A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház fiatal színművésze így mutatkozik be:
„Vajda Boróka vagyok, születtem 1998. január 23-án, egy szép pénteki napon, Marosvásárhelyen. Mostanáig ott bontogattam szárnyaimat, suliban festészet szakon, egyetemen színész szakon. Folyton pörgök valamin, még ha kívülről ez nem is látszik. Ha túlerő van az egyik oldalon, szokásom kicsit kémkedni a másikon, de csak csendben, hogy meg ne kövezzenek.”
Mit csinálnál életed utolsó napján?
Elmennék Ratosnyára, a családi nyaralónkba (itt töltöttem gyerekkorom legszebb időszakait, a Maros mellett, virágokkal, madarakkal, gilisztákkal, gyíkokkal, kavicsokkal, kutyákkal, bogarakkal, halakkal együtt). Ukuleléznék, megennék egy finom lávatésztát, majd megüzenném a barátaimnak, ki mire vigyázzon tovább. Jelen lennék.
Mi a legérthetetlenebb számodra a világon?
A szerelem és az online oktatás.
Hogy szeretnél megöregedni?
Nyugodtan, hosszú, kibontott ősz hajjal. Igazából már most várom, hogy anyóka legyek. Hímezgetős, sütögetős, matatós, kandalló mellett hintaszékben ülős, akiből csak úgy folyik a szó, ha az unokái meglátogatják. Aki öntözgeti a kertjét, és nincs más dolga, csak figyelni az idő múlását. Azt hiszem, most is kicsit ilyennek érzem magam, csak sokkal tempósabb minden. És a növényeimet sokszor elfelejtem megöntözni…
Mi volt a legnagyobb kihívás a karrieredben?
Átrendezni a prioritásaimat, és elfogadni magamat abban a formában, ahogy vagyok, színészként. Sokáig azt éreztem, nem tudom elmondani magamról, hogy a színház szerelmese vagyok. Borzasztóan szeretem, de sosem éreztem azt, hogy fel tudnék mindent adni csak azért, hogy hosszútávon a színpadon játszhassak. Valószínűleg valami cirkuszi porondon vagy szószéken fogok kikötni, mert nagyon sok mondanivalóm van, és nem bírok tétlenül ülni. Valamin mindig dolgozok. A karantén alatt vágott mellbe ez a felismerés. Akkor ismét elkezdtem verseket, kisebb esszéket és dalokat írni. Elsősorban az emberekhez vágyok eljutni, keresgélni, beszélgetni, őket kizökkenteni. A forma pedig szinte bármi lehet. Sokszor gyötörtek olyan gondolatok, hogy „megfelelő vagyok-e, vajon van-e bennem elég elhivatottság erre a pályára?”, gyengítve a színészethez elengedhetetlen magabiztosságomat. Most már ismerem és barátkozom a válaszaimmal. Nem kimondottan a színház iránt érzem azt a bizonyos elhivatottságot, hanem az emberek és az embert érintő dolgok iránt. És ez sokkal hálásabb dolog, mert ha a színháztól valami oknál fogva el kell távolodnom, emberként még mindig itt leszünk egymásnak.
Mi az, amit még nem kérdezett meg senki tőled, de nagyon el szeretnél mondani?
Hogy miben, kiben hiszek, hogy mi az a tűz, ami mozgat valójában engem belülről. Erről nagyon sokat tudnék mesélni, mert borzasztó színes történetem van Istennel. Negyedikes koromban történt egyfajta „találkozás”, ami azóta végigkísér az utamon, és nem hagy nyugodni. De persze erről ritkán beszél az ember, meg tabuként is kezeli, pedig a legtöbb fájdalom annak a bizonyos űrnek a betöltetlenségéből származik. Úgy tapasztaltam, hogy valahol a végletek között helyezkedik el, és nagyon hasonló dolgokat csinál, mint mi. Szereti, ha néha meghívjuk egy görbe estére, kortyoljon ő is abból a sörből, bújjon hozzá ő is ahhoz a nőhöz, férfihez. Együtt bontjuk és építjük a határokat. Nem könnyű vele élni, de nélküle számomra sokkal nehezebb. Mindezért csak annyit szeretne, hogy szívvel forduljak minden élő felé, tartsam egyenesen a gerincemet, gondolataimat tisztán, és akkor meghasonulnom sem kell a maszkok alatt. Cserébe pedig a legjobb formámmal ajándékoz meg. Eszerint próbálok jelen lenni a feladataim elvégzésében is.