Gyakran tettem fel magamnak a kérdést, miként tudhatja valaki biztosan, hogy ez az az életút, amin járnia kell. Mindig felnéztem azokra az emberekre, akik teljes lelkesedéssel és örömmel végezték feladatuk, és hivatásuk életük részévé vált. Excellenciás Pál József Csaba temesvári megyés püspök is azok közé tartozik, akik elhivatottan követik meggyőződéseiket. Tudja, hogy a Jóisten akaratát teljesíti, és mások javára is teheti ezt. Az egyik legkellemesebb élményem volt a Püspök úrral való beszélgetés, hiszen közvetlensége minden feszültséget feloldott, én pedig kíváncsian hallgattam meg tapasztalatait, gondolatait a szeretet, a közösség fontosságáról és arról, hogy mit is jelent igazán számunkra a karácsony ünnepe.
Minek hatására indult el a papi hivatás felé? Felmerültek-e valaha olyan kételyek, hogy esetleg nem ez lenne az Ön útja?
Három dolgot tudnék mondani, ami talán elindított. Az egyik az volt, hogy hatodikos koromban, amikor a csíksomlyói kegytemplomba kezdtem járni (mert addig a csíksomlyói plébánia templomába jártam), nagyon megtetszett nekem egy ferences atyának az élete. Mindig jókedvű volt, és mindig volt ideje ránk. Mindig értünk élt, és nagyon egyszerű volt, még azt is megengedte, hogy rongyos legyen a kabátja egyik része. Akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy ezt ő miért engedi meg, vajon ez neki nem fontos? Akkor mi a fontos? És úgy gondoltam, hogy valószínű a Jóisten a fontos neki. Úgy gondoltam, hogy nekem is ilyennek kell lennem; ez volt az első indítás, hogy talán-talán pap kellene legyek. A második az volt, hogy egy prédikációt hallgattam, és ahogy az atya beszélt abban a prédikációban, megijedtem, mert úgy 
gondoltam, hogy én nagyon könnyen a pokolba tudok jutni. Olyan könnyen el lehet csúszni, olyan könnyen el lehet távolodni a Jóistentől, és gondolkodtam, hogy mit tegyek azért, hogy ez ne történjen meg velem. Oda kell kötnöm az életem a Jóistenhez, és ha pap leszek, talán ezzel odakötöm magam hozzá, mindig az ő dolgaival kell foglalkozzak; ez volt a második indíték. A harmadik, amikor a templomba járogattunk és esténként játszottunk a sekrestyében, néha-néha kimentem a másik ajtón, és felmentem a Szűzanyához imádkozni. Úgy láttam, hogy én ezt szeretem csinálni, nekem van hajlamom arra, hogy Isten dolgaival foglalkozzak, és ebben próbáltam felfedezni, hogy talán ez hívott engem a papi hivatás felé. Soha nem bántam meg, nem voltak komoly kételyeim abban, hogy ez lenne az én hivatásom. Persze az elindulás után egy bizonyos érettségre volt szükség, tehát meg kellett érni ennek a hivatásnak, de ez már egy másik fejezet az életemben.
Nevezhetjük-e a hivatást egy ajándéknak?
Mindenképp egy ajándék a hivatás, mert a Jóisten minden embert megteremtett valamire. Amikor életünk pályáját keressük, fel is kell fedezzük, hogy minket vajon mire teremtett a Jóisten? Milyen adottságokat, milyen hajlamokat adott belénk? Én úgy látom, hogy ez minden hivatásra érvényes, így a papságra is. Valamiket belénk adott, és azt felfedezzük, de feltétlenül azt mondom, hogy a hivatás egy ajándék.
Mi az, ami segíthet az életirányt megtalálni? Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik még nem döntötték el, merre induljanak az életben?
