Színművésznő, vállalkozó, rendezvényszervező, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke, nem utolsósorban édesanya és nagymama. Mai vendégünk Szász Enikő, akivel számos általa szervezett rendezvényen, könyvbemutatón találkoztam az elmúlt években, sőt, a Prah című előadásban nyújtott alakítása is felejthetetlen marad számomra. A Hargita megyei Szentábrahám községhez tartozó Gagyon született 1953. december 8-án. Az interjúnál a tegeződést választottuk.
Mikor fogalmazódott meg először benned, hogy színésznő legyél?
Amióta az eszemet tudom, mindig színésznő akartam lenni. Másfél éves koromban szüleim Székelyudvarhelyre költöztek, én ott szocializálódtam, első gyerekkori emlékem is egy óvodai fellépéshez kötődik. Kisiskolás korom óta szerepeltem: zongoráztam, szavalóversenyekre jártam, majd alaptag voltam a középiskolai színjátszó csoportban. Eszembe sem jutott, hogy máshová is mehetnék felvételizni, mint a Színművészeti Főiskolára. Döntésemmel eléggé szembementem azzal a családi és közösségi elvárással, melyet a kisvárosi közvélemény az unitárius paplánnyal szemben támasztott, de ez engem nem tántorított el célkitűzésemtől.
Marosvásárhelyen végeztél?
Igen, 1976-ban, Lohinszky Loránd és Kovács Levente szakmai irányítása mellett, a tőlük tanultak alapvetően meghatározták színházi világlátásomat, viszonyomat a szakmához.
A pályát Sepsiszentgyörgyön kezdted…
Évfolyamelsőként a háromszéki várost választottam, ott képzeltük el az életünket férjemmel, Dukász Péterrel, akivel főiskolai tanulmányaim utolsó évében házasodtunk össze. Történt azonban, hogy anyósom, aki népszerű színésznő, a szentgyörgyi színház igazgatója, érdemes művész volt, egy nyugati útjáról nem tért vissza az országba, vagyis disszidált, és ez olyan főbenjáró bűnnek bizonyult, hogy amikor két év múlva Péter is végzett, nem engedték Kovászna megyében letelepedni, azt mondták, hogy csak Temesvárra jöhetünk, mert itt mindenkinek van nyugati rokona, és majd elveszünk a tömegben.
Megbántátok, hogy ide kerültetek?
Nem bántuk meg, mert ha valahol át lehetett ép ésszel vészelni a Ceaușescu-diktatúrát, az Temesvár volt. Itt tudtunk külföldi tévéadókat nézni, szerbet, magyart, az időközben kétgyerekesre szaporodott családot is könnyebb volt élelmezni. Emellett mindkettőnket alaposan megpakoltak szerepekkel, sőt több előadást is rendezhettünk, úgyhogy azok között a körülmények között a temesvári lét viszonylag elviselhető állapot volt.
A 2013-as születésnapi műsor plakátja (forrás: maszol.ro)
Milyen volt akkoriban a temesvári magyar színház, mennyiben különbözött a mostanitól?
Nagyon különbözött, egyáltalán nem volt élvonalbeli színház, sőt azt mondhatnám, hogy a közönség ízlését leginkább kiszolgáló színházak egyike volt. Valószínű, hogyha szabadon dönthetünk, akkor ez a színház lett volna az utolsó, ahová jövünk, de hát nem volt választási lehetőségünk. A diktatúra kultúrpolitikája eleve meghatározta a színház repertoárját, stílusát. Futószalagon készültek a rendszert dicsőítő műsorok, valamint a népszerű, kasszasikert biztosító, úgymond „könnyű műfajú” előadások. Míg az előbbiek egyáltalán nem hoztak a színház konyhájára, az utóbbival kellett teljesíteni az előírt mutatókat: előadás- és nézőszámot, bevételt stb. Szórványkörülmények között ezeket lehetetlen volt helyben teljesíteni, ezért szünet nélkül jártuk Székelyföldet, a Zsil-völgyét, hetekig turnéztunk. Mindezek mellett persze születtek nagyon szép előadások is, és nagyon sok szép szerepet eljátszottam/eljátszottunk.
A számtalan előadás és turné mellett gyerekeket is kellett nevelni. Hogyan lehetett összeegyeztetni a színésznői mivoltot az anyasággal?
