Milos Edit Temesváron született, Nagyváradon sajátította el a szakma alapjait, majd visszatért a szülővárosába. A Mi leszel, ha nagy leszel? kérdésre már gyerekkorában tudta a választ, és a későbbiekben is kitartott az álma mellett. Az elmúlt években hagyományos és Lépésről lépésre osztályban is tanított, és mindkét oktatási stílusból igyekezett kihozni a legjobbat. Jelenleg a Bartók Béla Elméleti Líceum 4. Lépésről lépésre osztályában tanít, ősztől viszont elsősöket fog oktatni. Milos Edit az új tanévvel kapcsolatos elvárásairól, kisdiákkori emlékeiről, tantárgyversenyekre való felkészülésről is mesélt a vele készült interjúban.
Hogyan emlékszik vissza a tanítónőjére? Mi a legfontosabb dolog, amit tanult tőle?
1973 és 1977 között voltam elemis kisdiák. Kiss Ilona tanítónő nagy türelemmel és odaadással tanított betűvetésre, olvasásra, számolásra. Még most is emlékszem kedves, lágy hangjára, határozott egyéniségére, intő szavaira, a tanév végi előadásokra, kirándulásokra. Nagyon szerette a gyermekeket, évek múltán is figyelemmel követte tanítványai életútját. Amikor átvettem a legelső osztályomat, felkerestem (ekkor már nyugdíjas volt), hogy megoszthassam vele az örömömet. Hogy mit tanultam tőle? Tudást és elhivatottságot.
Honnan jött az ötlet, hogy tanító néni legyen? Gyerekkori álom volt vagy csak később tudatosult Önben, hogy gyerekeket szeretne oktatni?
Gyermekkori álmom volt, már kisiskoláskoromban „tanítónénist” játszottam a barátnőmmel, s valahányszor megkérdeztek, mi szeretnék lenni, mindig azt feleltem, hogy tanítónő, sosem merült fel bennem kétely, hogy talán más szakmát is választhatnék.
Hol végezte a tanítóképzőt? Milyenek voltak az első tapasztalatok az osztályban?
A tanítóképzőt Nagyváradon végeztem. Nagyon szerettem gyakorlatra menni, akár óvodáról, akár iskoláról volt szó. Mindig jól éreztem magam a gyermekek körében. Akkor erősödött meg bennem, hogy elkötelezettje vagyok ennek a hivatásnak és ezt szeretném folytatni életem során.
Milyen érzés volt, amikor először belépett a saját osztályába? Hol és mikor kezdte a tanítást?
Felemelő érzés volt. 1990-ben kezdtem tanítani a temesvári 1-es számú I–VIII. osztályos iskolában, ahol harmadikos gyermekeket oktattam. Sok megválaszolhatatlan kérdés kavargott fejemben: elfogadnak-e a gyermekek, a szülői közösség, a kollégák, megfelelek-e az elvárásoknak? De nem volt okom aggodalomra, hiszen ott ismertem meg Halász Magda tanító nénit, aki nagyon sokat segített az elején, mindig hasznos tanácsokkal látott el, őt tekintem példaképemnek. Soha nem lehetek elég hálás azért, amit pedagógusként tőle kaptam.
Mivel foglalkoztak a legelső órán?
Természetesen ismerkedtünk, beszélgettünk, játszottunk.
A tanító néni szinte mindenhez kell értsen: a matematikához, a kézimunkához, a zenéhez, a rajzhoz stb. Ezek közül melyik állt vagy áll közelebb Önhöz?
Nem mondhatom, hogy van olyan tantárgy, amelyet nem tanítok szívesen, de azt kijelenthetem, hogy a magyar nyelv tanítása áll hozzám a legközelebb.
Mikor került a Bartók Béla Elméleti Líceumba? Milyennek találta az ottani munkaközösséget?
2010 őszén kerültem a Bartók Béla Elméleti Líceumba. Abban az évben vonták össze a kis létszámú magyar osztályokat. Még most is emlékszem arra az évnyitóra, amelyen Halász Ferenc főtanfelügyelő-helyettes úr így kezdte a köszöntőbeszédét: „Isten hozott mindnyájatokat, hazaérkeztetek!” És ez így igaz, hiszen a pedagógus második otthona az iskola. A kollégák kedvesen fogadtak (gondolok itt inkább a tanárkollégákra, hiszen a tanítókkal már azelőtt is ismertük egymást, együtt jártunk továbbképzésekre, sok közös rendezvényt szerveztünk). Iskolánkban igazi csapatmunka folyik, a tanításon kívül sokszínű iskolán kívüli tevékenységeket szervezünk, amelyekből mindegyik pedagóguskolléga kiveszi részét. Mindig együttműködünk a közös célok elérése érdekében, odafigyelünk egymás véleményére. Kulcsszavunk: együtt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a bartókos pedagógusközösség nagy családjának tagja lehetek.
