Temesváron született, Temesváron tanult, itt élt mindvégig és elmondása szerint, ha a Jóisten megsegíti, jelenlegi munkahelyéről szeretne nyugdíjba menni. Amit csinál, azt szívvel-lélekkel csinálja, hobbija a hivatása. Ott van mindenhol, segít mindenhol, intézkedik, szervezkedik, és nem utolsósorban lapot készít a kollégáival. Nem is akármilyet, a térség nagy múltú regionális közéleti hetilapját, a Heti Új Szót. Aki eddig még nem ismerte, itt olvashat róla, vagy ha ellátogat egy magyar rendezvényre, száz százalék, hogy egymásba botlanak. Velem is így történt. A Közelképek e heti arca Makkai Zoltán újságíró, vállalkozó valamint az Új Ezredév Református Egyházközség főgondnoka. Ismerjék meg őt közelebbről!
Mindig újságíró szerettél volna lenni?
Eszem ágában nem volt… amikor 30 évvel ezelőtt a Bartók Béla Líceum elődjének, a 2. számú matematika-fizika líceum padjait koptattam, akkor biztos voltam benne, hogy én történelemtanár leszek. Semmi más nem érdekelt, mint a magyar, a töri és a román-francia. Ezekből a tárgyakból mindig jó voltam, írogattam is már egész korán. Ekkor még a fióknak. Olvasni imádtam, édesanyám könyvesboltban dolgozta le az életét, talán itt fertőződtem meg igazán. Mindig van 2-3 könyv a kocsimban, főleg szépirodalom.
Akkor miért nem lettél történelemtanár?
Így alakult. Volt egy kellemetlen történetem a felvételinél, aminek a részletei ma már nem is fontosak. Ennek következtében, más lehetőség híján, román tagozaton, estin végeztem el a líceumot, ami filológia profilú volt. Közben dolgoztam nappal, ez kötelező volt az esti tagozatnál. Később volt egy pillanatnyi ihletésem, hogy állatorvosi egyetemre készüljek fel, mert nagyon érdekelt a genetika. Öten voltunk egy helyre, szóról-szóra tanultuk meg a genetikakönyvet románul. Csodák csodájára be is kerültem. Nagyon élveztem az egészet, már bent dolgoztam akkor az Agronómiai Egyetemen technikusként, már ismertem a tanárok egy részét, és gondoltam, hogy jó lesz itt nekem. No de mivel 1988-at írtunk és tudtam, hogy ugyan a kommunista rendszer óriási hazugságokon alapszik, arra én sem számítottam, hogy mivel fogok a gyakorlati képzésem alatt találkozni. Történetesen, amikor diákként, pechemre bekerültem laborgyakorlatra, a városi vágóhídra, ahol sertéseken végeztünk Trichinella-vizsgálatot, elképesztő dolgokat láttam. Ez egyébként egy élősködő fonalféreg, ami húsevéssel terjed az emlősök izomzatában, és halálos is lehet az emberre. Szóval ott rendesen jelen volt a kórokozó a vizsgált mintánkban. A felügyelőorvos úgy legyintett erre a tényre, mint a világ legtermészetesebb dolgára. Megmagyarázta nekem, hogy ezt még hőkezelik, és ne aggódjak, amúgy meg ki tudja, hogy mennyi fertőzött húst ehettem már életemben, aztán kutya bajom. No, ez az adag ment a Szovjetunióba, exportra. De voltunk elit farmon is, ahol iszonyú legyengült állapotú holstein-fríz szarvasmarhák TBC-vel fertőzött tejét küldték emberi fogyasztásra. Természetesen itt is jöttem a kérdéseimmel, amit már meg sem hallottak, vagy teljes érdektelenséggel reagáltak. Ez számomra betette a kaput, és annak rendje-módja szerint otthagytam az állatorvosi egyetemet fél év után. Mindez annyira természetes állapot volt akkor az országban, hogy ebben a rendszerben nem akartam részt venni.
Sem történelemtanár, sem állatorvos. Nagy volt az igazságérzeted már akkor is. Gondolkoztál még egy picit. Nem akartál külföldre menni?
Rendszerváltás előtt erről álmodni sem lehetett. Kiszökni ki lehetett volna. Gyertyámoson, ahol nagyszüleim laktak, naponta hozták bilincsben az embereket. Pár kilométerre volt a határ. Akik menni akartak, azok mentek. Sok barátomnak is sikerült. De ekkor vittek el bakának Craiovára, ami újabb kalandokat tartogatott számomra. Jó hallásom, líceumi érettségim és pici egyetemi tapasztalatom már akkora rangot jelentett még újoncként is, hogy rögtön rádiós katona lettem 1 év és 4 hónapra. Ott ért utol a forradalom, élesben lőttünk, hősiesen védtük a kaszárnyát. Csak a szerencsén múlott, hogy egymást nem lőttük halomra. Ezek a forradalmi történetek külön regényt érdemelnének… amire most nem térek ki az idő rövidsége miatt… majd egyszer megírom.
