A Temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház Lavina című előadásáról
Nem akarom tudni, hogy Yusuf Curcenli mesélte Tuncer Cucenoglunak, valamikor 1987-ben, amikor utóbbi dramaturgként egy filmvállalatnál dolgozott, hogy Anatólia keleti részén létezik egy izgalmas, izgalmas falu, ahol az emberek egészen másként élnek, mint bárhol máshol, vélhetően. Nem akarom tudni az sem, hogy Tuncer Cucenoglu dramaturg-színműírót megrázta barátja meséje, elhitte, tudta, nem mese, nem ámítás. Nem akarom tudni, hogy törni kezdte a fejét, hogy írhatná meg ezt a bizarr helyzetet, úgy, hogy ne untassa azokat az embereket, akik beülnek a darabra, amelyet esetleg valahol tényleg előadnak, színre, emberek elé visznek.
Hogy foghatná meg azt a hátborzongató helyzetet, minthogy Anatóliában él egy faluközösség, egy hegyekkel körülvett kicsi, elzárt völgyben, ahol a közösség tagjai az év kilenc hónapjában állandó lavinaveszélyben élnek, halkan beszélnek, nem szülnek, nem vajúdnak, nam sírnak, nem kacagnak, nincsenek mulatságok, lakodalmak. Nem erre az időszakra időzítik az intenzív érzelmi kitöréseiket. A szerelmi együttléteket fegyelmezetten kordában tartják, a szülés időpontját is ily módon orvosi pontossággal kézben tartva.
Szóval, zajtalanul élnek, nehogy előidézzék: a lavinahegyet.
Azt sem akarom tudni, hogy a rendező, Kedves Emőke, második gyermekével állapotos volt a rendezés folyamata alatt.
Mindezt nem akarom tudni, bosszant is, hogy persze tudom, csak az érdekel, amit látok, hallok, határozom el abban a pillanatban, amikor belehuppanok a temesvári stúdióterem egyik kényelmetlen székébe.
Az előadás ez esetben a díszlettel kezdődik. Kikerülhetetlen. Fólia választja el a játékteret a nézőtértől, minden, ami odaát van, bizonytalanabb vonalvezetésű, közvetett.
Megjelennek a szereplők, akik suttognak. Kiszámítottan mozognak. Odaát, azaz, bizonyos távolságban, a realitástól ezáltal elemelkedve. Képernyőként kezd működni a fólia, virtuálissá téve a játékteret, mindenestől, és éppen ezáltal gyorsan tükörré válik.
Folyamatosan a nézők fele fordulnak a történéseket, kérdőjelekként, életkérdésekként kezdenek elbújni és csendes lakozást nyerni a néző egy-egy bordájában, szöget ütve a fejben is.
Milyen történéseket látunk?
Három pár, hat ember él a térben, egyetlen térben, három ágyban, egy asztalközösségben. Három generáció. Egy térben mozognak – de áthatolhatatlan falak választják el egymástól. Párhuzamos életek, párbeszédek, szempontok rajzolódnak ki. Komikus élethelyzetekkel bombáznak túlról, mégsincs nevethetnékünk, egyáltalán.
Az idős pár nem itthon élt. Ők meghalni jöttek haza, ők: az idős férfi és az idős asszony. A szereplők nem kapnak nevet, ezért ösztönösen általánosítva, az idős férfiakat és az idős nőket kezdjük olvasni bennük/rajtuk, mint ahogy a fiatal pár és a végképp leegyszerűsített megnevezésű férfi/asszony-pár esetében is.
Az idős férfi alfahím volt, kicsapongó, érzéketlen. Az idős asszonynak annakidején, fiatalként, cselhez kellett folyamodnia, hogy otthon tartsa: állandóan betegnek tettette magát.
A középkorú pár középen él, az idősek felé kötelességgel, a fiatalok felé felelősséggel tartoznak, ennek frusztráltsága kirajzolódik kényszeres mozdulataikon, mondataikban, középen mindig a legszűkösebb a mozgástér.
A fiatal asszony várandós és vészjósló fájdalmak jelentkeznek, ezek a koraszülést jelenthetik. Ágyuk kissé elkülönül a másik kettőtől, fönt helyezkedik el, egy erre a célra kialakított mélyedésben, a színtérnek a legjobban belátható zugában. Ez a magasság fontos szerephez jut a végkifejletben.
