Hisz a közösségben, a hivatása szépségében, a magyar iskola nemzethez tartozást erősítő küldetésében Tamási Emese. A Bartók Béla Elméleti Líceum tanítója született pedagógus, ízig-vérig közösségi emberként szervezi az Eszterlánc Kulturális Egyesület életét, és fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy minél több legyen a magyar nyelven tanuló, a magyar hagyományokat jól ismerő, temesvári diák. Vele is találkozhatnak a szülők március 20-án, a jövőbeli iskolásoknak szervezett nyílt napon, hiszen a szeptemberben induló lépésről-lépésre osztály egyik tanítója lesz.
A beiratkozásra, a szeptemberi iskolakezdésre nagyon jól szervezett program mentén készül a Bánság legnagyobb létszámú, magyar nyelvű iskolája. A Bartók Líceumban az iskolát, a módszereket, a tanítókat egyaránt bemutatják az érdeklődő szülőknek. Tamási Emese 14 éve került az intézmény tantestületébe, de már csaknem három évtizedes múltra tekint vissza a pedagógusi pályája. Nyitott, energikus, őszinte és rendkívül szeretetteljes személyiség, aki minden diákra csiszolásra váró gyémántként tekint.
Minden gyakorlott pedagógus volt valamikor pályakezdő. Te hogyan emlékszel vissza az indulásra? 
-A pedagógus pályafutásomat Dettán kezdtem, összevont osztályban tanítottam. Az egész iskolában összesen ketten voltunk magyarul tanító pedagógusok. Egy ilyen helyzetre nem igazán lehetett felkészülni a tanítóképzőben, emellett még féltem is, hogy fiatal tanítóként elnyerem-e a szülők bizalmát. De, amikor láttam ahogy a gyermekek tekintetében ragyog a tudás iránti kíváncsiság, akkor rájöttem, jól választottam, hogy tanító lettem. 28 éve a pályán, és most már biztos vagyok benne, hogy kellett az a félelemmel vegyes elszántság, amit pályakezdőként ott, Dettán éreztem magamban ahhoz, hogy olyan tanító legyek, amit a példaképemtől láttam és amilyenné magam is válni akartam.
Ki volt a pedagógus példaképed?
-Nagyon sok múlhat azon, hogy ki az ember mentora diákéveiben. Az enyém Tomai Gyöngyi volt, a nagyenyedi tanítóképző egyik mintapedagógusa. Az ő személyisége, pedagógusi munkája döntően meghatározta az én tanítói attitűdömet. Imádtam gyakorlaton lenni nála. Egyszerre volt szelíd és határozott, kedvesség jellemezte, nagyon szerettem benne azt, hogy soha nem beszélt többet, mint amennyire szükség volt. Ahogyan a lényegre törő, pontos információk által rávezette a gyerekeket a tananyagra, engem elragadott. Úgy éreztem, olyan szeretnék lenni, mint ő. Amikor elkezdtem a pályafutásom, nagyon sok dologban rá hasonlítottam. Aztán persze kialakult a saját egyéniségem, de az elején biztonságot adott, tudtam, hogy mit és hogyan kell csinálnom a gyerekek között.
Hogyan és mikor kerültél a Bartók Béla Líceumba?
-Hét dettai tanév után – ahol nagyon szerettem és sok ottani tanítványommal még ma is tartom a kapcsolatot – a temesvári 1-es iskolában kezdtem dolgozni. Ez azért volt számomra csodálatos, mert én is ott tanultam és visszatérhettem a volt iskolámba, pedagógusként. Ott nyolc évet dolgoztam. 2010-ben, az iskolák összevonását követően kerültem a Bartókba. Szerencsésnek tartom magamat, mert mindig magyarul tanítottam.
Hányadik előkészítő osztályod lesz a mostani?
-Dettán minden évben voltak elsőseim, az 1-esben két osztályt indítottam, a Bartókban ez lesz a negyedik iskolakezdő generáció. Az előkésztő osztály voltaképpen a beszoktatás és az iskolai rutin kialakításának éve. Megismerjük és megszokjuk egymást a gyerekekkel és ez olyan szép! Nagyon jó a mi iskolánkban, hogy az előkészítő osztály az óvodában van, ahol otthonos, nagy termekben rengeteget játszhatunk. Lépésről-lépésre osztály leszünk, itt már a műhelymunkához is hozzászokunk a 25-30 perces foglalkozásokon, ahol a készségeket játékosan fejlesztjük.
Te mikor ismerkedtél meg ezzel a módszerrel?