A leszerelés után találkoztál a Temesvári Új Szóval?
Leszereltem, hazamentem falura, ott dolgozgattam. Amióta az eszemet tudom, járt hozzánk az újság, és ennek minden elődje. Meg más magyar lapok is. Hirdetésben kerestek akkor korrektort. Az időpont megfelelt, felültem a vonatra, és bejöttem a szerkesztőségbe egy interjúra. Tudtam, hol van, két ismerősünk is dolgozott itt. Voltunk vagy húszan az állásra, végül kettőnket vettek fel a két üres posztra. 1990. április 20. óta itt vagyok alkalmazásban. Ha jól számolom, már van 30 éves munkaviszonyom a 48 életévemből.
Milyen feladataid voltak a szerkesztőségben az elmúlt években?
Amit csináltam, azt mindig maximális érdeklődéssel végeztem. Igyekeztem felfedezni az újságkészítés folyamatát. Egy író embernek ez nagyon érdekes. A szerkesztőségi munkába nagyon hamar belejöttem, utána pedig nyilvánvalóan a nyomdai folyamatok is érdekeltek. Ketten voltunk akkor Papp Attila barátommal, fiatal titánok, és a főszerkesztő, Graur János már akkor is arra bíztatott, hogy írjunk is az újságba. Találjunk magunknak témát, ami érdekel. A kezdetekben a városi órák nem megfelelő működéséről és a falvak-város között közlekedő vonatok koszos állapotáról, illetve az ingázók kalandos utazásairól írtam kisebb szövegeket. Az első, nyomtatásban megjelent, nagyobb terjedelmű anyagom egyfajta elemző, véleményanyag volt a bányászjárásról. Ekkor éreztem először, hogy ez igazán jól sikerült.
Hogyan lettél az azóta a „mindenes Makkai Zolija” a lapnak?
Azt kell látni, hogy abból a kötött, nagyon jól behatárolt kommunista berendezkedésből egyszer csak kinyílt a világ 90-ben. Megjelentek a vállalkozások, és a legelső gondolatom az volt, hogy céget alapítsak. 24 éves voltam, nem akartam senkitől függni. Közben jött a munka az újságnál, de én mindig is vállalkozni akartam. Családi tőkével kereskedelemben, lapterjesztésben is gondolkodtunk. A lapnál közben fenntartási problémák voltak. 1990-ig ez a lap állami finanszírozású volt, ugye a kommunista párt lapjaként működött. Azután alakult egy Állami Lapkiadó Vállalat, amely ezeknek a lapoknak a vezetőségét tömörítette. Idetartozott az összes (román, szerb, német, bolgár, magyar) lapszerkesztőség. Megszűnt az állami dotáció, és a Lapkiadó nem akarta kiadni a magyar lapot. A többi kisebbség lapja természetesen állami támogatással ment tovább. Itt szerencsésen találkozott a két helyzet. Megalapítottuk a cégünket, aminek legfőbb tevékenysége az újságkiadás és -terjesztés volt. Természetesen továbbműködtettük a magyar lapot, ez volt a cél. Már addig is komoly újságírógárda dolgozott a háttérben. Van, aki maradt, mások nyugdíjba mentek. Pedagógusok, tudósítók bedolgozgattak. 1991 végén megcsináltuk Romániában az első ingyenes reklámújságot West Info néven, a magyarországi Super Info mintájára. Ez ment vagy 5 éven keresztül, és saját hálózatunkon keresztül 40.000–50.000 példányszámban terjesztettük a lapot a városban. Számos nyomdai munkálatot végeztünk cégeknek, naptárakat készítettünk és természetesen pályáztunk még egyéb forrásokra. Mindig megtaláltuk a módját, hogy a lapot működtethessük.
Hogyan tekintesz most magadra?
