Bizonyára Molnos András Csaba neve minden temesvári magyar számára ismerős, ugyanis számtalan alakítását tekinthettük meg a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban; sőt, rengeteg rendezvényen, magyar eseményen is megbizonyosodtunk arról, hogy helységünkben is vannak igen tehetséges és kitartó színművészek. Ő azon temesvári magyarok közé tartozik, akik fontosnak tartják azt, hogy tovább adjanak valamilyen értéket annak a generációnak, amely a jövőt képezi. Többször is láttam, hogy a Bartók Diákszínpad tagjai mennyire lelkesek a színi-körös tevékenységeket illetően, és a színpadra állított alkotások által meg is értettem, hogy miért, hiszen minőségi előadásokat tekinthettem meg minden egyes alkalommal. „A tehetség önmagában nagyon keveset ér, de ha elég sok munkával, odafigyeléssel és alázattal van támogatva, akkor növelni lehet az értékét.” – állítja Molnos András Csaba. Gyakran felmerült bennem a gondolat, a kérdés, hogy mitől tudhatja valaki igazán, hogy milyen úton kell járnia az életben, viszont az interjú elkészítése során meggyőződtem arról, hogy a kitartás, az elkötelezettség és a saját képességekbe és célokba vetett hit nagy mértékben befolyásolja azt, hogy hogyan alakul az életünk. Hiszem, hogy a színház egy tükör a társadalom számára, és úgy gondolom, hogy az alkotónak meg kell találnia az utat a nézőkhöz, ugyanis ettől válik igazán értékessé egy színdarab, illetve a színművész alakítása.
Elsőként arra kérlek, hogy mesélj néhány szót magadról! Miért éppen a színészi pályát választottad? Mindig tudtad, hogy színművész szeretnél lenni?
Ez igazából úgy alakult, hogy református kollégiumban végeztem, és annak idején nagyon sokan azt gondolták, a családom és a tanáraim közül is egyesek, hogy innen egyenes út vezet a teológiára, és református pap leszek. Falusi gyermek vagyok, és talán emiatt (Alsórákoson, ahol születtem, akkoriban nem nagyon voltak izgalmas iskolán kívüli tevékenységek) fellelkesített az, ahogy a ’90-es évek elején a református egyház berkeiben is fellendültek az ifjúsági tevékenységek. Szerintem ennek hatására éreztem úgy, hogy jó lenne felekezeti iskolába felvételizni. Nem is volt ez annyira rossz ötlet, ugyanis a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban ’94-ben indult a református osztály második kiadása. Egy egészen nyitott szellemiségű és széles látókörű iskolába kerültem be, ahol még javarészt jelen voltak a nagynevű és nagy múltú Mikós tanárok, amiből akár emberileg, akár felkészültségileg csak nyereségünk származhatott. Itt elég korán rájöttem arra, hogy én biztosan nem fogok teológiára menni. Hívő embernek tartom magam, de Isten hívő-, nem pedig egyház hívő embernek, és akkor úgy döntöttem, hogy ez maradjon is így. Annak idején ugye tulajdonképpen minden egyetemre felvételizni kellett. Sokféle szakirány jött szóba: pszichológia, román szak, filozófia, magyar szak, politológia, német szak, és többek közt a színi is. 11. osztályos korom környékén felmerült, hogy ez is egy opció. Nagyon jó színház működött a ’90-es évek végén is Sepsiszentgyörgyön. Tetszett az, amit a színház képvisel, amit a hétköznapokban jelenthet. Izgalmas világnak tűnt és késztetést éreztem rá, hogy valami hasonlóba belekóstoljak. Nagyon keveset tudtam a színházról, színészetről, erről az életformáról, de kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehet, és ettől a kíváncsiságtól, meg néhány számomra fontos ember tanácsától vezérelve, úgy döntöttem, hogy megpróbálok felvételizni a színművészetire. A marosvásárhelyi Egyetemen, mind a mai napig van egy olyan jól bejáratott rendszer, hogy jóval a felvételit megelőzően, a felvételizendő diákok számára ingyenes felkészítőket tartanak, és ez idő alatt, kiderítheted, hogy tényleg érdekel-e, vagy egyáltalán van-e bármi közöd ehhez a szakmához. A vásárhelyi egyetem felkészítő tanárai nem tántorítottak el felvételiző szándékomtól, így ’98 nyarán beiratkoztam, és felvételt nyertem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatának színész szakára.