-A Bartókban 2009 óta vannak step osztályok, a volt kolléganőmmel 2010-ben kezdtünk ezzel a módszerrel dolgozni. Amikor én végeztem a tanítóképzőt, még nem voltak elterjedve az alternatív módszerek a pedagógiában, de mindig vonzódtam az iránt, hogy hogyan lehet másként, játszva, alkotva tanítani? Nem az „én mondom, te hallgasd” tanítást szerettem, hanem az olyan helyzeteket, ahol interaktív a folyamat. Hiszek a partnerségek erejében, és itt van egy tanítótársam is a folyamatban. A lépésről-lépésre osztályokban egyszerre két pedagógus foglalkozik a gyerekekkel. Tetszik az is, hogy a szülők bevonására lehetőségeket teremt. A partnerségbe ugyanis szerintem beletartoznak a szülők is. Egy osztályközösség életét meg tudja határozni az, hogy a szülők hogyan állnak a tanítók segítségére, akár egy kirándulás megszervezésében vagy egy másféle óra megtartásában. Nálunk volt arra példa, hogy húsvét közeledtével egy lelkész anyukánk tartott órát a gyerekeknek, egy egyetemi tanár apuka pedig természettudományhoz kapcsolódó kísérleteket mutatott be a gyerekeknek. Értékeljük és használjuk azt a tudást, amit a szülők tudnak a gyerekeknek adni. Ez mindenkinek jó: a szülők lelkesen készülnek erre az alkalomra, a gyermek pedig nagyon büszke tud lenni arra, hogy az ő apukája vagy anyukája jött tanítani. A mostani osztályunkban például két anyuka azt vállalta, hogy román nyelvből fejleszti a gyerekeket. Vannak olyan gyerekek, akik nem beszélnek otthon románul, ezért szükséges ezen dolgozni. A két anyuka hetente egyszeri alkalommal másként foglalkozik a gyerekekkel, mint ami a tananyagban van: például nyelvi játékokat játszanak, hétköznapi témákról beszélgetnek, vicceket mesélnek. Ezt is szeretik a gyerekek.
Lehet azt mondani, hogy ez a módszer jobban szolgálja a kooperációt, a kompetenciafejlesztést, a nevelő munkát, mint a hagyományos rendszerű tanítás?
-Több éves tapasztalat alapján az fogalmazódott meg bennem ezzel kapcsolatban, hogy nem a módszer a fontos, hanem a tanító. Bármilyen módszerrel tanítok is, én mindig Tamási Emese leszek, mindig követni fogom a saját elveim a tanításban, és a nevelésben. A szülőkben is szokott lenni dilemma, hogy a gyermeküknek mi való inkább, és én mindig azt tanácsolom nekik, hogy ne módszert válasszanak, hanem tanítót. Kis közösség vagyunk, ismernek bennünket. Nem lenne tisztességes, ha azt mondanám, hogy ez vagy az a módszer a tökéletes, mert mindegyikben van, ami nagyon jó. Ha tanítóként nem vagyok arra nyitott, hogy azt a jót befogadjam innen is, onnan is, akkor hiába a módszer.
Milyenek Tamási Emese órái?
-Azt mondta a kolléganőm, szereti bennem, hogy az óráim vidám hangulatúak. A tananyagot nem úgy magyarázom, hogy: “figyelj, elmondom, és ha nem figyelsz, nem fogod tudni”, hanem igyekszem az osztály hangulatából kiindulva felvezetni a témákat. Ha például egy vesztes focimérkőzés után kell a sokszögeket tanítani, az nehéz. De ha abból indulunk ki, hogy felrajzoljuk a táblára a csapat taktikai felállását és abból lesz egy sokszög, akkor könnyebb. Szerintem akkor vagyok igazán hatékony, ha tudok a helyzethez alkalmazkodni és rögtönözni. Természetesen itthon megtervezem, hogy mit tanulunk aznap, készülök az órákra, de adott helyzetben kell tudni improvizálni. Így lehetek igazán eredményes. A mostani gyermekek olyan tájékozottak, hogy bizonyos területeken a felnőtteknél is többet tudnak. Az én feladatom az, hogy azt a nagy információáradatot, ami minden nap körülvesz bennünket felülmúljam azzal a plusszal, amit én tudok nyújtani. Célom, hogy érdeklődéssel jöjjenek a gyerekek az iskolába, le tudjam kötni a figyelmüket és szeressenek itt lenni.
Nekem az a benyomásom, hogy te a tananyag átadásán túl a nevelést is nagyon komolyan veszed. Szeretsz közösséget kovácsolni azokból a gyerekekből, akiket tanítasz?
