Temesvár azon települések füzérébe tartozik, amelyek a száz esztendeje, 1919. január 27-én elhunyt költőóriás, Ady Endre (1877–1919) életében kivételes szerepet kapott és játszott. A Szilágyságból a Béga-parti városba származott rokonai révén kapott mezei jogászként, a budapesti egyetem jogtudományi karának távnövendékeként díjnoki állást a temesvári ítélőtáblán, ahol a hivatalos akták szerint 1897. szeptember 23-tól 1898. január 27-ig szolgált.
Három és fél hónapon át az egykori Arany János (ma: Ion Ghica) utca 13. sz. alatti földszintes házában lakott albérletben. Estéit, szabad óráit a Lonovics (jelenleg: A. Pacha) utcai Arany Ökörben töltötte. Nem kedvelte meg a túlságosan rideg és zárkózott várost, amelyben magányosan és influenzásan a karácsonyi ünnepeket is töltötte. Öccse, az életrajzát megíró Ady Lajos szerint, a Bánság fővárosában fertőződött meg azzal a 19. század végén és a 20. század elején még gyógyíthatatlannak számító súlyos betegséggel, amely életét megrontotta és megrövidítette. Temesvárott írta kicsit még Reviczky Gyula költészetének hangján és modorában Milyen az ősz? című versét, amelyet a Zilahon kiadott napilap, a Szilágy közölt. Csak egy csinos masamód-lányról, Gál Gizusról őrzött kedves emléket, aki a búcsúcsókkérés teljesítését városközi telefon-összeköttetés megnyitása utánra halasztotta. A Szabadság hasábjain 1900. december 6-án Dal az interurbán telefonról címen megjelent bökversben figyelmeztette a „kis kacért, az édest”, hogy szaván fogja rövidesen fogni, mert fölavatták a Temesvár–Nagyvárad közötti telefonvonalat. Rokonai, munkatársai, magántanítványai, cimborái, közelebbi és távolabbi ismerősei a két világháború közötti évtizedekben és a későbbi időszakokban többször idézték, elevenítették fel temesvári tartózkodásáról őrzött emlékeiket. Weisz Ferencné Kossák Arankával, Duschnitz Alíce-szal, Somló Erzsivel, Baróti Máriával leveleket is váltott. A Kis, kék dereglye című versét 1913-ban a máriagrünni szanatóriumban megismert Weiszné Kossák Arankának írta. Az irodalomtörténészek figyelmét sem kerülték el Stepper Vilmos (Tristis), Pogány László, Franyó Zoltán, Asztalos Sándor, Páll György, Sebestyén Géza, Szabó Mózes, Hajdu Frigyes, Schiff Béla, Tabéry Géza, Kubán Endre és társaik Adyról a Temesvári Hírlap, a Temeswarer Zeitung, a Déli Hírlap, A Toll, a 6 órai Újság hasábjain publikált cikkei, írásai, adatközlései. A Temesvárott kiadott újságok, folyóiratok 1903-tól alkalmanként átvették, újraközölték Ady Endre Nagyváradon, Budapesten nyomdafestéket látott verseit, cikkeit. Mikor a polgári radikálisok ellenzéki lap megjelentetéséről döntöttek 1903-ban Temesvárott, a felelős szerkesztői tisztséget a fiatal és népszerű nagyváradi újságírónak is felajánlották. A feltételekben azonban a felek nem tudtak megegyezni. A Pogány Mihály – akivel Ady közelebbi kapcsolatban állott – szerkesztette Temesvári Hírlap az 1906-os esztendőre kiadott naptárában A magyar ugar című versét jelentette meg. Életrajzírói közül többen is azt vallják és állítják, hogy Dózsa-élménye kialakulásában a tüzes trónus helyére állított Mária-szobor, amely előtt gyalog vagy lóvasúton utazva naponta elhaladt, látványa is szerepet játszott.
