Egy olyan tanító nénivel beszélgettem, akinek a gyermekekkel való foglalkozás a mindennapok kimeríthetetlen örömforrása. Legközelebb áll szívéhez a magyar nyelv és a magyar irodalom tanítása, és a közös derűs alkotás megélése a tanításban. Jelenleg negyedikes osztálya van Lépésről lépésre programban, jövőre ugyanebben a programban előkészítős osztálya lesz.
Mesélj magadról, honnan jöttél, hogyan lettél tanító?
Óteleken nőttem fel, Temesvártól körülbelül 50 km-re. Teljesen magyar falu volt, amikor ott végeztem a nyolc osztályt, majd bekerültem Temesvárra a Bartók Béla Elméleti Líceumba – akkor még más neve volt az intézménynek –, majd a tanítóképzői felsőfokú képesítést is megszereztem. Óvónőként kezdtem, de a nagyobb gyermekekkel való kihívások jobban vonzottak – a versenyekre való készülések, az előadások. Tíz éve itt tanítok a Bartók Béla Elméleti Líceumban. Gyerekként nem gondoltam, hogy tanító leszek, az álmom a színészet volt, de a nővérem mindig példaképként állt előttem, büszke voltam és vagyok rá azóta is, akkor iskolaelső volt. Ő is a pedagógusi pályát választotta, végül az ő hatására én is. Úgy gondolom, a tanítósággal teljesült a gyerekkori álmom egy része, hisz a tanító nem csak tanít, hanem színt visz az óráiba, belopja a viccet, a játékosságot.
Mit gondolsz a pedagógusi hivatásról?
A pedagógus tevékenysége olyan érzékeny terület, amit csak szívvel-lélekkel lehet jól csinálni. Aki személyiségéből át tud adni egy kis darabot, és ezt kötelességének is tekinti, annak nem szakmája, hanem hivatása van. Németh László szavaival élve azért vagyok pedagógus, hogy „a természetnek nyers gyémántját szép vigyázattal csendben csiszoljam tisztává”. Tehát én úgy érzem, hogy ezt a pályát nem lehet szakmának tekinteni, csak hivatásnak. Szeretni kell. Amikor elindulok otthonról, nem úgy érzem, hogy munkába megyek, hanem olyan helyre, ahol feltöltődöm, ahol jól érzem magam, ahol legalább annyit kapok, mint amennyit adok.
Voltak tanár példaképeid, akik meghatározták későbbi pedagógusi létedet?
Azon szerencsések közé tartozom, hogy már Óteleken 5. osztályban olyan tanáraim voltak, akik itt a líceumban szintén, majd a tanítóképzőben megint tanítottak. Azt mondanám, hogy a pedagógusi pálya legjei itt Temesváron. Közülük kiemelném Halász Ferenc tanár urat, Halász Éva tanárnőt és Kiss Ferenc tanár urat, akiket nagyon szerettem diákként, örömömre mostmár kollégámnak mondhatom őket. Nyolcadikosan vidékiként bekerültem a nagy városi forgatagba, és akkor bejött Halász tanár úr az osztályterembe, olyankor mindig megnyugvás, bizalom töltött el, hogy jó helyen vagyok. Olyan emberi értékeket kaptam tőlük, mint az igényesség a munkám iránt, a tisztelet, a pontosság; a tanárnőktől a női lét finom eleganciáját – mindig figyeltük, mi lányok, hogy kinek milyen fülbevalója, milyen ruhája van. Most pedig mint kolléga itt vagyok, és mai napig is örömmel tölt el, hogy itt lehetek ugyanazokkal, akik valamikor a tanáraim voltak.
Mit gondolsz, mitől lesz valaki jó tanító?
Úgy gondolom, a jó tanító elsősorban szereti a szakmáját, jól érzi magát a gyermekek között, energikus, jó a humora és hisz a diákjaiban, nem csak azokat buzdítja, akiknek könnyebben megy a tanulás, de pozitívan tudja motiválni azokat is, akiknek esetleg nehézségeik vannak. Munkáját elégedettséggel, lelkesedéssel végzi, érti a gyermeki nyelvet, azonosulni tud érzelmeikkel, gondolataikkal. Igyekszik motiváló környezetet biztosítani, ahol a gyerekek képessé válhatnak tulajdonságaik és képességeik teljes kibontakoztatására. Fontosnak tartom még, hogy a tanulók biztonságban érezzék magukat az osztályban, tudják azt, hogy tanítóikhoz bármikor bármilyen problémával fordulhatnak.
Te mit érzel fontosnak ahhoz, hogy jól végezd a munkád?
Fontos, hogy egy szinten tudjunk lenni a gyerekekkel, de a tisztelet is megmaradjon köztünk. Nagyon szeretek velük játszani, viccelődni, beszélgetni – nagyon sokat beszélgetünk, amikor csak időnk engedi. Érdeklődöm minden nap egy-egy gyerekről. Közeli, közvetlen kapcsolat kell létrejöjjön, amiben benne van az is, hogy a gyerek meg meri mondani, ha én, a tanító, hibázok, és ezt tisztelettel teszi.
Mik a tapasztalataid az elmúlt évek során a Lépésről lépésre programról?
