A mai beszélgetésre sem mondhatjuk, hogy ismerkedünk egy tanítóval! Tasi Ottit sok helyen láthatjuk, akár szervezőként, akár résztvevőként, de jelen van! Játszóház, Magyar Napok, koncertek, színház, bármilyen rendezvényen járunk, ami az iskolával vagy kultúrával kapcsolatos, valószínű találkozunk Tasi Ottival. De! Sosincs egyedül! Mindig hozzácsapódik egy kisebb-nagyobb gyermeksereg! Véletlenül kiszúrják a tömegből, kezét fogják, mesélnek neki, vagy csak úgy ott akarnak lenni mellette! A szülő mosolyog és nyugodt.
Milyen út vezetett Szalontától Temesvárig?
Nagyszalontán születtem, ott végeztem el az általános iskolát. Mindig szerettem iskolába járni. A tanító bácsim személye olyannyira megihletett, hogy vakációban a szomszéd gyermekeket magam köré gyűjtöttem és ,,iskolást” játszottunk, ahol persze én voltam a tanító néni. Mindezt a legnagyobb komolysággal: órát tartottam, feleltettem, házi feladatot adtam. Valamit valószínűleg jól csináltam, mert a gyermekek nem tiltakoztak, sőt, becsületesen ,,jöttek iskolába”. Később a tanáraim közül is akadtak példaképeim (ma is tartom velük a kapcsolatot), akik által megerősödött bennem, hogy a pedagógusi pálya az én utam. Így lettem a nagyváradi tanítóképző diákja. Érettségi után Bihar megyében, Érszőlősön kezdtem a pályát 1986-ban. Anyukám is itt járt iskolába, mondhatom, hogy nagy szeretettel, tárt karokkal fogadtak. A tanítóvá, felnőtté válásom meghatározó, csodaszép évei voltak ezek, ahol a kommunista ideológiák ellenére a templom és az iskola a legfontosabb intézménynek számított. Itt tanultam meg igazán, mi is az embertársunk iránti tisztelet, az önzetlen segítségnyújtás, a közösség összetartó, megtartó ereje. Lelkem kincsesládájába olyan értékeket, bölcsességeket gyűjtöttem az egyszerű emberek létéből, amelyekhez ma is hozzányúlok. Innen 1990-ben kerültem Temesvárra, azóta tanítok a Bartók líceumban. Itt alapítottunk családot, itt született meg két lányunk is. Bár a kis település és a nagyváros között óriási a különbség, a líceum közössége, az őszinte emberi kapcsolatok sokban hasonlítanak egy kisebb iskoláéhoz.
A sors különös kiváltsága, hogy 31 év után is úgy megyek be az iskolába, hogy tudom, meglesz a napi mosoly, kedves szó.
Ősszel új csapattal kezdődik egy új ötéves ciklus. Milyen gondolataid szoktak lenni egy ilyen kezdetkor?
Vegyes érzelmek: egyrészt kicsit szomorú vagyok, hogy meg kell válnom a negyedikesektől. Öt év múltán nagy a kötődés, rengeteg élmény felhalmozódott. De az én munkám itt véget ér, bízom abban, hogy a tanítványaim megkapták a kellő útravalót. Ugyanakkor ott a kíváncsiság: milyen lesz az új kis csapat, tervezgetünk, mit fogunk másképp csinálni, hogy bennük is felkeltsük a tudásvágyat, összetartó, egymást segítő csapattá váljanak.
Tapasztalataid alapján hogyan látod a generációk közötti különbségeket?
Vannak, ez tény, de változik a világ, így valahol természetes is, hogy változunk, változnak a gyerekek is. Ezeket a különbségeket nem tekintem feltétlenül negatívumként. Mondjuk, hogy a mai gyerek figyelme szétszórtabb, kitartása kevesebb, türelmetlen, állandóan mozgásban van, ami, valljuk be, nagy kihívás. Ugyanakkor kíváncsi, nyitott, bátor, elmondja a véleményét, otthonosabb a kütyük világában. Szerintem összességében ugyanolyan gyerek, mint a tíz-húsz-harminc évvel ezelőtti, aki szeretetre, biztonságra, bátorításra, tudásra vágyik. Ha érzi, hogy rád számíthat, fontos számodra, meghallgatod, támogatod, építed őt, vele értékes a csapat, általa többek vagyunk, nyert ügyed van. Nyitott szívvel várom a kicsiket, hogy a segítségemmel kivirágozzanak, fejlődjenek, gyümölcsözzenek.