Mindenképp azt ajánlom, hogy tudjanak csendben maradni, és magukba nézni, keresni, hogy milyen pozitív dologra van hajlamuk, és abban az irányban kezdjenek lépni. Ha nem világos, akkor megbeszélhetik hozzájuk közel álló, lelkileg mély emberekkel, felnőttekkel esetleg, és maguk között is megbeszélhetik ezt; ez csiszolódhat. Én azt mondanám, hogy ha vallásos fiatalokról van szó, akkor a személyes imádságban a Jóistennel fel tudják fedezni, hogy aki őket megteremtette, mire teremtette, és akkor egészen biztos, hogy boldog lesz az életük, mert egész életükben azt teszik, amire hajlamuk van, amit szeretnek tenni, és ez örömmel tölt el mindenkit. Akkor nem úgy mennek munkába, hogy „jaj, megint munkába kell menjek”, hanem úgy, hogy „mehetek, dolgozhatok, tehetem azt, amit igazából szeretek tenni”. Aztán mindig lesz a hivatásban olyan is, egy bizonyos kis százalék, ami esetleg nem tetszik, de az csak a csomagolás. A lényeg az, hogy csendben, ha lehet a Jóistennel és esetleg másokkal is megbeszélve felfedezzék azt, amire ők hajlamot kaptak.
Mit jelent boldog embernek lenni? Mi a boldogság kulcsa?
A boldogság számomra az, amikor tudom, hogy azt teszem, amit nekem tennem kell; én nem látok más boldogságot. Amikor azt teszem teljes odaadással, teljes lelkesedéssel. Azt már nehezebb megtalálni, hogy mi az, amit tennem kell. Honnan jön ez a „kell”? Számomra a Jóistentől. Tudom, hogy a Jóisten akaratát teszem. Amit a Jóisten tőlem kér, én azt teszem, és abba az irányba megyek, tőle remélem a jövőt is, tehát a boldogság valamiképpen az, amikor a helyemen vagyok, és aktívan vagyok a helyemen, tudva, hogy amit teszek, az másoknak a javára is van, nem csak magamért teszem. Biztos út a boldogtalanság felé, amikor csak magamra gondolok, a magam kényelmét, gazdagságát, hírnevét keresem; ez egy rossz út. A jó út az, amikor másokért élek, amikor az életemet nem elveszítem az évek során, hanem odaajándékozom az életem, és ez örömmel tölt el olyan módon, ahogy a Jóisten kéri ezt tőlem.
Gyakran azt hallhatjuk, hogy az emberekből hiányzik a hit. Ön szerint a mai emberből hiányzik a hit?
Nem tudnám sem tagadni, sem megerősíteni, hogy a mai emberben hogy van ez, de azt biztosan látom, hogy a mai emberek is valamiképpen keresnek egy biztos fogódzópontot. Mindenki azt akarja, hogy őt szeressék, ezért van az a sok lájkolás az interneten is, hogy felfigyeljenek. Ezt keresik, de ebben az ember felfedezi lassan, hogy igazából nem csak akármilyen kicsi szeretetre vágyik, hanem végtelen szeretetre, és akkor ott a lelke kinyílhat a végtelen szeretetű Isten felé, ami ott van az emberekben. Lehetséges, hogy sok mindennel elnyomjuk, de minden században előfordulhatott, hogy az 
ember minden egyébbel elnyomja ezt. Én azt látom, hogy az emberekben ugyanúgy ott van az éhség az igazi nagy szeretet, az igazság, a szentség és a szépség iránt, és végtelen fokon ezt a Jóistenben találjuk meg. Tehát az emberben ott van ez a nyitottság, csak lehet, hogy sok türelem kell, hogy ezt felszínre hozzuk, és aztán kitartás is, hogy ezt egészében keressük.
Mit jelent egy keresztény ember számára a karácsony ünnepe?