Nem véletlen, hogy azok az információk, amelyek fontosak, és amelyek vezetik a történés fonalát, az idős és a fiatal pár közötti beszélgetésekből rajzolódnak ki. Ahogy lenni szokott. Ők közelednek egymáshoz, az életből távozni és az élet fogadására készülők, ez a két tapasztalat egymáshoz tartozik, egy tőről fakad.
Két múltbeli információhoz jutunk:
- Ötven évvel korábban egy fiatalasszonynál a megengedettnél korábban indult be a szülés. Egy koporsóba tették és elevenen eltemették.
- Az idős férfi bátyját is megölték, bizonyára az őrök. Mindez még gyermekkorban történt. A kötöttségeket, a csend kényszerét nem bírta. Az idős ember fiatalkori menekülése ebből a veszteségből fakadhat.
Ezek ismeretében, amikor kiderül, hogy a szülés valóban beindult, a feszültség pattanásig feszül. Megérkezik a bába, ő igazolja, ez valóban már a szülés folyamata, megérkezik a két őr és az elnök, aki kimondja a verdiktet, a fiatalasszonyt el kell temetni, élve, más megoldás nincs, a többieket, a falu közösségét kell menteni. A vízgyűjtőben lévő vízmagasságon múlik minden: amikor tele lesz, akkor beindulhat az élet, ezzel együtt a szülés is. De még két ujjnyi hibádzik.
Két ujj, szalad vissza a férfi, miután még egyszer ellenőrzi a víz szintjét.
A fiatal férfi felkapja azt a puskát, amely az élet beindultát hívatott volna jelezni, a bábát a szülés levezetésére és mindenki mást mozdulatlanságra kényszerít.
A puska utat enged az új életnek, ennek az egynek, és dermedten várják a lavinát. Amely nem jön. A fiatalasszony és az újszülött a játéktér legmagasabb pontján az életet ünnepli. A szabadságot. Mindez egyén és a közösség érdekellentéteire kérdez rá. A hagyományra, a szabadság gubancára, a kultúra grammatikájára. A hagyományból kiszakad az áldozat, a feláldozás, és a sebhelyet az előadás felénk fordítja: mi mit gondolunk?
Csak azt tudom elmondani, én mit gondoltam, akkor és utána. Merthogy erős hatású előadás volt, legalább egy napig ekörül és ebben éltem.
Egy elzárt közösség keresztmetszetét láttatja a szerző, a rendező és a színművészek. De valójában, ha nem is ennyire sarkítottan, magának, az emberi közösségnek a természete jelenül meg, az a folyamat, amelynek során a bizonytalan szokásokból egyre magabiztosabb szabályok, majd szabályrendszerek alakulnak ki, előbb ezek fakultatívak, aztán kötelező érvényűek, és nem emlékezünk már arra, mikor kezdődött és mikortól jelent mindez befogadást/kiközösítést, végletes esetben életet/halált.
Hagyomány. Egy közös nézőpont. Ezen keresztül megszűrjük, mi a jó, a célravezető, és mi a rossz. Összetartozunk és kirekesztünk, mikor mi az elemi érdekünk. A hagyomány egy kiválasztó tevékenység, általa saját arculatunk lesz és saját olvasatunk is a világról. Védelmez és kidob. Egyformává gyúr, beállít a sorba, és ezáltal biztonságosabbnak tűnik a világ, lám, együtt olvassuk, ugyanúgy. A kód birtokában vagyunk. Ha a létbizonytalanság előtérbe kerül, tudniillik az az érzés, hogy cérnaszálon függünk, és nem tudjuk pontosan, ki tartja kezében a végét, áldozatot kreálunk. Visszanyerjük a jóindulatot, azt a jóindulatot, amelynek létezésében egy pillanatra kételkedtünk.
Ez esetben, a Lavinában, az áldozat megmenekül, és egy olyan tudás birtokába kerül, amely mérhetetlenül gazdagabbá teszi életét. A mienket is, azáltal, hogy a kiszemelt áldozattal együtt megjártuk a határt, az élet határát. Jártunk a halál árnyékának völgyében, a szélén, belenéztünk, zuhogott a félelem. Ide taszíthatjuk egymást?