Miért váltottál a step módszerre?
Kíváncsian figyeltem az előttem úttörő kollégák munkáját. Számos találkozón vettem részt, amelyek által betekintést nyertem a módszer sajátosságaiba. Vonzott az újdonság szele. Addig, amíg a hagyományos osztályokban a tanító kreativitásán múlik, milyen új módszert alkalmaz, a step módszerben keretet kap minden. Érvényesül az a gondolat, mely szerint ,,az oktatás nem arról szól, hogy megtöltünk egy csöbröt, hanem meggyújtunk egy tüzet” (W. Buttler). Reggelente, mikor belépek, szeretem az osztályterem meleg, családias hangulatát, a rengeteg lehetőséget, amit a módszer kínál: élménybeszámolókat, élményeken alapuló tanulást, a sok játékot, csapatmunkát, véleménynyilvánítást, az együtt elfogyasztott ebédeket, a folyamatot, ahogy összetartó, elfogadó, segítő közösséggé válik az osztály, amelyben mindenki értékes és fontos, a kolléganőmmel való párban tanítást és még sorolhatnám. Olyan közeg ez, ahol nem csak adok, hanem rengeteget kapok is. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy ezt a módszert választottam.
Milyen típusú, lelkületű gyerekeknek ajánlod ezt a módszert?
Sajnos, vannak téves vélemények arról, hogy kinek való vagy nem ez a módszer. Jómagam bárkinek ajánlom, hiszen gyermekközpontú, szorgalmazza a kooperatív tanulást, kompetenciákat fejleszt. A gyermekek (alakuló) személyiségét tekintve mindig nagyon színes a csapat, de mindenki megtalálja a maga helyét. Azt hiszem, ez az egyik szépsége egy ilyen közösségnek. A műhelyekben/kuckókban való munka egyéni ritmusban történik. Legtöbbször van a teremben egy természetes, de csendes munkazaj. Tévesen fegyelmezetlenségnek tűnhet, de pont ellenkezőleg: nagy fegyelmet igényel a gyermekek részéről úgy tanulni, alkotni, hogy közben másokat ne zavarjanak. A műhelyek átjárhatósága, a sok játék a nagyobb mozgásigénnyel rendelkező gyermekek szükségleteit is kielégítik.
Mit gondolsz, mi lesz a következő tanév szépsége és nehézsége?
Mindig lelket melengető a kis hatéveseket megismerni, nevelni, formálni. Kiváltságos helyzetben leszünk, hiszen megújult épületben fogadjuk majd a leendő előkészítősöket, nagyszerű lesz belakni, élvezni az új tér adta lehetőségeket. A negyedikesek után, akikkel az ötödik év végére már szinte tekintetből értettük egymást, érdekes lesz újra előkészítősnek lenni, de ezt nem nevezném nehézségnek, inkább kihívásnak. A kihívások pedig jó irányban ösztönöznek, motiválnak.
Szerinted milyen értékrendet közvetítesz?
Minden különösebb megfogalmazás nélkül a tradicionális értékrendben hiszek, amit nem kezd ki az idők, rendszerek vasfoga: a szeretet, család, nyugalom, megbecsülés, béke, minőség. Tudom, hogy ezek közé ma már olyan ,,modern” értékek is besorolhatók, mint a siker, a szabadság, az érdekes munka, az önmegvalósítás, de nem írják felül a hagyományosakat. Ezek kiegyensúlyozott ötvözete szolgál alapul egy egészséges, boldog életnek. Bízom benne, hogy ezeket valóban sikerül közvetítenem, hiszen átadni nem lehet, csak jó példával inspirálni.
Hogyan lehet olvasókat nevelni?