A Lépésről lépésre osztályokban beszélgetőkörrel kezdődik és zárul a nap. Olyan tulajdonságokat fejleszt ez a program, mint az önállóság, együttműködés, kritikai gondolkodás, kreativitás, amelyek segítenek megküzdeni a jövő kihívásaival, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. A reggeli beszélgetések olyan szociális szokásrendszereket vezetnek be, mint pl. a köszönés, egymásrafigyelés, közös tevékenységek megbeszélése, élménybeszámolók. Másrészt a kommunikációs készséget, meghallgatást, empátiát fejlesztik, rendszerességet és hagyományt teremtenek. A délutáni tevékenységek alkalmat nyújtanak az ismétlésre, elmélyítésre, az egyéni fejlesztő tevékenységekre, az elmaradt munkák befejezésére. Ezek mind olyan tényezők, amelyek nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a lassúbb tempóban dolgozó vagy tanulási gondokkal küszködő diákok is sikerélményhez jussanak, és ne érezzék kényelmetlenül magukat. A záróbeszélgetések a napi egyéni élmények megosztására szolgálnak, amelyek szintén pozitívan hatnak a gyermek fejlődésére: fejlesztik a kommunikációt, az empátiás készséget, a közösség minden tagja számára megnyilvánulási lehetőséget biztosítanak. Azt tapasztalom, hogy a tanulók jól érzik magukat ebben a rendszerben, szeretettel, jókedvvel jönnek iskolába.
Szeptembertől új előkészítős osztállyal induszl ebben a programban. Milyen ilyenkor új csoporttal, korosztállyal kezdeni?
Öt év sok idő, az ezalatti közös munkák, készülések, órák, előadások, ünnepek, beszélgetések során nagyon összenőttünk, egymásra hangolódtunk a mostani osztályommal. Már készülök lelkileg a „szakításra”. Nehéz lesz, várhatóan meg fog viselni. De abban biztos vagyok, hogy az űrt, amit a mostani osztályom átadása okoz, pótolni fogja az új generáció, akik biztosan ugyanolyan szerethető, kedves gyermekek lesznek, és élmény lesz megismerni az új kibontakozó egyéniségeket.
Van olyan dolog, amit te tanulsz a gyerekektől?
A diákoktól rengeteg mindent: játékosságot, közvetlenséget, szeretetet, ami egymás iránt és felénk is árad. Nagyon tudnak őszintén szeretni, és minden nap megtanítanak arra, hogy milyen újra gyereknek lenni. Amit még nagyon szeretek, az az, hogy ha a gyerekek összevesznek, utána megbeszéljük, letisztulnak dolgok, és onnantól újra barátok, nem haragtartóak.
Szerinted miért fontos az anyanyelven való tanítás?
Az anyanyelv szó gyakran az édes anyanyelv szerkezetben fordul elő, és valóban ízlelhetünk bármilyen más nyelvet, a legédesebb zamata számunkra a magyar nyelvnek van, mert a világ, a mi világunk van benne. Ezen a nyelven gondolkodunk, álmodunk, számolunk. Annyira szükséges számunkra, mint a tiszta levegő vagy a tiszta víz. A szellemi és a gyakorlati élet megnyilvánulásának legfontosabb eszköze. Amint Széchenyi mondta, „Nyelvében él a nemzet”. Az anyanyelv érzelmi nyelv, amely biztonságot nyújt gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Fontos, hogy a gyermek beilleszkedését a tanító bíztató, bátorító szavai kísérjék. Úgy gondolom, életszükséglet az anyanyelven való tanulás, enélkül elvesznek olyan értékek, amelyeket más nyelven nem lehet megkapni soha.
A magyar nyelvet és irodalmat szereted a legjobban tanítani?
Igen, a verseket nagyon szeretem, kollégámmal most többedik éve szervezzük a Vidám Versek vetélkedőt, kedvencem József Attila. Szabadidőmben is legszívesebben verset olvasok, verset hallgatok, mostanra szívesebben hallgatok verseket, mint zenét. A gyerekekkel az előadásokra készülések nagyon feltöltenek – karácsonykor, a farsangkor, az évzárón. Ugyanolyan lelkesen készülök az évnyitóra és az évzáróra is. Minden évben megélem a gyerekségemet az évnyitón, az évzárón, hogy újra gyerekek közt lehetek, megszólal a csengő és megint és megint. Ettől teljesebb a világ.
Ki tudsz emelni egy különleges élményt a tanítói napjaidból?
Mindennap éri öröm ezen a pályán az embert, csak meg kell találnia, érzékenynek kell lennie rá, az apró örömök a legkedvesebbek. Gyakran felvillan egy-egy tanítványom kedves nevetése, vicces grimasza, visszhangzik a fejemben egy-egy jópofa mondat, mindig el tudok mosolyodni rajtuk. Ezek a kedves apróságok újra és újra rádöbbentenek arra, hogy szerencsés vagyok, mert ezek a pillanatok teszik teljessé pályámat. Olyan jókedvre derítő dolgokat tudnak kihozni olykor, hogy el nem lehet mondani. Külön szeretem a próbákat az előadások előtt, ilyenkor sosem telik nagy nevetések nélkül a készülődés.
Mecser Szilvia