Akár kisgyerekre, akár felnőttre gondolunk, minden korosztálynak megvan a saját elsődleges célja; az alapok minél hatékonyabb elsajátítása, a tanulmányok befejezése, szakmában való elhelyezkedés, és még sorolhatnám. Ezek ellenére azonban mindenkinek szüksége van arra, hogy valami kizökkentse a rutinból; valami, amit szívesen tesz, és amitől a napok nem csupán abból állnak, hogy felkelünk, elmegyünk tanulni vagy dolgozni, hazajövünk, elvégezzük a sok-sok tennivalót az iskolával, munkahellyel, vagy családdal kapcsolatban, napunknak pedig máris vége, és ez újból ismétlődik minden nap. „Egy személynek arra van ideje, amire ő akarja.” – mondja Bodnár-Végh Krisztina líceumi tanuló, akinek az iskolai tevékenységeken kívül számtalan elfoglaltsága van. Rendkívül fontosnak tartja azt, hogy életét ne csupán egy érdeklődési körre alapozza, hanem két lábbal álljon a földön. Számára jelentős az, hogy az általa megfogalmazott célokat elérje, mert nem teherként tekint a befektetett munkára, hanem sokkal inkább tapasztalatként. Egy embert nagy mértékben befolyásolja az, hogy mennyire igyekszik stabil alapokra helyezni az életét, hiszen nem kellene eltiltanunk magunktól azokat a dolgokat, amelyeket szívből teszünk, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk kiállni azért, amiben hiszünk.
Az emberek gyakran hajlamosak arra, hogy sztereotípiákba „skatulyázzanak” másokat. Mégis, milyen szerepet tölthet be a zene egy matek-infós lány életében?
Sokszor kérdézték tőlem is azt, hogy mit keresek matek-infó szakon, ha ilyen komolyan foglalkozom a zenével, vagy miért foglalkozom a zenével, ha én matek-infó szakos vagyok. Őszintén, soha sem tudtam megérteni azokat ez embereket, akik ezt kérdezték, ugyanis szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz. Attól, hogy én egy ilyen szakon tanulok a suliban, miért ne foglalkozhatnék zenével is? Vagy hogyha valaki zenész, miért ne lehetne informatikus is? Ha egymás mellé helyezzük azt, hogy „matek-infó” és „zene”, az egy elég szokatlan kombinációnak nevezhető. De nekem éppen ez tetszik benne, hogy ugyan a kettő nem áll kapcsolatban egymással, mégis mindkettő a szívemhez nőtt. A zenének egy kikapcsolódási- és szenvedély szerepe van egy matek-infós lány életében. Mi is enyhíthetné jobban a matek és a programozás által keletkezett fáradtságot mint a zene?
Valószínűleg kevés olyan személy létezik, akinek a zene egy teljesen idegen műfaj. Úgy gondolod, hogy számodra többet jelent a zene egy átlagos emberhez képest?
Szerintem igen, mivel azok az emberek, akik nincsenek benne a zene világában olyan értelemben, hogy táncolnak vagy énekelnek, a zenehallgatáson keresztül nem tudják úgy átérezni a zenét, hogy az jelentsen is számukra valamit. Számomra a zene az az eszköz, ami által a legjobban fejezhetem ki érzéseimet. Segít átadni az embereknek azt az üzenetet, amit egyszerű szavakban nem tudok kifejezni. Mindig is azt gondoltam, hogy sokszor egy ember életében a zene csodákat képes tenni, mivel mi segíthet jobban kifejezni a boldogságot, a szerelmet, a szomorúságot, mint ez a műfaj?
Minek hatására döntöttél úgy, hogy komolyabban szeretnél foglalkozni az énekléssel?