Milyen életút vezetett el Temesvárra? Mióta tartozol a Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulati tagjai közé?
A főiskola másod-, vagy harmad évén két lány és én összeállítottunk egy zenés, vicces kis előadást, Habszódia címen és ezzel meghívtak minket a TMD valami kerek évfordulós születésnapi ünnepségére. Akkor jártam először Temesváron; fogalmam sem volt, hogy mire kell számítani, milyen hely ez; egyáltalán nem ismertem. Azt már hallottam, hogy van itt egy magyar színház, de vajmi keveset tudtam róla. Megérkeztünk hajnalban Marosvásárhelyről, vonattal, és azt hiszem, hogy az a félórás út, amit a vasútállomástól az egyetemista központ felé haladva tettünk meg, meghatározó volt az életemben. Úgy éreztem, hogy én egyszer ebben a városban szeretnék élni. Nagyon kedvesek voltak a vendéglátóink, ők kalauzoltak át a városon; gyönyörű tavasz volt. Egy nagyon-nagyon kellemes temesvári kiruccanás élménye raktározódott el bennem azzal együtt, hogy ez egy élő, pezsgő és számomra nagyon szimpatikus hely, ahol élni lehet és érdemes. Aztán befejeztem az egyetemet, és Nagyváradra hívtak játszani, ahol két évadot töltöttem. Tapasztalatnak jó volt, de a második évad után már nagyon éreztem, hogy szeretnék valami mást is kipróbálni, hogy szeretnék egy olyan helyre kerülni, ahol kezdő színészként bátrabban tudok kísérletezni a klasszikustól picit eltérő dolgokkal. Épp akkoriban zajlott Temesváron egy színházi fesztivál, ahová fiatal színészeket is meghívtak egyéni műsorokkal. Volt egy Örkény-estem, azzal jöttem el erre a rendezvényre, mint váradi színész, és a temesvári színház akkori igazgatója, Demeter András rákérdezett, hogy nem lenne-e kedvem leszerződni Temesvárra. Nem véletlenül, ugyanis néhány volt évfolyamtársam már itt volt színész; többször jártam át előadást nézni, és nem titkoltan éreztem azt, hogy nagyon tetszik az a fajta színjátszás, amit itt művelnek, illetve továbbra is nagyon kedves volt számomra a város. A felkérést követően leszerződtem a következő évadtól Temesvárra, és azóta itt is vagyok, egy kisebb udvarhelyi kitérővel, úgyhogy tulajdonképpen 2004-től vagyok a temesvári társulat tagja.
Kizárólag színészettel, vagy színdarabok rendezésével is foglalkozol?
Főállásban a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színésze vagyok, de ezen kívül elég sok időt és munkát fektetek a diákszínjátszásba, a Bartók Diákszínpad a szívem egyik csücske. Maga a Diákszínpad kb. 6-7 éve született, amit tulajdonképpen a Dzsungel-könyve bemutatójától számítunk, de már előtte is voltak próbálkozások; előadást nem készítettünk, viszont drámai foglalkozásokat tartottam már az 1-es Számú Általános Iskolában, aztán pedig a Bartók Béla Elméleti Líceumban is.
Mikor, illetve hogyan született meg a koncepció, hogy színi-kört működtess a Bartók Béla Elméleti Líceumban?
Konkrétan az akkori középiskolások kértek meg rá. Tudták, hogy foglalkozok ilyen jellegű dolgokkal, és rákérdeztek, hogy lenne-e kedvem dolgozni velük. Elkezdtem drámai foglalkozásokat tartani, és aztán megszületett a gondolat, hogy mutassunk be valamit. Azóta egy olyan rendszert alakítottam ki, hogy minden iskolai évben tartunk egy új bemutatót, amit a tanév végén, és az azt követő évben játszunk, miközben már a következő évi előadást próbáljuk, és ezáltal egy folytonosságot igyekszünk fenntartani.