Nemrég voltam egy képzésen, ahol egy kislány elmesélte, hogy szerinte mit jelent szófogadónak lenni az iskolában. Az ő elképzelése szerint egyenes háttal, mozdulatlanul kell ülni a padban, miközben egyetlen pontra, vagyis a tanítóra figyelsz. Ön szerint is így viselkednek a szófogadó gyerekek?
Egy kisiskolás gyermek nem ülhet ötven percet mozdulatlanul. Szerintem ezt egy tanító sem kérheti, azonban fontos, hogy figyeljen, amikor a tanító néni elmagyarázza az új leckét. Ezért olyan módszereket kell használni a tanórákon, amelyek mozgalmassá, érdekessé teszik a leadandó tananyagot.
Szerintem minden gyermek külön kis egyéniség, akire oda kell figyelni. Attól lesz szófogadó és akkor hajtja végre, amit kérnek tőle, ha megtanul bízni a felnőttekben, ha érzi, hogy szeretetet és elegendő figyelmet kap. A szófogadásnak nem az esetleges feddéstől való félelemből, hanem a tanítóban való bizalomból kell jönnie.
Az elmúlt években hagyományos, illetve step by step osztályokban is oktatott. Mi a legszembetűnőbb különbség a két oktatási stílus között?
A legszembetűnőbb különbség a tanítási forma. A step osztálynak megvan a sajátos napi programja, 8–10 óra között frontálisan megbeszélik a napi leckét, 10–12 óra között műhelymunka folyik, ami azt jelenti, hogy ugyanazon az órán mindegyik asztalnál más-más tevékenységet végeznek a tanulók. Ezzel szemben a hagyományos osztályokban minden tanórán más-más tantárggyal foglalkoznak a gyermekek, a munkaforma lehet frontális, csoportmunka, páros vagy egyéni foglalkozás, ugyanakkor ez az oktatási rendszer az, amelyik megengedi a tanítónak, hogy bármelyik alternatív módszerből átvegye és alkalmazza a legjobbat.
Ha nem tévedek, akkor Ön jelenleg a 4. Lépésről lépésre osztályban tanít. Hogy kell elképzelni egy átlagos napot az iskolában?
Mivel ősztől hagyományos osztályban fogok tanítani, ezért erről az oktatási rendszerről szeretnék beszélni. A reggelt egy 10 perces kötetlen beszélgetéssel, élménybeszámolóval vagy kisebb osztályokban, meseolvasással kezdjük, így a kisiskolásnak sikerül könnyebben ráhangolódni az elkövetkező tevékenységre.
A napi tevékenység órarend szerint történik, a gyermekek 8–12/13 óra között tanórákon vesznek részt. Amint előzőleg is kifejtettem, ez nem azt jelenti, hogy 50 percig nyugodtan kell ülniük, hiszen fontos megjegyezni, hogy az elmúlt évek folyamán a hagyományos oktatási rendszer folyamatosan alakult. Ma már teret biztosít olyan módszereknek, eljárásoknak, amelyeket a tanító a szakmai tudásának és fantáziájának megfelelően alkalmazhat, hogy a gyermekekben felkeltse az érdeklődést, cselekvésre ösztönözze őket és könnyebbé tegye az ismeretek elsajátítását. A szülők által ismert frontális munkaforma mellett előtérbe került a páros, csoportos, egyéni munkaforma, illetve a projektmunka is.
Egy tanóra 50 percet tart, a szünetek 10 percesek, illetve az uzsonnaszünet 20 perces. Délben a gyermekek hazamennek. Igény szerint a gyermekek napközis programban is részt vehetnek délután 16 óráig. A napközis tanító irányítja a délutáni foglalkozásokat: ebéd, pihenő, házi feladatok elvégzése, alkotótevékenységek, fejlesztőprogramok. A gyermekek szakkörökön is részt vehetnek a napközis program ideje alatt. A napközis program rugalmas, a szülő 16 óra előtt is hazaviheti a gyermekét az iskolából.
