Elbújtam az éjszakában, fekete paplana alá bújtam,
mint gyermekkoromban,
mikor a paplan forró mennyezete alatt
álmodoztam
s fehér álmaimra fekete bomba hullott.
Elbújtam az éjszaka fekete paplana alá,
behunytam szorosan fekete szemem,
és zöld karikák,
vörös karikák,
sárga karikák táncoltak a fekete falon
fekete vízbe vetett gondolatok gyűrűiként
tágultak, sokszorozódtak, karikáztak,
szétrajzottak, összefutottak, robbantak s összeálltak –
s mintha a világ forgását hallottam volna,
dobolt, lüktetett torkomban, lelkemben a vér –
hideglelősen fáztam
emlékeim tüzei mellett:
zöld foltok, néztek rám: az elmúlt arcok:
bogarak fekete fénye villant a szemüregekből,
fekete farkú szikrák szökelltek házról házra,
mint rikoltó, vörös vadmacska-falkák –
láttam a régi, lemeszelt padlást
a pókhálós homokládákkal,
s a fényben rajzó por fülledt szagát is éreztem,
meg a feketére perzselt, görnyedő diófát
s a tűzbe vetett hernyókként fölkunkorodott
diólevelek erős szagát
mintha tömjént is dobtak volna a bombákkal a gépek –
és láttam újra azt a veszett sárga villamost,
rikoltva száguldott,
s a rézfogantyúra bukott villamosvezetőt,
akit ide-oda dobált a rémült villamos,
és láttam magamat is, amint a gyermek
átszáguld kerékpáron a város visongó rémületén,
füstök és imbolygó glóriák ködén,
hol fekete glóriák, órjás füstkarikák lebegnek,
meg azt a kénszagú, parázsló, iszonyú
városrészt is, hol fülledt halálos melegben
égett a csönd.
Elszabadultak a fatelep kancái
és nyihogva, röhögve
rohantak a füstben vonagló utcákon,
Egy fekete ló magával rángatta félláncon a szökellő stráfot –
csattogott át a városon, mintha üldözné
az a rémült, rettentő kocsi –
a fehér templom tornyát is bomba érte,
megkondította a harangokat
és a harangok – őrült nyájak kolompja –
hamisan kongtak, szinte már huhogva,
és az orgonát is szélütés érte,
zengő hangok hurrogtak
a néma templomban,
a koporsóban –
mintha csak föltámadott volna koporsójában végre
az örök, a halott isten,
ahogy felébrednek a tetszhalottak,
s feszítik szörnyű kínban a koporsót. –
A légvédelmi ütegek szappanbuborékokat böktek az égre.
és a veranda zöld szőlőfürtjeire leszállt, mint fekete hó, a korom.
Mintha minden feketeség felkelt volna a fény ellen,
semmi fehér nem volt a fellegekben,
és mintha a napnak is, mint ócska főzőnek,
felfutott volna kormozón a lángja,
lobogó fekete lángok szálltak a világosságra,
fölöttünk, mint elszabadult fekete elefántok rettentő lábdobogása:
a bombák súlyossága –
hasadt meg az ég, és szétgurult higanycseppekben s csend,
a folyón elszabadult egy lángoló, búzaszállító hajó,
és kenyérsütő kemencék szaga száguldott át
az éhes városon,
de a rémületben ott álltak forró nyugalomban
az erőskezű forradalom szilaj tudósai,
korom és bűz, halál és rémület őket nem változtatta
meg,
csöndesen szóltak a jajongó emberekhez,
gyermeket, hitet mentettek meg,
lángoló házakból hozták ki karjukon a jövőt,
piros ajkuk nyoma ott ragyogott az életen,
röpcék pillangóit engedték fel ujjaik hegyéről
és megszervezték a káoszban a boldog,
a diadalmas fegyelmet –
őróluk szólok most, mert megállították erős kézzel s jó szóval a rettegve rohanó lovat,
megveregették izzadtsörényű nyakát, a stráfot
mögéje igazították
és az égő hajót a híd után
megállították,
s lementették róla a búzát, kocsikra rakták,
s a kemenceillatot elhozták kenyerekkel az éhezők házaiba –
ők bogozták össze
a rémült villámokat
cikáztató drótokat –
megzabolázták s a villanykörték buráiba terelték őket fölfényleni;
elhallgattatták a fekete zajokat, a kormot lefújták a szőlőbogyókról,
eltemették a megszenesedett gerendákat és gondolatokat szótlanul,
friss mész illata, habarcs erős szaga szállt a nyomukban,
s a nap órjás öntönzőkannája alatt zuhanyozott a világ,
a káosz lármájában fölhangzott az üllők metronomja,
s kalapácsok üteméhez igazodott a csönd és a lárma,
mint nézőterek a karzati tapshoz;
a mozdonyok leszegett fővel igába álltak
s nyers deszkaillatot, sőt, kenyeret hoztak,
a villamosok fegyelmezetten keringeni kezdtek,
s megálltak udvariasan a megállóknál,
s a templomtornyok is helyrebillentek
s tisztán már, de magányosan álltak a csendben:
a halványkék hangversenyteremben
fölszállt a hegedű aranysárga, egyetlen szálú szökőkútja
s megtisztította a levegőt a vak zörejektől;
a temetőben szegfű illatozott
elűzni a keserű pernye-szagot,
és a halál visszavonult régi kuckójába,
mint áradás után medrébe a folyó.
Másnap kigyúltak a csillagok is,
ahogy az égi térképen elő van írva,
és lent a városokban és az utcák partjain is a fények.
Meleg paplanok alatt aludtak a gyermekek,
s hajnalban sült málé édessárga illata szállt a konyhákból,
fölvísítottak a malacok,
és a gyárakban megszabott mértékben föllángolt a dolgozó tűz,
és az emberek kivonultak a tiszta utcákra,
megtárgyalták
és megteremtették az új történelmet.
Okos lett minden mozdulat mint a téglát rakó kéz mozdulatai,
s megindult – óriási szerelvény –
az egész élet,
az egész történelem
a jövő felé,
a lakatlan mennyországba
hova még senki sem jutott közülünk,
s hova most mind eljutunk
végre,
végre.
Bodor Pál 1930-ban született Budapesten, érettségit a temesvári piarista líceumban szerzett. Filozófia-lélektan karon végzett tanulmányokat, Bukarestben kezdte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta. A Romániai Magyar Szó, majd az Igazság szerkesztője, 1951-től az Utunk rovatvezetője. A Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetőjeként befolyással volt a második Forrás-nemzedékre. Az Irodalmi Könyvkiadó, majd a Kriterion kiadó szerkesztőségének vezetője, 1970-79 között a Román Rádió és Televízió magyar adásának főszerkesztője. 1983-ban Budapestre költözött, ’84-től a Magyar Nemzet, ’91-től a Népszabadság szerkesztője.
Díjai: Román Írószövetség díja, Déry Tibor-díj, Joseph Pulitzer-emlékdíj, a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje, Táncsics Mihály-díj.
Forrás: Múltunkból varázsolt valóság – Magyar költők versei Temesvárról, szerk.: Szekernyés János