Kedves Emőke nagyon jó érzékkel teremtette meg a közvetettséget és ezáltal általános érvényre, mindannyiunk életterébe emelte be ezeket a létkérdéseket.
Az elválasztó fólián keresztül kifeszített pillanatokat láttatott, lassítással, fényeffektusokkal, színekkel erősített rá egy-egy számára fontosnak tartott elemre. Nagyon intenzív és szép, érzékeny képek születtek így, az egymástól való megkülönböztetéseken azonban még finomítani lehetett volna.
A színészek beszédmódja, a kidolgozott, szinte szótagolós suttogás persze kézenfekvő volt, mégis kiemelendő, milyen koherens világot sikerült megalkotni. Az abszurdot súrolta ez a színháznyelv, ezáltal elgondolkozhatunk, miért is gondolkozatatott el annakidején az abszurd: lám, mi teremtjük meg. Anatóliában vagy máshol.
Mindannyian fülhallgatót kaptunk, amely Temesváron megszokott, itt és most azonban nem az eddig megszokott román/angol/szerb stb nyelvből/nyelvekből kellett megértenünk a szöveget. A túlról, a fólia másik oldaláról érkezett szöveget exportálták a fülünkbe, ezáltal is erősítve bennünk a gyanút, hogy értelmezési kulcsért kiált az előadás. Ami ott túl történik, parabola, akik ott túl mozognak, folyamatosan fordítandóak, fordításért, értelmezésért kiáltanak. Hogy velünk is ne történhessen meg, tesszük hozzá közhelyesen.
Éder Enikőnek úgy tűnik, még mindig sikerül meglepnie a közönségét, ezúttal az idős nő fogatlan, ősz és a világot már csak foltjaiban látó figuráját megformálva. Kiemelkedő, hátborzongatóan hiteles alakítással ajándékozta meg a résztvevőket. Bandi András Zsolt/ az idős ember játéka is erős, hiteles volt. A puskát neki kellett volna elsütnie, ünnepelve az életet, ehelyett unokája, a fiatal férfi hadonászik a puskával, hagyományt tiporva és – szintén – az életet védve. Miközben Bandi András Zsolt/az idős férfi ünnepel, Büszke vagyok rád, Büszke vagyok rád, kiáltja fojtottan többször. A fiatal férfi, az unoka megtette, amit ő és mások nem mertek. Ösztönösen.
A nő-férfi páros, Borbély B. Emília és Kiss Attila szépen megoldották feladatukat, a bába, Tar Mónika a felelősségbe belemerevedett, mégis, együttérzésre képes nő figuráját jól hozza.
Számomra a fiatal férfi és az elnök, azaz, Csata Zsolt és Molnár Bence – kevés volt. Molnár Bencének/az elnöknek nem volt kiterjedése, jelenléte. Csata Zsolt/a fiatal férfi szerepe hálás lehetett volna: hős, szabadságharcos, a világ előre mozdítója. Nem a széles mozdulatokat hiányoltam, egyszerűen nem hittem el, hogy ő volt az. Hogy ő vette elő ösztönösen a puskát és kérdezett rá ezáltal a közösség múltjára. Félelmére.
A díszlettervező Dorothea Iordănescu munkája érzékeny, akár lírait is írhatnék. Megértette a rendező szándékát, a végeredményből érezhető. És nem hallgathatom el Molnos András Csaba jelenlétét a színpadon, mellékszereplőként a színházi munkához szükséges alázatot juttatja eszembe. Gondoljunk egy nagyzenekarra: mikor figyelünk oda egy kürtösre, harmadhegedűsre vagy arra a klarinétosra, aki, ha jól számoljuk, éppen az ötödik. De milyen zene születhetne meg nélkülük?
Várjuk Kedves Emőke újabb munkáit. Tiszteli és szereti a színészt, a szerzőt és a közönséget. Ezeket pedig összeköti azzal az anyaggal, amelyet jobb híján rendezésnek hívnak.
A Lavinában igazi színházat teremtett.
G. Mátyus Melinda