Számomra a karácsony ünnepe azt jelenti, hogy az én Jóistenem emberré lett, eljött a Földre, elhozta a mennyországnak, vagyis a Szentháromságnak, az Atya, Fiú, Szentlélek életét a Földre, és ezt olyan módon tette, hogy mi emberek könnyen el tudjuk fogadni. Kisgyermekké lett, akihez le lehet hajolni, akit meg lehet cirógatni, akit lehet szeretni, hogy könnyen érthető módon legyen itt az Isten és megmutassa, hogy milyennek kell lennie az ember életének. Jézus azt mondta, hogy „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába”. Ezt sokszor elfelejtjük, nagyon felnőttek akarunk lenni. Lehetséges, hogy szenvedni fogunk ettől az életben, de igazi gyermeki szívvel, gyermeki tisztelettel, őszinteséggel jutunk igazából a boldogság felé. Ezt Jézus karácsonykor, amikor megszületik a Földre, elhozza nekünk, és ez kiteljesedik. Nekem nagyon fontos, hogy Jézus eljött a Földre, és itt van közöttünk, itt van velünk, ma is hallgathatunk rá, ma is felfedezhetjük az ő munkáját, csak kell az a lelki finomság, hogy felfedezzük. Sokszor a családban is úgy van, 
hogy egymásnak a szeretetét nem veszik észre, olyan megszokottnak tűnik, hogy ezt mindig így csinálta, ez így normális, ez így van rendjén, és a Jóistennel is talán néha így vagyunk. De ha a lelki finomságunk kifejlődik, akkor felfedezzük az ő szeretetének jeleit ma is. Tehát számomra a karácsony azt jelenti, hogy Emmánuel, velünk az Isten.
Ön szerint egy ember életében a szeretet jutalom vagy orvosság?
Én azt mondanám, hogy a szeretet létszükséglet, a szeretet olyan mint a halnak a víz; ebben él jól az ember. Jutalomként nem gondoltam erre, még orvosságként sem gondoltam rá sohasem. Ez az életünknek velejárója, és ha ez hiányzik, akkor valami lényeges hiányzik az életünkből. Persze könnyen félreértjük akkor, amikor elvárjuk a szeretetet. Elvárjuk, hogy mások szeressenek, hogy felfigyeljenek ránk, hogy szeretve legyünk, és ez megint zsákutca lehet. Szeretet nélkül nem tudunk élni, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy minket kell szeressenek, hanem mi el kell kezdjünk szeretni újra és újra. Valaki olyan szépen fogalmazta, hogy „a szeretetből, ha nincs túl sok, akkor nincs elég”. Szeretek és újrakezdek, és érzem, hogy élek. Ha nem szeretek, akkor igazából csak vegetálok, és akkor csak várok és sóhajtozok. Persze van a szeretetnek egy olyan oldala is, hogy azért remélem a kölcsönösséget. 
Remélem, teszek is azért, de nem állok le, ha még nem lett, vagy talán soha sem lesz kölcsönössé a szeretet. Fontos, hogy én mindig a szeretetben legyek. És miért tudom ezt megtenni? Azért, mert engem már határtalanul szeret a Jóisten. Én már szeretve vagyok, már olyan sok szeretetet kaptam, hogy ebből adhatok mindvégig.
Mennyire fontos a család, a közösség megtartó ereje az egyházban?
A közösség megtartó ereje (és a család is egy közösség) nagyon lényeges. Nagyon fontos nem csak az egyházban, hanem a társadalomban is. Mi emberek közösségi lények vagyunk, minket így teremtett meg a Jóisten, aki az ő képére és hasonlóságára teremtett, és ő pedig közösség: Atya, Fiú és Szentlélek, Szentháromságos közösség. Jó közösség nélkül nagyon nehéz megállni a lábunkon. Mi úgy gondoljuk, hogy erősek vagyunk, magunkban is megállunk, és tényleg meg is kell próbáljuk a magunk részét megtenni, nem támaszkodhatunk a többiekre, de a közösségnek ereje van. Én Csíkban nőttem fel, ott fenyőerdők vannak, és ha egy fenyőfa kidől, akkor nem dől le a földig, hanem a többiek megtartják. Ha szoros közösségben élünk, akkor egymást megtartjuk, segítjük, támogatjuk. Jézusnak van egy nagyon fontos mondata: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük”. Az ő nevében, az ő szellemében, vagyis olyan módon szeretik egymást, ahogy én szeretem őket, akkor én ott vagyok közöttük. Tehát a közösségnek még ez a szerepe is megvan, hogy Jézus ott lehet. Láthatatlanul, de érezzük a hatását, ott lehet a közösségben, és ennek határtalan nagy ereje van az egyházban is. Amíg nem ilyen közösségekben élünk, addig csak egy utánzat vagyunk.
Miért fontos átadni a jövő nemzedékének azt, amit mi megéltünk vagy megtapasztaltunk a 
keresztény életben?