A Budapesti Napló 1906. május 20-i számában Egy új Somló-ügy címen közölt cikkében a szocialista nézetei és tevékenysége miatt az Arany János Társaság elnöke, dr. Szentkláray Jenő által megtámadott és elmarasztalt Kunfi Zsigmond, a Temesvári Állami Főreáliskola tudós tanára mellett, aki ellen vizsgálatot rendelt el gróf Apponyi Albert, vallási és közoktatásügyi miniszter.
A „petyhüdt, csúf Béga partján” szolgált református papként legnagyobb irodalmi ellenfele, Szabolcska Mihály, a magyar líra népnemzeti irányvonalának utolsó mohikánja, a megátalkodott Petőfi-epigon, aki nemcsak vitriolos nyilatkozataiban utasította el a modern költészetet, hanem paródiákat is írt és közölt Ady Endréről, aki – többek között – Válasz Költőcske Mihálynak című gúnyversével válaszolt.
Az irodalmi megújhodás, a korszerű literatúra temesvári hívei a nagyváradi Holnap Irodalmi Társaság, mintájára 1908-ban életre hívták a Dél-csoportot, amelynek tagjai – Manojlovics Tódor, Franyó Zoltán, S. Hoffer Imre, Szávay Zoltán, Jörgné-Draskóczy Ilma, Bürger Ernő, Gálos Rezső, Lengyel László, Novák Rezső, Róth Ottó, Vermes Ernő stb. – a Temesvári Hírlap hasábjain közölték verseiket, eszmefuttatásaikat, cikkeiket. Matinékon látták vendégül a „holnaposokat” – Nagy Mihályt, Juhász Gyulát, Emőd Tamást, Tibor Ernőt – és a rangos irodalmi folyóirat, a Nyugat szerkesztőit, munkatársait: Ady Endrét, Osvát Ernőt, Fenyő Miksát, Kéri Pált és a zeneszerző Reinitz Bélát. A temesvári Arany Ökör belső szobájában vetette papírra – Franyó Zoltán szerint – 1909. október 16-án Másokért halunk meg című költeményét, amelyet 1909. november 1-jei számában jelentetett meg a Nyugat. A folyóirat népszerűsítő országos körútjának első matinéjára 1909. október 17-én délelőtt 11 órakor Temesvárott került sor, a Városi Vigadó nagytermében. Mentorának, az irodalom buzgó támogatójának, Hatvany Lajosnak írta: „Az én körutamnak Temesvár volt első stációja, s – úgy hiszem – bevégeztem. […] Úgy gyűlölnek bennünket, úgy félnek tőlünk, úgy terjed a hírünk, úgy terjed a publicitásunk, hogy biztosan lesz belőlünk valami. […]”
Temesvári időzése óráiban beszélhettek Adynak a Dél-csoportban tömörült, modern gondolkodású fiatal bánsági írók lapalapítási tervükről és elképzelésükről kéziratot kérve szellemi vezérüktől a megindítandó havi folyóirat, a Magyar Dél számára. Ady miként az a két költemény alá jegyzett keltezésből kiderül, a francia fővárosból küldte el két újabb versének ─ az Engem csak félig szerettek s a Páris menekül előlem címűeknek – kéziratát a Bánság szellemi központjába, s így a két Ady-vers Temesvárott a Magyar Dél 1910/4. számának hasábjain látott először nyomdafestéket. A Moravetz Testvérek nyomdáját 1910 januárjában elhagyó beköszöntő számban ismertetőt közöltek a Szeretném, ha szeretnétek Ady-kötetről, amelyet a Nyugat adott ki 1909-ben, s megjelentették Gozsdu Elek Adyról – néhány szó című esszéjét, amelyet a Független Magyarország is átvett és leközölt.
Az 1918-ban a Pallas gondozásában megjelent verseskötete, A halottak élén borítékrajzát valamint Ady Endre elhunytának esztendejében, 1919-ben újabb kiadásokban megjelentetett kötetei – Szeretném, ha szeretnének, Így is történhetik, Minden titkok verseiből, A magunk szerelme – fedélterveit az 1898-ban Szerbiában született és a Temesvári Állami Főgimnáziumban érettségizett Jeges Ernő készítette.