Nálam fel sem tevődött a vagy-vagy kérdése, csak az és jöhetett szóba. A színművészetet hivatásomnak tekintettem, nemcsak az önmegvalósítás eszközének, hanem az anyanyelv, az anyanyelvű kultúra szolgálatának, amiről semmi szín alatt nem akartam lemondani. De az anyává válásnak is ugyanilyen imperatívusza volt az életemben: eszembe sem jutott, hogy ne szüljek gyereket és megfosszam magamat/magunkat a gyermekvállalás gyönyörűségétől, attól a határtalan örömtől, amelyet a gyerek kihordása, születése, létezése, nevelése jelent. Pedig a kommunizmus legsötétebb korszakában, a mi életformánk mellett nagyon nehéz volt gyerekekkel helytállni egy idegen városban, ahol sem rokonunk, eleinte ismerősünk sem volt. A gyerekeinknek nagyon sok esetben egyedül kellett boldogulniuk. A lányom nyolcévesen már gondozta, szakszerűen ellátta pár hónapos öccsét, amíg mi a színházban voltunk. (Mai törvények mellett nálunk a gyámhatóság gyakori látogató lett volna.) Így a gyerekeink már kiskorukban olyan fokú önállóságra tettek szert, ami nagyban segíti őket most, felnőttkorban is.
Úgy értettem, hogy az 1990-es években volt egy törés a színészi pályafutásodban. Pontosan mi történt?
Törésnek éppen nem mondanám… „Szókimondó asszonyságként” összebalhéztam a színház akkori vezetőjével, Demeter Andrással, aki két évadon keresztül nem adott nekem szerződést, de utána rendeződött a kapcsolatunk, és ott folytathattam, ahol abbahagytam. A kétéves szünet alatt dr. Bárányi Ferenc parlamenti képviselő irodáját vezettem, s ezt a munkát másodállásban még négy évig azután is folytattam, hogy visszakerültem a színházba. Valójában a kényszerszünet alatt jöttem rá, hogy a színházon kívül is van élet, akkor szembesültem a hétköznapi emberek gondjaival, lett nagyobb rálátásom a társadalmi, politikai mozgásokra, akkor fedeztem fel olyan képességeket magamban, melyek létezéséről fogalmam sem volt. S abban az időszakban jutott eszembe, hogy egy civil szervezetet kellene alapítani. 1996-ban kezdeményezésemre létrejött a Temesvári Magyar Nőszövetség, s ennek égisze alatt mindenfélével kezdtem foglalkozni: humanitárius, oktatás-nevelési tevékenységek mellett közművelődési események, képzőművészeti kiállítások, koncertek szervezésével, könyvkiadással stb. (Eddig hét könyvet adtak ki a Nőszövetség égisze alatt, legutóbbi Szekernyés János A magyarság emlékjelei a Bánságban című, 708 oldalas, háromnyelvű könyve – szerk.)
Dukász Péterrel a Prah című darabban
Egy időben megyei tanácsosként is munkálkodtál…
Igen, négy évig az RMDSZ megyei önkormányzati képviselője voltam, vagy tíz évig a szervezet művelődési alelnöke, de az utóbbi években már csak civilkedem, a politikából kihátráltam. Amúgy is csak „botcsinálta” politikus voltam, nem tudtam alávetni magamat a pártfegyelemnek. Például nem voltam hajlandó a megyei tanácsban megszavazni elveim ellen való dolgokat, még akkor sem, ha az RMDSZ-t bizonyos pártokkal kötött egyezségek kötelezték erre. Nagyon nem értettem egyet az országos RMDSZ manőverpolitikájával, és azzal, hogy messzire eltávolodott saját eredeti célkitűzéseitől. Szerintem iszonyúan kártékony volt az elszalasztott évtizedek kislépéses politikája: az „érdekképviselet” morzsákért mondott le lényegi dolgokról. Kormányzati szerepvállalásával legitimálta Románia kisebbségellenes politikáját és cserébe nem kapott semmit (vagy csak nagyon keveset), lásd a székelyföldi autonómia, az önálló állami magyar egyetem, a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügyét… és hosszan sorolhatnám. Napjaink történéseiről már szót sem ejtek… szóval inkább a civilkedés!
Voltál színházigazgató is Temesváron a Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál…
Másfél évig tartott színházigazgatói tevékenységem, ez idő alatt ellenfeleim – az igazgatói versenyvizsga egy procedurális bakijára hivatkozva – szabályszerűen kipereltek a székemből. Úgy vélem, abban a másfél évben haszonnal próbáltam vezetni egy olyan intézményt, amelyet elég leépült állapotban kaptam kézhez. Az utóbbi években joggal nagy hírnévre szert tett, TESZT név alatt futó színházi fesztivált tulajdonképpen én találtam ki, és az első fordulót, ami természetesen egy kisebb volumenű dolog volt, én szerveztem meg. Szintén én kezdeményeztem és alakítottam ki az Újvidéki Színházzal való partnerkapcsolatot, a tanyaszínházzal való együttműködést. Az évadok előtti workshopok sorozatát ugyancsak én indítottam el. Az alkalmazottak életkörülményeinek a javítását is prioritásként kezeltem.
Jelenleg milyen minőségben dolgozol a színháznál?