Ezt a döntést 3 éve hoztam, amikor eldőlt bennem, hogy az énekléssel komolyabban és minél profibb szinten szeretnék foglalkozni. Abban az évben részt vettem az Ének Iskolája meghallgatásán Budapesten, ahol közölték velem, hogy nagyon szép hangom van, ügyes és színpadra termett vagyok, de a hangom még nem elég érett. Akkor sok érzés kavargott bennem. Ideges, szomorú voltam, de ugyanakkor boldog is, mert eljutottam oda, és pozitív kritikában is részesültem. Így hát amikor hazajöttem, közöltem anyummal, hogy ősztől kezdve énekórákra szeretnék menni. Tovább szeretnék fejlődni, és eljutni oda, hogy már soha senki se mondja nekem azt, hogy a hangom nem elég képzett. Így lettem diákja a Temesvári Művészeti Iskolának (Școala de Arte Timișoara). Jelenleg másodéves vagyok a pop-rock és könnyűzene szakon; gyorsan eltelt ez a két év, amióta oda járok. Nagyon szeretem azt az iskolát, és már bánt a gondolat, hogy jövőre lesz az utolsó évem ott, és végzek. Lehet, hogy sokak számára furcsa az, hogy én suli után egy másik iskolába megyek, vagy hogy az csak egy zenesuli, és nem veszik komolyan a dolgokat; de ami mások számára furcsa, az számomra természetes. Az az iskola is olyan, mint a többi. Hetente egyszer van egy-egy zene-, és zeneelmélet órám, jegyeket kapok, vizsgázok, és 3 év elteltével bizonyítványt szerzek, ami a munkám gyümölcsét jelenti.
Gyakran láttalak már fellépéseken, énekversenyeken; azon kívül, hogy énekelsz, hangszereken is játszol?
Az első „kapcsolatom” a zenével hangszereknek volt köszönhető. Amikor kicsi voltam, mindig elővettem az apumtól örökölt harmonikát, és azon próbáltam meg játszani, zenélni. Szüleim azt látván, hogy mennyire vonz a zene világa, úgy döntöttek, hogy zongoraórákra íratnak be a Művészeti Iskolába. Így hát amikor az első osztályba indultam, elkezdtem a zongoraórákat is és 5 éven keresztül folytattam azokat. Ebben az 5 évben még inkább megnőtt a hangszerek iránt érzett szeretetem úgy, hogy az évek során a zongora mellé társult a gitár, a citera és a szintetizátor is.
Ha jól tudom, nemrég egy énekversenyen is részt vettél. Elárulnál valamit az ilyen jellegű tapasztalatokról? Milyen volt egy szakmai zsűrinek énekelni?
Ez így igaz. Március 18-án részt vettem a zeneiskolám által szervezett Young Musicians On The Stage fesztiválon, ahol kategóriám 37 versenyzőjéből elmondhatom, hogy nagyon szép eredményt értem el. Ez volt az első komolyabb jellegű verseny amin részt vettem, és profi énekesek által voltam pontozva. Alapból nem vagyok egy izgulós típus, ha színpadra kell álljak; imádom a színpadot, mivel ez az a hely, ahol kibontakozhatok pár percre, és én lehetek a „központ”, akit mindenki figyel. Az sem zavart, hogy velem szemben 4 olyan ember ült, akikre felnézek és tudom, hogy kritikájuk által csak tovább fejlődhetek. Egy nagyon önkritikus személy vagyok. Ha valami nem sikerül jól, nagyon haragos szoktam lenni magamra, mert tudom, hogy többre lehettem volna képes. Ez is egy olyan pillanat volt. Amikor lejöttem a színpadról, nagyon magam alatt voltam. Nem voltam megelégedve az előadásommal, és már lelkileg is felkészültem a legrosszabbra. Az eredményhirdetés következett; biztos voltam benne, hogy nem kapok díjat. Sorra hívták ki a versenyzőket, és már majdnem mindenki kint volt a színpadon, csak néhányan maradtunk még ülve. Őszintén bevallom, végig az zajlott a fejemben, hogy „Olyan borzasztó voltam, hogy még oklevelet sem kapok?”. És akkor kiáltották ki a díjat, azután pedig a nevem. Fel sem tudtam fogni hirtelen, hogy mi is történt, és azt sem, hogy tényleg én nyertem el azt a helyezést. A verseny végén nagyon jó volt látni és hallani azt, hogy különböző emberek és a zsűri is odajönnek hozzám, és külön gratulálnak és biztatnak, hogy ne hagyjam abba az éneklést, mert ennél még sokkal többre vagyok képes.
Szeretnéd, ha a líceumi és a zenei tanulmányok elvégzése után a zene továbbra is szerves része lenne az életednek?