Gallas Nándor (1893–1949) szobrászművész alkotása
A Romániai Írók Szövetsége temesvári szervezete védnöksége alatt működött irodalmi kör, amely a magyar tollforgatókat, irodalomkedvelőket tömörítette, 1951-től 1979-ig Ady Endre nevét viselte. A Romániai Írók Szövetsége 1957. május 10-én jelölte meg domborműves emléktáblával a Ion Ghica utcai házat, amelyben a magyar líra klasszikusa ítélőtáblai díjnok korában Temesvárott lakott. A román és magyar nyelvű szöveget hordó fémlapot 2012-ben vandál kezek lefeszítették az épület faláról, a márványkeretbe foglalt dombormű alól, és nyomtalanul eltüntették. A tábla nem bronzból, nem színesfémből, hanem vasból készült. Az aljas tett elkövetőit nem a fém anyagi értéke érdekelte, hanem a magyar nyelvű szöveg ingerelhette és zavarhatta a tetteseket az „etnikai tolerencia példamutató városában”. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a helyettesítésére műanyagból készített lapoknak sem kegyelmeztek.
Dunának és Oltnak – miként a költő írta – egy a hangja, de sok még benne – sajnos – a disszonancia, a hamis tónus.
Ady halálának centenáriuma alkalmául szolgálhatnak a városi önkormányzatnak, a polgármesteri hivatalnak és a civil szervezeteknek, hogy a feliratos táblát újraöntessék és fölszereltessék egykori temesvári lakóházának homlokzatára. Ha másképp nem megy, rendezzenek gyűjtést, fedezzék közadakozásból a költségeket.
A magyar líra vezércsillagainak egyike sokszorosan rászolgált arra, hogy emlékét a Bánság fővárosában is méltóképpen őrizzük és ápoljuk. A Béga-parti városnak büszkének és hálásnak kellene lennie azért, hogy a halhatatlan poéta életpályájának színtereként szolgálhatott s több vonatkozásban is részesévé válhatott.
Ady Endre előszőr Temesvárott, a Magyar Dél című folyóirat 1910/1. számában nyomdafestéket látott, a költő életében kötetben nem közölt két Párizsban írott verse:
Engem félig szerettek
Még egy kis felednivalóm van
S csak addig fognak tudni rólam,
Míg ezt az egyet is lerázom:
Engem mindig félig szerettek.
Nekem nincs semmi tartozásom,
Könnyű lehet az elmulásom,
Engem mindig félig szerettek
S ezért nem jár emlék, se hála.
Engem mindig félig szerettek,
Van jogom, hogy gonosz lehessek
S úgy haljak meg, hogy nagyon fájjon,
Kik szivüket úgy óvták tőlem.
Ez az egyetlen tartozásom
S ezt az egyet játszva lerázom.
Engem mindig félig szerettek
S én nem szerettem senkit, senkit.
Páris, 1910. január végén
Páris menekül előlem
Inog minden s én botorkálón
Lépek a ködbe, hóba, fagyba
S valaki menekül előlem
S mintha néha visszakacagna.
Jaj, hiszen ez szent-maga Páris,
Mely most előlem kacagva fut, száll
S amit én kapkodva elérek:
Hideg zsivaj és fagyos utcák.
S a kacagás is egyre halkabb
És én egyre gyávábban lépek:
Előttem nagy sírok tárulnak,
Vörös ölűek, szörnyü mélyek.
Már lábaimnak nincs hol állni,
Már fejemet senki se fogja,
Már nem tudom, hogy melyik percben
Zuhanok le megtántorodva.
Páris, 1910. január végén
A szöveg a Mindenki Kalendáriuma helytörténeti évkönyvben, a Heti Új Szó szerkesztőségének gondozásában jelent meg.
Főszerkesztő: Graur János
Tördelőszerkesztők: Lázár Ildikó és Nemes Gabriella
Grafika: Szabó Csilla
Kiadja a Reflex Kft.
Kiadóigazgató: Makkai Zoltán