2005-ig nagyjából a gazdasági vezetést láttam el, minimális írással, de azért előfordult az is. A nagy bánsági árvízkor naponta tudósítottunk a helyszínekről, és a főnököm megbízott, hogy én is írjak anyagokat erről a témáról… 2-3 fő ment ki ilyenkor terepre. Addig a cég fenntartásával, menedzsmenttel, szervezéssel, lapterjesztéssel, pénzbehajtással, adminisztrációval töltöttem az időm nagy részét. Ekkor kezdtem tudatosan, újságírófejjel gondolkozni. Bár akkor még bőven voltak újságíró-kollégák a cégnél. Ezt követően először Nagyváradra jártam a sajtókollégiumba, majd a távolság miatt ide a Nyugati egyetemre jöttem újságírást tanulni, természetesen románul. Rengeteget olvastam Beke György és Moldova György riportköteteit. Magyarországon a Magyar Nemzetet mindig megvettem, ha arra jártam. Mindig nyitott szemmel jártam, figyeltem a magyar és a román kollégákat, hogy mit tudok tőlük megtanulni.
Mindig csak ebbe a lapba írtál?
Igen, nem is akartam bárkinek. Lehet, hogy ez maradi dolog, de én nem is tudnék máshová jó szívvel dolgozni. Mivel az életem ehhez az újsághoz kötődik, ezt képviselem. És remélem, ha az olvasók meghallják, hogy Makkai Zoltán, egyből beugrik nekik a Heti Új Szó, meg a hozzánk köthető dolgok. Bár a hőskorban voltak bizony felkérések. Jobban fizető román laphoz is hívtak, és Szegedre is hívott egy volt kollégánk, hogy telepedjek át még a 90-es évek elején. De sohasem fordult meg a fejemben az elmenetel. Ha néha rossz passzban is vagyok, és felteszem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna HA…, rögtön el is hessegetem, mert az nem egy konstruktív dolog. Ha ezen töprengünk, akkor soha nem tudjuk meg, hova lehet fejlődni. Ehelyett én mindig megszabok egy közvetlen célt, amiért megteszek mindent, hogy elérjem.
Napi szinten mi foglalkoztat az újságot illetően, mi a következő cél?
Ezt az olvasói bázist megtartani, ez egy reális célkitűzés. Nagyon világos, hogy a nyomtatott sajtó helyzete hónapról-hónapra romlik. Erre a harmincéves tapasztalatra alapozva ki merem jelenteni, hogy napjaink egyfajta csodájaként is értelmezhető, hogy van ez a háromezer és párszáz ember, aki szereti és elfogadja ezt az újságot így, ahogy van. A cél egyértelmű, a lapot minél tovább fenntartani, ez nem vitás. Amikor kijelentem, hogy a több mint százötven éves múltra visszatekintő bánsági magyar újságírás folytatóinak érezzük magunkat – szerintem a teljes szerkesztőség nevében beszélhetek –, nem csak egy szlogent hangoztatok. Mai szemmel nézve úgy tűnik, hogy fenntartható ez az állapot.
Kaptok magyarországi támogatást? Pályáztok?
A mai világ gyakorlatilag erről szól, igen pályázunk. Megteszünk mindent azért, hogy ez az újság megmaradjon, nem ennek a pár embernek, hanem egy egész közösségnek. Korszerűsítettük a honlapunkat, ott vagyunk az eseményeken, a hiteles tájékoztatásra és közszolgálatiságra törekszünk. Hiszem azt, hogy a nyomtatott sajtónak megvan a szerepe, és a jövőben is igény is lesz rá.
Egy ilyen kis közösségben voltak-e olyan szituációk, amikor nem azt és nem úgy írtad meg, ahogy szeretted volna? Ilyenkor van-e egy belső cenzúra benned?
Persze… mindig van. És helyesnek tartom, hogy az emberben mindig van egy belső fékrendszer. Mindig szem előtt tartom, hogy az írott szó megfogható, visszakereshető, ami használhat vagy sem a közösségnek. Belemehetnék egy-egy jelenségbe, persze tényfeltáró újságírást is lehetne művelni, vagy pellengére vinni bizonyos embereket, ügyeket. Amikor bennem van az ördög, hogy ide most jól oda kéne pörkölni, megnézem a dolgok másik vetületét, hogy az kinek lenne jó. Olyan kevesen vagyunk, hogy felvetődik a kérdés: építeni vagy rombolni akarom a közösséget. Ez jóval magasabb cél számomra.
Végezetül, hogyan néz ki a szabadidő nálad?
Olvasás, gyerekekkel foglalkozom, a kisfiammal beszélgetek. Azt nagyon szeretem. Vagy most épp betonozok, esetleg kapálok a kertben. Számomra ez a szabadidő, mert ugye más azt mondaná, elmegy egy színházi előadásra vagy részt vesz egy kulturális eseményen, de én mindegyiken igyekszem ott lenni. Ez a munkám, amit szenvedélyesen szeretek. Vasárnaponként pedig ott vagyok a templomban. Az Új Ezredév Református Egyházközség főgondnoka vagyok, a lelkész közeli munkatársaként segítem a gyülekezet világi vezetését.
Kis Nikoletta