Ez nem is kérdés. A zene mindig is szerves része volt és lesz is az életemnek. Azt az elvet vallom, hogy amit egyszer elkezdett az ember, és szereti is, azt folytatni kell, mivel mindig tovább és tovább fejlődik.
A zeneórákon kívül a tánc nagy kedvelője is vagy; nem is kétség, hiszen a kettő szorosan összefügg. Miért szereted különösen a társasági táncot? Elmesélnél egy rövid, számodra emlékezetes történetet, ami ehhez kapcsolódik?
Hogy miért éppen a társasági tánc? Ez nagyon egyszerű… Mert azok a táncok, amiket ez a stílus fed, első perctől kezdve elvarázsoltak. Ugyanis mi lenne figyelemfelkeltőbb egy 5 éves kislány számára, mint a gyönyörű hosszú ruhák, a magávalragadó zene, és a szebbnél szebb táncok?
Miért éppen egy 5 éves kislány? Mert ennyi idős voltam, amikor megismerkedtem a tánc világával. Emlékszem, hogy mindig ámulva néztem a TV-t, amikor épp egy táncversenyt mutattak, és arról álmodoztam, hogy egy napon én is olyan hosszú ruhákban fogok táncolni, és olyan leszek, mint azok a táncos lányok a TV-ben. Anyum észrevette ezt a nagy érdeklődést és vágyat a tánc iránt, ezért amikor elsős lettem, beíratott iskolánk társasági tánccsoportjába, a Harmóniába, aminek azóta, azaz 11 éve tagja vagyok. Remélem, hogy sokáig az is leszek, mivel nem szeretném elhagyni ezt a csodálatos csoportot, akár mondhatni kis családot, aminek tagja lettem. Az 5 éves énemnek az álma valóra vált, hiszen most már én is ott állhatok a táncparketten hosszú ruhában, arra várva, hogy a zene elkezdődjön és táncoljak.
Számtalan emberben felmerülhet ilyenkor a kérdés, hogy hogyan jut időd suli mellett arra is, hogy mással is komolyabban foglalkozz. Szerinted akadályt jelent valaki életében az, hogy ennyi mindenre szentel figyelmet egyszerre?
Sokszor csodálkoznak rajtam az emberek és megkérdezik tőlem, hogy hogy van időm mindenre. Nekem erre mindig is ugyanaz volt a válaszom: egy személynek arra van ideje, amire ő akarja. Mert ha szereti azt a pluszt amit csinál, akkor mindig időt fog szakítani rá. Másodsorban, szerintem minden gyereknek szüksége van egy olyan tevékenységre, ami által kikapcsolódhat néhány órára, hogy ne csak a suli és a tanulás köré összpontosuljon az egész élete.
Végezetül, annyit árulj még el, hogy szerinted milyen pluszt hoz egy ember számára az, ha valamilyen művészetben megtalálja azt a „nyelvet”, amely által a legjobban tud érvényesülni. Miért fontos az, hogy az életedben jelen legyen egy olyan támasz, mint a tánc, vagy a zene?
Én csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy merjen álmodni, és célokat kitűzni magának. Ne azzal foglalkozzon, hogy mások azt mondják, nem képes rá, vagy hogy az lehetetlen. Mert semmi sem lehetetlen, ha igazán akarjuk, és dolgozunk érte. Mindenki tudja, hogy ez nem egyik napról a másikra fog megtörténni. Itt a türelemnek, a munkának, és az odaadásnak nagy jelentősége van, és persze ahogy mondani szokás, az igazán jó dolgokra várni kell. Mert nincs annál felemelőbb érzés, amikor célba érsz, és tudatosul benned, hogy igenis sikerült az, amit akartál. 6 éves koromban mertem egy nagyot álmodni, és most 17 évesen érzem, hogy egyre közelebb vagyok már ahhoz a pillanathoz, hogy az egykori nagy álmom valóra váljon.
Végezetül pedig egy Paulo Coelho idézettel búcsúzok, ami így szól: „Találd ki, mit akarsz, és igyekezz túlteljesíteni az elvárásaidat. (…) Gyakorolj rengeteget, és tedd nagyon magasra a lécet, válassz olyan távoli célt, amit csak nagyon nehezen érhetsz el.”
Az interjút készítette Bîtoancă Diana