A Bartók Diákszínpad legújabb előadásáról
Ha ezt a darabot valamelyik színház műsorfüzetében látom, összehúzom a szemem. Nagyon meggondolom, hogy megnézzem-e.
De ebben a közegben és műfajban, diákszínpadon – telitalálat.
Ne félj, ne félj – bíztatták a nézőket és önmagukat a lányok és fiúk ülve, egymáshoz megérkezve, valahol Európában, a háború végén. És mi jöhet jobban felnőtteknek és gyermekeknek, vagy a testi-lelki kicserélődés nehéz éveiben, a kamaszkorban, mint a belső szabadság, a biztos talaj?
Díszlettelenül várt a színpad, és ez választás volt. Azt is tegyük hozzá, hogy ebben a kicsi térben, az iskola színpadán, ahol sokszor húszan játszottak, tolongtak, egyidőben, sok lehetősége nem is volt a rendezőnek. Kedves megoldás volt az emberméretű papírházak jelenlénete, amelyek alatt egy-egy védtelen szereplő kucorgott. Annyi humort és játékosságot engedtek el, amennyit csak lehet egy háborús környezetben. A házat a bombázáskor fölemelték – és menekültek.
Nem csak rendezői fogás volt ez, a teljes előadás az emberi kapcsolatokra fókuszált, a megoldás és az előrejutás lehetősége csak a másikon, az első látásra ellenségnek tűnő emberen keresztül lehetséges. Házak, tárgyak, bunkerek: nem segítenek. Merthogy éppen odáig kíván eljuttatni az előadás, hogy az életünket önmagunk kezébe vegyük. Macsi, aki ebben a környezetben köztudottan és érzékelhetően színész, rendező, barát és mentor, mindvégig figyelt erre, az előadás ezen a nyomvonalon építkezett.
A történet
nagyon általános, és ezt már a cím is jelzi, valahol Európában, valamelyik országban, valamilyen településen, valamilyen emberek között – dúl a háború, ill. a háború utórezgései. Amelyek szintén egy kegyetlen világot és játékszabályait formálják meg. Az emberek védtelenségükben bizalmatlanok, ellenségesek és kizárólag a túlélésre hajtanak. Mint ilyen körökben lenni szokott, a gyermekek a legkiszolgáltatottabbak, soraikból, árván maradt gyermekekből és fiatalokból két rivális banda szerveződik. A helyi lakosság ellenséges, féltik a javaikat, és ez itt is kapóra jön: ahol rendetlenség van, ott rendet kell tenni valakinek. És ők a negyedik csoportosulás, a rendfenntartók, a szabályokat, törvényeket alkotók és számonkérők csoportja.
Ismételjünk: két gyermekbanda, a helyi lakosség és a rendfentartók. Ám a darab végére kiderül, hogy ez a négy csak három, a két gyermekbanda összetartozik, egy tőről fakad. Azonos problémákkal és közös, egyetlen kitörési lehetőséggel. Ám, ha jól számolunk, mégsem három csoport, és nem is négy, megszámlálhatatlanul sok. Kiderül ugyanis, hogy a lakosság nem egyforma, az emberekről nem érdemes képletekben gondolkodni. Valaki, egy ismeretlen, egy távolról érkezett művészember, elfogadja őket olyannak, amilyenekké lettek. Az ő nyomán elhiszik, hogy nem ez a természetes állapot, valahonnan, mélyről, előbányásszák azokat a reflexeket, szavakat, érzelmeket, amelyekbe kapaszkodva végre egymásba kapaszkodhatnak. Megszülethet a bizalom.
Az előadás haszna felbecsülhetetlen.
Kezdjem a legelején. Helyet akkor lehet kapni, ha bejelentkezünk. Ha megérkezik az ember a lépcsőházba, tanulók, szülők és érdeklődő felnőttek szoronganak. Bár a teremben légkondicionálás van, sokan vagyunk, nagyon sokan, és levegőtlenül pihegünk. Mégis marad mindenki. És a kifele haladó tömeg közepén észlelem, hogy senki nem bánta meg a kitartást.
A nézőközönség legalább fele gyermek vagy fiatal. Akik színházba egyébként nem járnak vagy alig, legföljebb általános iskolában tanítónő, később osztályfőnök kíséretében, de ezek a többség szemében elsősorban reménytelenül kötelező programok. Itt megtapasztalják, hogy a színház nem kötelező. Élvezhető, a figyelmüket leköti, ráadásul a (kor)társaik hozták létre ezt a világot. Akár ők is fölléphetnének a színpadra, mondjuk a következő tanévben.
Akik a színpadon vannak, óriási tapsot kapnak. Részesei lehetnek a megajándékozottság és ajándékozás egyidejűségének.
Tanulhatták önmagukat és egymást, a megformált karaktert és a művészi megközelítés lehetőségeit, egy hosszú, munkás próbafolyamat alatt. Nem tudható, az előadás színpadra állításának elején ez a társaság „milyen bőrben volt”, az viszont látható, hogy közösségként mozognak és hajolnak meg a végén.
Jó érzékkel választotta a musical műfaját Molnos András Csaba. Felmérte, hogy sok jó hangú, magabiztosan éneklő fiatal van a csoportban, amelyet érdemes kihasználni. Az éneklő fiatal évről-évre egyre nagyobb kincs és ritkaság. Gyermekkoromban az osztálykirándulások része volt a közös éneklés. Jelenleg a népdaléneklés már belterjes, a táncházakba járók kiváltsága, más populáris műfajokhoz pedig alig kell énekhang, megteszi két hangfal. És ha valaki akár tálentumos is, hangszer kíséret nélkül kiszolgáltatott a félig képzett hang.
Nagy dolog, hogy az éneklést a szereplők felvállalták közönség előtt. Mert – ugye – a zuhany alatt mindannyian énekelünk, de közönség előtt, rutin nélkül, felvállalni egy hamis hangot vagy azt, hogy elfogy a levegő, egész más. Két kiemelkedő énekes van a csoportban, de mindenkinek fontos volt a teljesítménye, kedves a jelenléte.
Kézzel, lábbal, arccal, hanggal – létrehoztak egy világot. Párbeszédeket tanultak és mondtak. Táncoltak vagy csak álltak mereven, mindenkivel szemben, ami nehezebb, állapíthatták meg bosszúsan. Énekeltek, jól énekeltek, és a társaik a nézőtéren nem a telefonból, fülhallgatóból, ilyen-olyan kütyüből nyomatták a zenét, ez idő alatt. És nem is hiányzott semmilyen kütyü. Egy virtuális, gondosan megalkotott világon keresztül – kilépett a tizenéves közönség a maga virtuális világából. A művészi virtualitás kiléptette őket a hétköznapok virtualitásából. Közöttük elüldögélve, ez érzékelhető és szemmel látható volt.
Az előadás biztonsággal támaszkodhatott a két „kicsire”, akik a „nagyok” között, derekasan helytálltak.
Kiemelem a hangtechnikus és a fénytechnikus munkáját. Ők is a varázslat alkotói voltak.
Sok sikert kívánunk a Bartók diákszínpad tagjainak, ennek az előadásnak a felfutásához és a következőkhöz. A rendezőnek, a diákszínpad vezetőjének, Molnos András Csabának kitartást, mert minden jel arra mutat, hogy ez a feladat olyannyira rászabott, hogy egyenesen helyettesíthetetlen.
G. Mátyus Melinda