Nagy kihívás. Próbálkozni lehet, de bevallom, a siker nem mindig garantált. A felnőttek is kevesebbet olvasnak, mint egykoron, pedig ebben az esetben is a szülői minta pótolhatatlan. Amíg olvasni nem tud, hűséges hallgató. Imádják a tanító, szülő által felolvasott mesét, történetet. És rendszeresen, naponta meg kell tenni. Az osztályban mindig van egy olyan könyvespolc, ahonnan bármikor elvehető egy könyv, olvasósarok/kuckó, ahová elvonulhat kezdetben csak lapozni, később olvasni egy könyvet. Szinte naponta beiktatunk olyan időpontot, amikor ,,mindenki olvas”. Ma a legfontosabb a kisgyermek számára, hogy egy könyv legyen szép, sok képpel, kevés szöveggel. A történet legyen eseménydús, könnyen értelmezhető, nem túl hosszú. Ugyanakkor alkalmat kell adni arra, hogy az olvasottakról beszámoljon társainak. Az élménybeszámolók sokkal nagyobb hatással vannak a gyermekekre, mint az a helyzet, amikor kötelező elolvasni a háziolvasmányokat. A háziolvasmány a régi megfogalmazásában, szerintem, érvényét vesztette.
Mindent összevetve, hatalmas elégtétel látni, hogy a legtöbben negyedik osztály végére szeretik a könyveket, rendszeresen könyvet vásárolnak, és olvasóvá válnak.
Mit tartasz saját módszerednek?
Furcsán hangzik talán, de harmincöt év után sem hiszem, hogy van saját módszerem. Szeretettel megyek iskolába, szeretem a gyerekeket, fontos számomra, hogy örömmel jöjjenek iskolába. Olyan helyre, ahol igyekszem odafigyelni rájuk, az igényeikre, meghallgatni örömeiket, bánatukat, bátorítani próbálom őket, az önbizalmukat fejleszteni. Megértetni, hogy tetteinknek következményei vannak, mindig úgy bánjunk társainkkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak. Nem tudok azonosulni a ,,csak nekem, csak most, mindenáron”-érzéssel. Legyenek őszinték, türelmesek, becsületesek, szorgalmasak. Igyekszem igényességre, pontosságra szoktatni őket, hogy megtapasztalják a szívesen és jól végzett munka örömét, amely által az egyén és a közösség is gazdagodik.
Miben változott idén a hozzáállásod az elmúlt évhez képest?
Nehéz ez az év, és sajnos nem látom a végét, de tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Keresem az utat, a módot, hogy ebben a megváltozott világban hogyan mentsem át azokat az értékeket, amelyekben hiszek, azokat a módszereket, amelyek beváltak. Nem szeretném, ha ez lenne az új normalitás. Szorongva veszem tudomásul, hogy lehet nem lesz már az életünk olyan, mint volt, de a gyermekek szeme mindig csillogni fog, az iskola kapuja nyitva lesz, mi pedig ezután is tárt karokkal, nyitott szívvel várjuk a kicsiket.
Mivel töltöd szívesen az idődet, ha éppen nem iskolában vagy, vagy éppen nem az iskoláért dolgozol? Mi tud feltölteni téged?
Sajnos az elmúlt évben pont ezek maradtak ki: a színház, egy jó koncert, utazások. Szerencsére megmaradt az olvasás. Mivel elég sokat voltam otthon, szülővárosomban, a kertészkedés nagyon kedves elfoglaltságom lett. Feltölt a természet, a föld közelsége, a nap, a tavaszi szél, a madarak csicsergése, a méhek zümmögése, a virágzó fa, az érlelődő termés látványa, illata. Bármerre változzon a világ, a természet az évszakok szerint változik, és ez az állandó folyamat megnyugtat, biztonságot ad.
Mi a legkülönlegesebb dolog, ami veled történt a pályád során?
Nem hiszem, hogy tudnék választani, hiszen számtalan ilyen van. Talán nem különleges, inkább nagyszerű, szívet melengető, amikor boldog, sikeres felnőttként látom viszont egykori tanítványaimat, amikor egyeseknek a gyermekeit is taníthatom. Mindennel felér az a pillanat, amikor a szülő az első tanítási napon rám tekint, szorongva elengedi legnagyobb kincse, a gyermeke kezét, és bizalommal rám bízza. Én pedig kimondatlanul üzenem, hogy nagyon fogok vigyázni rá, minden rendben lesz! Azt hiszem, ezek a legkülönlegesebb, felbecsülhetetlen pillanatok.
Molnos Ildikó