A Bartók Diákszínpad által előadott színdarabok egyik jellegzetessége az, hogy többnyire modern feldolgozásúak, újszerű megközelítésük van. Ennek van konkrét oka?
Ha színházról beszélünk, akkor nem feltétlenül modern, amit csinálunk. Egyszerűen azt gondolom, hogy ezek az előadások, amiket a Diákszínpadon játszunk, frissek kell legyenek, mert frissek az emberek akik játsszák. A tizenéves korosztály mindig friss, mindig akar valamit, és mindig kíváncsi valamire. A témáknál, amelyekhez hozzányúlunk, mindig az aktuális csapatból indulok ki, hogy éppen milyen problematikát érdemes felvetni és kibontani, illetve, hogy milyen karakterek alakításából tudnak hasznot húzni, mi az, ami közel állhat hozzájuk. Például afon embereket nem tudok odatenni énekelni, ha pedig egy olyan csapatom van, akik között elég sok a muzikális ember, akkor érdemes előtérbe hozni azt a tehetség-szegmenst. Az is szándékom, hogy például, ha egy klasszikus művet veszünk elő – beszélek itt a Lúdas Matyiról, vagy az előtte színpadra állított Csongor és Tündéről – a mából tudjon megszólalni, az érdekel benne, hogy ma miről szól az a szöveg. Erőszakosan nem akarok modernizálni benne semmit, hanem csak le akarom fordítani azokat a karaktereket és helyzeteket maira, teljesen közérthetőre. Nem akarom bántani a szerzőt vagy a művet, viszont egyrészt az előadók-, másrészt a befogadók szemszögéből is fontos számomra az, hogy egy nyelvet beszéljünk.
A Bartók Diákszínpad következő előadásáról elárulnál valamit?
A következő előadáson már dolgozunk; megvan a téma, megvan a darab, zajlanak a próbák. Ezúttal egy nagyon zenés műhöz nyúltunk. Reményeim szerint az iskolai év végéig bemutatjuk; pontosan nem tudom, hogy mikor, de valamikor a közeljövőben.
Szerinted milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó színésznek? Egyáltalán létezik-e olyan, hogy jó színész?
Biztosan létezik. Mint ahogy biztosan mérhető valahogy az, hogy ki mennyire tehetséges, vagy mennyire nem; nekem nincs ilyen mérőműszerem. Az biztos, hogy egy jó színésznek/ diákszínjátszónak nem elég tehetségesnek lenni. A tehetség önmagában nagyon keveset ér, de ha elég sok munkával, odafigyeléssel és alázattal van megtámasztva, akkor növelni lehet az értékét, illetve azt gondolom, hogy egy kevésbé tehetséges ember nagyon sok munkával akár felül tud múlni egy tehetségben jobban megáldott, viszont lusta színészt, növendéket, vagy diákot.
Személyesen azt gondolom, hogy a tevékenységedet illetően a temesvári magyar közösség egyik aktív tagja vagy, akár arra gondolok, hogy a színi-kört mentorálod, akár arra, hogy több magyar városi szintű rendezvényen is részt veszel. Miért fontos számodra mindez?
Alapvetően naív ember vagyok, és ebből fakadóan elég sok utópisztikus gondolat is megfogalmazódik bennem, de ezeket vállalom. Szerintem a világ akkor tudna jobban működni, hogyha mindenki csak azzal törődne, hogy a maga kis feladatát legjobb tudása szerint elvégezze, hogy ha igyekezne azon a helyen ahová a sors/Isten delegálta mindig, minden körülmények között helytállni. Temesvári magyar színészként, igenis, nekem feladatom az, hogy aktívan legyek jelen annak a közösségnek az életében, amelyikez tartozom.
Bîtoancă Diana