Csak színművészként. Több, a „pálya szélén” eltöltött év után az utóbbi két évadban kedvemre való feladatokat kaptam: négy epizódszerepet játszom a Hair című musicalben, nagyon érdekes és jópofa pillanatokat élek meg a Néző című produkcióban, legutóbb pedig A végjáték című előadásban játszom a Lány szerepét. Mindhárom műsoron van és sikerrel megy. Az idei évad vége felé viszont a „csak színművészből” rendezővé avanzsálok, ugyanis a Stúdió színpadára fogom állítani Görgey Gábor kortárs magyar szerző Wiener Valzer című bűnügyi komédiáját. A darab nemcsak jól megírt, izgalmas történet, hanem humoros, ugyanakkor elgondolkodtató, állásfoglalásra késztető üzenetet is magában hordozó, magas színvonalú irodalmi szöveg.
Pillanatkép a Prah című előadásból (fotó: Bíró Márton)
2011-ben a Prah kapta a legjobb előadás díját a nagyváradi Országos Rövid Dráma Fesztiválon, te pedig elnyerted a legjobb színésznőnek járó elismerést a Prah-ban nyújtott alakításodért… Hogyan emlékszel vissza arra az előadásra?
Szakmai életem egyik legkedvesebb emléke. Kiváló színművész-rendező, az újvidéki László Sándor rendezte, öröm volt vele együtt dolgozni. Több mint ötvenszer volt műsoron az előadás, és számomra ünnepnap volt az a nap, amikor sorra került. Hálás vagyok a sorsnak, hogy még egyszer, utoljára együtt játszhattam azóta tragikus körülmények között elhunyt volt férjemmel, Dukász Péterrel. Mi összeszokott partnerek voltunk, főleg fiatal korunkban rengeteget játszottunk együtt, kölcsönösen rendeztük is egymást. Korai halálával megszakadt a Prah sikersorozata.
Hosszú ideje szervezed a Bánsági Magyar Napokat (BMN), amely mára jelentős rendezvénnyé nőtte ki magát…
A Temesvári Magyar Nőszövetség alapításával együtt született meg a Bánsági Magyar Napok ötlete, mely egyfajta évenkénti felmérése kíván lenni mindannak, ami közművelődés címszó alatt születik/létezik a Bánságban, ugyanakkor kiváló lehetőség is a magyar etnikum mozgósítására saját nemzeti értékeinek, gazdag történelmi/szellemi/épített hagyatékának tudomásul vételére és megismerésére. A helyi értékek felmutatása mellett a BMN programjának összeállításakor lényeges szempont az anyaországi kulturális szereplőkkel, vagy a szintén kisebbségi sorsban élő nemzetrészekkel való kapcsolattartás, a székelyföldi tömbmagyar – bánsági szórványmagyar kulturális együttműködés erősítése. Célunk mozgósítani a velünk együtt élő más nemzetiségűeket is a Bánságban születő magyar kultúra megismerésére és elfogadására, ezért rendezvényeink sok esetben két nyelven zajlanak vagy szimultán tolmácsolás révén követhetők a magyar nyelvet nem ismerők számára.
Tavaly hány embert sikerült megmozgatni? Milyen visszajelzések voltak?
A tavalyi, XXI. Bánsági Magyar Napokat hozzávetőlegesen 3000–3500 személy látogatta, a visszajelzések is ehhez mértek voltak. A román média ingerküszöbét átlépni azonban szinte lehetetlen.
Fellépésünk a Bánsági Magyar Napok nyitórendezvényén 2014-ben (fotó: Pataki Zoltán)
Idén mikor lesznek a Bánsági Magyar Napok? Ki fog segíteni a munkában?
A XXII. BMN május 4–14. között zajlik. Az időpont kijelölésénél mindig figyelembe kell venni a tavaszi egyházi ünnepeket (húsvét, pünkösd), a konfirmálásokat, a TESZT színházi fesztivált. A rendezvénysorozat létrehozásában rengeteg ember vesz részt, a Nőszövetség tagjai mellett civil és szakmai szervezetek, tanügyisek (Temesvárról és vidékről egyaránt). A rendezvény az utóbbi években egy széles körű civil kulturális összefogás képét mutatja.
Évek óta készülök arra, hogy átadjam valakinek a Nőszövetség vezetését és a szervezet legjelentősebb tevékenységének, a Bánsági Magyar Napoknak a szervezését. Úgy tűnik, hogy megvan a vezetésre alkalmas személy és körvonalazódni látszik a generációváltás. Ideje, hogy jöjjenek a fiatalok és saját elképzeléseik szerint formálják ezt a kulturális kínálatot. Bár az idei forduló programját még én készítettem elő (az első pályázatokat már tavaly szeptemberben le kellett tenni), nagyon remélem, hogy a szervezésében és lebonyolításban már sok új arc vesz részt.
Szász Enikő mivel foglalkozik akkor, amikor nem játszik a színházban, nem ad ki könyvet, nem szervezi a Bánsági Magyar Napokat?
Akkor elmegyek Szentendrére a három aranyos unokámat pásztorolni. Egy dolgot nem szoktam csinálni: ülni és kibámulni a fejemből.
Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia (szovegkovacs.blog.hu)