső, a nagynevű magyar író, a klub vendége ült az asztalhoz és három pompás formaművészettel, ragyogó gondolatokkal megírt élményét olvasta fel, amelyeket a hallgatóság meleg tapssal köszönt meg. „A találkozó az éjfél utáni órákig tartott, a jelenlevők közéleti kitűnőségek magyarok és románok a költő egészségére ürítették poharukat, aki az ünneplést francia nyelven köszönte meg”. Pár hónappal később a temesvári Újságíróklub az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságszervezet temesvári csoportja Karinthy Frigyest, Indig Ottót, Erdős Renéet, Hunyadi Sándort, Tabéry Gézát, Ligeti Ernőt is vendégül látta. A klub szellemi vezetője Franyó Zoltán volt, az ügyvezető igazgatói feladatokat Grósz Dezső (1898–1975), újságíró, a Déli Hírlap munkatársa látta el. A kávéházat a Palace tulajdonosa, Mayer Zsigmond bérelte. A Kolozsvárról 1933-ban Temesvárra átköltöztetett Szépművészeti Akadémia épületének, valamint a Eugen von Savoya utcai műtermek közelsége miatt a bánsági román írók és képzőművészek – Romul Ladea, Aurel Ciupe, Catul Bogdan, Athanasie Demian, Ion Stoia Udrea, Virgil Birău, Constantin Miu-Lerca stb. – kedvelt helyévé a két világháború közötti évtizedekben a Szerb (most: Gh. Lazăr) és a Városház (jelenleg: Emanoil Ungureanu): sarkán prosperáló Zenélő Óra (Spieluhr) kávéház vált.
A zsír- és mocsárszagúnak aposztrofált településről írta Méliusz József Város a ködben című regényében, hogy „nemcsak kocsmákkal és messzi híres éttermekkel, de kávéházakkal is telidesteli volt, a belvárosban egyik a másik mellett, a külvárosok pedig mindegyik, a maga egy-két a belvárosiakkal vetélkedő kávéházával”. „A kávéházak! Homályos mélyükön húsz évvel ezelőtt is kupecek húzódtak meg, éppúgy, mint ma, kobakjukon hátratolt kalapjukkal, este pedig a keményített gallérú elegáns közönséggel, megannyi ügynök, akik, akárcsak a bankok faképű tisztviselői, a beamterek, vagy a magánházak ódon bútorzatú, dohos vagy ételszagú lakói, mind kötik, szövik, bontják, kavarják az üzleteket. Az üzletnek itt valóban hagyománya van. De soha olyan üzleti élet mint a háború alatt.” Gyermek- és ifjúkori temesvári élményei, benyomásai és tapasztalatai is minden bizonnyal hozzájárultak bizonyos mértékig ahhoz, hogy Méliusz József életművében a kávéház metaforává és toposszá, életformává és világnézetté lényegüljön és kristályosuljon. Vallomásai, visszaemlékezései, esszéi, irodalmi publicisztikái hívó- és vezérszavává vált a kávéház, amelyet sorozattá kiteljesedett esszépróza-sorozata kötetei mindegyikének címébe is belefoglalt. „A MAGYAR ÍRÓ kávéházi ember. Legalábbis az volt hajdanán, amikor vitában, füstben irodalom és időszerűség, irodalom és társadalom, irodalom és újság tündéri szerelemben vagy éppen szerelmes perpatvarban éltek együtt és mindenképpen termékenyítő izgalomban. Modern és európai irodalommá a kávéházban is lettünk, a zsongásban, nyüzsgésben, ami városiasodásunkkal járt, társadalmiságunk európai korszerűsödésével” – összegezte véleményét 1971-ben a temesvár-gyárvárosi Fürdő utcában született Méliusz József.
Temesvárott is mint Románia-szerte a II. világháború, az 1948-as politikai fordulat, az államosítás után a kávéházakat felszámolták, mint polgári, retrograd örökséget, „csökevényt” teljesen eltüntették. Írmagjuk sem maradt a Béga-csatorna két partján. Jelképeivé váltak a múlt ködébe veszett, hajdanvolt „boldog békeidőknek”.
Felhasznált irodalom
Dr. Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kismonográfiája. Temesvár, 1900.
Dr. Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története. Temesvár, 1900.
Dr. Berkeszi István: Társadalmi és kulturális viszonyok Temesváron a múlt század végén. Történelmi és Régészeti Értesítő, 1900/I–IV.
Dr. Berkeszi István: Társadalmi élet Temesvárott 1801-ben. Történelmi és Régészeti Értesítő, 1902/IV.
Dr. Berkeszi István: Adalékok Temesvár műveltségi viszonyaihoz a XIX. század legelején. Történelmi és Régészeti Értesítő, 1915/I–IV.
Braun Dezső: Bánsági rapszódia. Temesvár, é.n.
Juhász Kálmán: Műveltségi állapotok a Temesközben a török világban. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Kt. Nyomása, Cluj, 1935
Kertünk istennel határos. Gozsdu Elek és Weisz Anna levelezése. 1906–1915. (A szöveggondozás, a jegyzetek és a névmutató Pongrácz P. Mária és Alexa Károly munkája), Budapest, 2001.
Kubán Endre: A temesvári „Dél” Irodalmi Társaság. Irodalomtörténeti Közlemények, 1968/5.
Schiff Béla: Régi idők, régi emberek. Temesvár, 1941.
Szekernyés János: Temesvár rangos irodalmi folyóirata: a Magyar Dél. Régi(j)óvilág, 2015/június.
Szekernyés János: Mulató polgárok, katonák, ecset- és tollforgatók. Kávéházak ködbe veszett városa a Béga partján. Korunk, 2018/8.
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán