Gergely Krisztina az a fiatal tanító néni (és még csak nem is néni), akinek az osztályaiból nem tudnánk naptárt készíteni, ugyanis a tanított éveiből nem telik ki a 12 kép… Idén végez az első osztálya. Ősztől pedig előkészítő osztályosokkal kezd új kalandba. Temesváron született, itt is nevelkedett, egyetemi tanulmányait Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem Óvó- és Tanítóképző szakán végezte. Azóta a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum tanítója. Munkáját a fiatalok sajátos lendületével végzi.
Miért ezt a pályát választottad?
Azt hiszem, a zsigereimben van. Emlékszem, mikor kisiskolás voltam, magam is sok-sok táborban vettem részt. Túl azon, hogy láttam kialakulni a magam alkotását, az okozta a legnagyobb örömet számomra, ha másoknak is tudtam segíteni, ha másokat is bevezethettem az alkotás és a felfedezés örömébe.
Néhány évvel később, 12. osztályosként halvány fogalmam sem volt arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Egy számomra igen kedves tanárnő, aki kisiskolás korom óta ismer, kérdezte meg, hogy szeretnék-e óvó- és tanítóképző szakon továbbtanulni…
Mit tartasz elsődleges célodnak tanítóként?
Az elsődleges cél az alapvetés. A napokban beszélgettünk a gyerekekkel arról, hogy eltűnt világunkból az alap, az Igazság – illetve mindenkinek lett egy kis személyes igazsága, ami szent és sérthetetlen. Vágyom arra, hogy a tanítványaim úgy legyenek nyitottak a világra, hogy közben megvizsgáljanak mindent, ami hatással van ránk. Úgy vélem, mindehhez kell egy erős alap, melyet a szülő mellett a pedagógusnak is kötelessége építeni.
Milyen számodra egy ideális iskolai nap?
Fűszeres. Van benne rácsodálkozás valami szépre. Van benne személyes találkozás, beszélgetés, fejlődés. Van benne olyan kérdés, amire tudok, s olyan, amire nem tudok válaszolni. Legalább egy valaki közülünk (diák vagy tanító) valamiben előre lép, valamit legyőz magában. Születik valami közös alkotás, közös élmény.
Mit jelent számodra a fegyelem?
Osztályunk egyik mottója az, hogy megvan az ideje mindennek. A magam fegyelmezése és a gyermekek fegyelmezése is ebben a titokban keresendő. Előkészítőben lassú csiszolással jutunk el oda, hogy felismerjük a csend és a zaj közötti hatalmas különbséget. Később ennek árnyalataival is találkozunk (pl. egy témába nem illő hozzászólásnál mindig felmerül a kérdés: ez illik a témához? helyénvaló volt az, amit mondtál? stb.). Ha fegyelmezésről hallunk, gyakran a büntetés is eszünkbe jut róla. Az fontos számomra, hogy ne büntessek munkával. A munka nem büntetés, például a takarítás is csupán előfeltétele annak, hogy egy gyönyörű környezetben tölthessük a napunkat. A büntetés sokkal inkább valaminek a megvonását jelenti, például nem tehetek valamit, ami számomra igen kedves időtöltés lenne. Valami ilyesmi tehát számomra a fegyelmezés: egy része annak a folyamatnak, melyben megtanuljuk, hogy mindennek megszabott ideje van.
Mit kell tudnia egy gyereknek, akit elengedsz negyedik osztály végén?
Tudnia kell kíváncsinak lenni és bátorsággal kérdezni – bár nem biztos, hogy valaha is el lehet őket engedni. 🙂
Követed-e régebbi tanítványaid útját?
Ez az első „generációm”. A közöttünk létrejött erős kapocs miatt bátran ki merem jelenteni, hogy örömmel lesem majd, merre kalandoznak az életben. 🙂
Mi volt eddigi pályád legmeghatározóbb pillanata?
Az egyik hatalmas felismerés az volt számomra, hogy a játék és a tanulás nem válaszható el élesen egymástól. Lehet közhelyként hat az előbbi mondat, de ez a felismerés volt az, amikor úgy igazán beleszerettem a tanításba. Ez az, ami leginkább kihívás számomra a mindennapi tanórák során is.
Mi a legnagyobb félelmed, ami a tanítói munkádat illeti?
Talán leginkább attól tartok, hogy megelégszem kevéssel, hogy csak a rendszer által támasztott követelményeket szeretném kipipálni, és elfáradok küzdeni a megszokott, látszólag jól működő mókuskerék ellen.
Szerinted melyik a tanév legszebb időszaka, és miért?
Bevallom, jól tud esni az érett gyümölcsöket meglátni egy-egy munkafolyamat végén, és örülni annak, hogy kerek lett a történet: hogy volt benne izgalmas kezdet, szorgalmas, kitartó munka, türelemmel teli várakozás, s végül az, hogy közösen élvezhetjük a termés zamatos ízét.
Melyik egy ciklus legérdekesebb időszaka?
Minden részletében van mit megcsodálni. A legizgalmasabb talán az ismerkedés és az egymásra hangolódás időszakának kezdete. Különleges pillanat minden kezdet, minden új felfedezés.
Szerinted, miért jobb most iskolásnak lenni, mint a például harminc évvel ezelőtt?
Sokkal több kapu nyílik meg a mostani iskolás számára.
Talán abban is más, hogy tudatosabban figyelnek arra a pedagógusok, hogy az érzelmi intelligenciát és a szociális képességeket is fejlesszék.
Ha te lennél a tanügyminiszter és bármit megtehetnél, mi lenne az első három dolog, amit csinálnál?
Ha három dolgot kell említeni, akkor elsőként a csapatépítő tevékenységek szervezésére fókuszálnék. Ezután az osztályokban pihenést és lelki feltöltődést szolgáló sarkokat teremtenék. Végül nagyobb hangsúlyt fektetnék mindennek a gyakorlati részére, a „mit miért tanulunk” kérdéskörére.
Szerinted előny vagy hátrány ennyire fiatal tanítónak lenni?
Eddig legtöbbször az előnyeit tapasztaltam meg. Kezdetben sok szülőben felmerült a kérdés, hogy mit fog kezdeni ez a gyermek az én gyermekemmel? Utólag néhány szülő be is vallotta, hogy voltak előítéleteik, félelmeik a korom miatt. Saját bevallásuk szerint azonban ezek hamar leépültek.
Előny például az, hogy talán kicsit rugalmasabb vagyok, és rugalmasabb az időbeosztásom is. Előny, hogy nincs olyan nagy generációs szakadék a tanítványaim és köztem, ebből kifolyólag könnyebben hangolódom rá azokra a témákra, ami érdekli őket. Arról nem is beszélve, hogy gond nélkül beállok velük focizni vagy röplabdázni egy-egy táborban, szünetben. 🙂
Látszik, hogy nem csak az iskola profiljának köszönhető nálad a hit gyakorlása, hanem a te egyéni életedet is az Istenbe vetett hit vezérli. Hogyan tudsz tanítókent ebben segíteni a gyerekeknek? Hogyan tudod fejleszteni a gyerekek hitrendszerét?
Ha valaki megízeli Isten nagyságát, önmagától is vágyik arra, hogy egyre többet tudjon meg Róla. Nincs jól bevált recept. Reggelente mindig szánunk egy kis időt beszélgetésre, közös ébredezésre. Ennek a kis találkozónak az is egy fontos pontja, hogy előkészítőben egy gyerekeknek íródott áhítatos könyvet olvastunk napról-napra, majd megtanultuk a miatyánkot. Később mondatról mondatra ismételték az általam megfogalmazott személyes imákat, majd ők maguk is hálát adtak vagy kértek. Egy ideje ők maguk olvassák az áhítatokat, és sosem kötelező, de általában mindenki imádkozik, szabadon. Ez csak egy kis szelete ennek. Nagy szó és nagy feladat, de igyekszem eléjük élni a hitemet – az osztályteremben és azon kívül is, például táborokban, személyes beszélgetések rendjén. Ez a nehezebb része, hisz minden szülő tudja, milyen éles tükrök a gyermekek. Előttük nem sokáig működik a szereplés: hitelesnek és következetesnek kell lenni, elsősorban magunkkal szemben.
Mi a kedvenc meséd?
Egy konkrét címet nem tudok mondani. Azokat a meséket szeretem, amikhez közöm/közünk volt vagy van. Nagyon meg tudom szeretni azokat a meséket, melyeket a Mackó tanodák végén eljátszunk a tanító nénikkel vagy azokat, melyeket a gyermekekkel közösen rakunk össze. Sokszor varázsoljuk színházzá az osztályunkat, és igyekszünk minden részletét kitalálni az előadásnak: szöveg, mozgás, fények, hang, dekor, öltözetek. Öröm ennek a teremtési munkának a részese lenni.
A benned lakó kislány Krisztina meg van elégedve azzal, amit lát?
Az a csodálatos abban, hogy gyerekekkel vagyok körülvéve, hogy nem kellett elcsitítani a mai napig sem a kislány Krisztinát. Azt hiszem, szereti azt, amit lát. Sok teret kap a kibontakozásra. Valahol kötelező is az, hogy ez a része a pedagógusnak megmaradjon, másként hatalmas űr marad a diák és a tanító között. Szakmai kötelességnek tekintem megmaradni legbelül gyermeknek.
Mit kívánsz magadnak az elkövetkező harminc évre?
Motivációt, sok-sok új felismerést, valódi találkozásokat és azt, hogy legyen összhang a szavaim és a tetteim között.
Molnos Ildikó