-Igen, és ők akkor fognak együtt jó közösséget alkotni, ha jól ismerik, érzik egymás erősségeit, és tudják, hogy akinek szüksége van a bátorításra, annak hogyan segíthetnek. Kölcsönösen támogatják egymást, ehhez hozzánőnek az évek során. Ez a segítségnyújtás remekül szolgálja egymás megbecsülését. De az osztályteremben zajló közösségépítésen túl a Bartók Líceum szellemisége is ezt erősíti. Nagyon sokszínű tevékenység van az iskolában, aminek a célja, hogy a gyermek meg tudja találni a neki megfelelő érdeklődési kört, elfoglaltságot. Az iskola által szervezett programokon, szakkörökön, a szabadidős rendezvényeken különböző évfolyamok találkoznak, együtt vannak a kicsik és a nagyok. Ez azokra a régi időkre emlékeztet, amikor egy tető alatt megélt több generáció. Ahogyan akkor hatottak a fiatalabbakra az idősek, ugyanúgy hatnak a magasabb évfolyamú diákjaink a kicsikre. Akik pedig ezt a törődést megtapasztalják, így fognak bánni ők is az utánuk jövőkkel. Ez csodálatos. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
A magyar nemzetiségű gyermekek mellett a vegyes házasságokban születetteket is várja az iskola a tanulói közé. A nyelvi nehézségek hogyan befolyásolják az oktatást?
Igen, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy sok olyan kisgyerek van a diákjaink között, akihez, ha hazamegy az iskolából, nem sokat beszélnek magyarul. Nekünk, tanítóknak fontos feladatunk, hogy feloldjuk azt az érzelmi blokkot, ami az iskolába kerüléssel az olyan gyermek számára együtt jár, aki nem beszéli jól a magyar nyelvet. Nekik az elején le kell fordítanunk a fontos információkat románra, mert máskülönben még kevésbé érezné magát otthonosan. De ahogy telnek a hetek, egyre kevesebbet kell románul szólnunk, sőt, egyre jobban érezzük mi az, amit nem tudnak még. Ezért is jó az előkészítő, mert nyelvi fejlesztést is végzünk. Az a tapasztalatunk, – és ez nagyon érdekes megfigyelés, de így van-, hogy itt az iskolában, a napi 8 órán keresztül énekelve, mondókázva, hallva állandóan a mi beszédünket, sokkal hamarabb megtanulnak magyarul azok, akik kevésbé beszélik a magyart, mint az a csak magyarul tudó gyermek, akinek meg kellene tanulnia románul. A gyakorlat azt mutatja, hogy negyedikig a nyelvvel kapcsolatos problémák rendeződnek, úgy megtanulják a magyar nyelvet, hogy azt írásban és beszédben is választékosan használják.
Az, hogy az Eszterlánc Kulturális Egyesület motorja is vagy egyben, jelenti-e azt, hogy az osztályteremben több szó esik a magyar hagyományokról, a népművészetről?
Természetesen, nagyon sokszor beszélünk a népszokásokról, népdalokat tanítunk, sokat hallanak a gyermekeink az őseink szép világáról. Palkó Margit, a tanítótársam, akivel együtt vagyunk a lépésről-lépésre osztályban, szintén tánccsoportvezető az Eszterláncban akárcsak én, tehát mi mindketten fontosnak tartjuk a magyar népi hagyományok felhasználását, megjelenítését az órai munkában.
A mai kor kihívása más, mint amikor elkezdted a pályád. Az elmúlt csaknem 30 év alatt bizonyára a gyermekek is változtak. Változott-e időközben a te szemléleted a hivatásoddal kapcsolatban? Mi a feladata a pedagógusnak manapság?
Igazából a tanítónak az a feladata, ami mindig is volt: hogy meglássa a gyermekben a sarjadó tehetséget, azt, amiben ő majd az élete folyamán megtalálja önmagát. Mi, pedagógusok olyanok vagyunk, mint a gyémántcsiszolók: ott van a gyermekben a kicsi gyémánt, a mi feladatunk az, hogy csiszoljuk azt és felszínre hozzuk belőlük, mert akkor fognak ragyogni. Ehhez az kell, hogy megismerjük a gyermeket, megtaláljuk a neki legmegfelelőbb utat, amin együtt járva fejleszthetjük, ezért tudni kell, hogy hova szeretnénk vele eljutni. Érzelmi és tudásbeli biztonságot adva mindenkiben fel kell fedezzük, mi az ő kicsi gyémántja, és azt kell kapnia a pedagógustól, amire szüksége van ahhoz, hogy az a gyémánt csillogni tudjon. Ez a lényeg.
Szöveg: Varga Márta
Fotók: Tamási Emese