Az elmúlt évek során több versenyre – többek között matematika- és szavalóversenyre – is felkészítette a tanítványait. Van valamilyen különleges módszere, amivel hatékonyabbá teszi a felkészülést?
Szerintem a tanító feladata, hogy észrevegye kis tanítványaiban a tehetséget, majd megpróbálja felszínre hozni azt és a szülővel való közös megegyezés alapján fejleszteni. Általában a mesemondó-, szavalóversenyeken fontos a gyermek egyéniségének, korának megfelelő mesét, verset keresni, ezt idejében a tanuló kezébe adni, hogy megtanulhassa. Ezután következik a vers, a mese elmondásának kidolgozása, a napokon át tartó biztatás, dicséret, megerősítés. Áldozatos munka a gyermek és a pedagógus részéről, de megéri, hiszen évről-évre tanúi vagyunk a gyermek lelkivilága, tehetsége kibontakozásának.
Nagyon sok gyerek elkeseredik, ha egy-egy tantárgyversenyen nincs ott az elsők között. Ön hogy készíti fel őket lelkileg?
Nem bátorítom a tanítványaimat előkészítő és I. osztályban, hogy részt vegyenek különféle versenyeken. A gyermekek ebben a korban még nagyon érzékenyek, még nem ismerik saját képességeiket, nem rendelkeznek kellő önbizalommal, elkeserednek, nem tudják feldolgozni kudarcélményeiket, így megtörténhet, hogy lebecsülik önmagukat vagy ellenségüknek tekintik a versenytársukat.
II–IV. osztályban azonban már változik a helyzet. Nem hiába mondják: „Fejben dől el a verseny!” Nagyon fontos a pozitív hozzáállás, mind a tanító, mind a gyermekek részéről. A versenyre való felkészítés alatt biztatom a kisdiákjaimat, erősítem bennük azt az érzést, hogy bármilyen helyezést is érnének el, számomra ők mindig ügyes kisiskolásoknak bizonyulnak. Megbeszélem velük, hogy nem a díj, hanem a részvétel a legfontosabb, emellett új barátokat szerzünk és a felkészülésnek köszönhetően tudásban is gyarapodunk. A verseny utáni napon eredményeiktől függetlenül megünnepeljük a versenyzőket (kitüntetéssel, tapssal stb.), úgy ahogy egy családban illik.
Februárban farsangi mulatságot szerveztek a zsombolyaiakkal együtt. Miért döntöttek úgy, hogy nem csak zártkörű lesz a rendezvény?
Fontos elmondanom, hogy iskolánkban minden elemi osztálynak van egy óvodai csoportja és egy vidéki testvérosztálya. A mi „testvéreink” a 8-as számú óvoda növendékei, valamint a zsombolyai kisiskolások. Minden tanévben igyekszünk egy-két alkalommal találkozni és tanítványainknak szórakoztató, egyben tartalmas tevékenységeket szervezni. Célunk, hogy a közös programok, tevékenységek során a gyermekek közösségé kovácsolódjanak, egymás felé érzékenységet, figyelmet, érdeklődést tanúsítsanak, barátkozzanak. A vidéki gyermekeknek is fontos, hogy megismerjék iskolánkat, hiszen pár év múltán osztálytársakká is válhatnak. Az óvodásoknak kiscsoportos koruktól alkalmuk van többször is ellátogatni iskolánkba, ami később megkönnyíti az iskolakezdést, hiszen már akkorra ismerni fogják a környezetet, és otthonosan mozognak, tájékozódnak benne.
Megfordult valaha a fejében, hogy nagyobb diákokat oktasson, mondjuk ötödiktől felfelé? Vagy akár középiskolásokat?
Érdekes kérdés, de nem, soha nem fordult meg a fejemben, hogy nagyobb osztályokban tanítsak.
Mivel foglalkozik a szabadidejében? Van egyáltalán?
A tanításra való felkészülésre még otthon, ennyi év után is, sok időt szánok. Sajnos nem marad sok szabadidőm, de kárpótol a vakáció. Nagyon értékes kincs számomra a családom. Van egy hetedik osztályos leánykám, s ha van időm, akkor azt természetesen a családomnak szentelem, mindegy hogy beszélgetésről, kirándulásról vagy más szabadidős tevékenységről van szó.
Mit vár a következő tanévtől?
Mint minden évben, remélem, hogy a következő is tele lesz csodálatos, felemelő élményekkel, pozitív gondolatokkal, játékkal és vidám gyermekkacagással.
Farkas-Ráduly Melánia