Ha a sivatagban valaki felfedez egy oázist, akkor nagyon rossz embernek kell lennie, ha másokkal találkozik és nem mutatja meg, hogy merre van az oázis, hogy ők is onnan meríthessenek. „Engem megmentett az a forrás, nézd meg, ha akarod, téged is megmenthet.” Nagyon jól lehet az új nemzedéknek és mindenkinek őszintén átadni azt, amiből mi élünk, ami minket megerősített, ami minket boldoggá tett, ami minket vezetett ebben az életben. Semmi egyébről nincs szó; talán úgy, mint a szakácsnők, akik egymásnak átadják, hogy én így tettem a tésztát, így sütöttem, és akkor ez jött ki, és nézd meg, milyen szép dolog lett belőle. Mert ha nem így adjuk át, akkor propaganda íze van, hogy tanítani akarunk, és valamit feltétlenül el akarunk érni. Itt igazából arról van szó, hogy ami kincs, ami gazdagság, ami az életünk szépsége, azt adjuk át másoknak, a jövendőbeli, fiatal nemzedéknek is.
Hogyan válhatunk mi, egyszerű emberek, ajándékká a közösségünk számára?
Megéljük azt, amit kaptunk, a mi ajándékunkat, amit felfedeztünk. Segítsünk, hogy a többiek is felfedezzék az ajándékukat, megajándékozzuk őket azzal, amink van, ami szép, és megnyitjuk a szívünket, hogy befogadjuk a többiekből is azt, ami bennük szép; így egymás számára ajándékok leszünk. Ha szép, kiteljesedett életünk van, akkor az mindenképpen ajándék, már abban az értelemben is, hogy nem magáért él, nem magának gyűjt, hanem másokért él amikor tanul, amikor dolgozik, amikor társaságban van, és mindig arra figyel, hogyan lenne jobb a többieknek. Ha ezt éljük, akkor ajándék vagyunk.
Már advent időszaka van. Hogyan készülhetnek fel az emberek megfelelően a karácsonyra?
Mindig úgy látom, hogy adventben szükséges egy kicsit, legalább egy fél órát egyszer csendben maradni, és jó, ha az advent elején tesszük ezt meg. Amikor egy kicsit ránézek az életemre, hogy hol vannak abban repedések, hol vannak hiányok, hol viszek valamit túlzásba, és akkor adventben egy kicsit próbálunk ezen korrigálni, javítani, és elhatározunk valamit. Ha mindig időhiányban vagyok, akkor megnézem, hogy mi az, ami nem olyan fontos, és legalább egy részét kiveszem az életemből. Ha türelmetlen vagyok, akkor naponta legalább egy percet vagy kettőt imádkozok a türelemért, csendben rá próbálok állni Isten ritmusára. Ha böjtölni kell, valamiről le kell mondani, az is egy 
felkészítés. Ezek külső dolgok, de igazából arra készülünk, hogy amikor Jézus megszületik karácsonykor (de máskor is sokszor megszülethet az életünkben), helyet találjon bennünk. Készülni kell, mert a Jóisten eljött, megtette a maga részét, de ha a szántóföldet nem készítjuk fel, akkor az a mag hiába hull a kemény, megkérgesedett talajra, nem tud kicsírázni. A lelkünk ilyen értelemben fel kell készüljön, hogy Istent újra és újra befogadja, karácsonykor különös módon is. Akkor nem az lesz, hogy ez egy kampányszerű dolog, hogy először adventben készülünk, és aztán karácsonykor megint vissza a régibe, hanem adventben felemelkedünk egy szintre, és karácsony után folytatjuk erről a szintről. Úgy gondolom, hogy a Jóistennek különös ajándéka lehet így a karácsony számunkra, mert ettől az életünk szebbé válhat. Ha Isten megtette az első lépést felénk, és az ő fiában eljött közénk, akkor éljünk úgy, hogy ne elvárjuk a többiektől, hogy ezt meg azt tegyék, hanem tegyük meg a mi részünket nagyon jól, és tegyük meg az első lépést, másodikat is, harmadikat is embertársunk felé. Így élve a többieknek is jó, és nekünk is.
Bîtoancă Diana
Fotók: Corina Bouda