Ha sokszor talán nem is tudatosul bennünk, a képzőművészet életünk egyik fontos eleme, hiszen a nap 24 órájában körülvesz bennünket. A plakátok, szórólapok, reklámok, vagy akár a szobánkat díszítő képek mind a művészet világához tartoznak, aminek a megformálása nem is olyan könnyű, mint ahogy azt sokan elképzelnénk. Sok, komoly és kitartó háttérmunka áll az alkotások mögött, hiszen a vizuális elemek üzenete a legfontosabb ilyenkor, és talán sokkal nehezebb ezeket az üzeneteket eljuttatni a közönséghez képekben, mint írásban. Ezek ellenére mégis akad olyan személy, aki rengeteg energiát és időt fektet a munkáiba ahhoz, hogy azok jelentést nyerjenek az emberek számára. Ilyen Benedek Levente is, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház grafikusa és képzőművésze, aki nagy szeretettel beszél munkáiról, fejlődéséről, és arról, hogy már kiskora óta megbizonyosodott abban, hogy neki ezen az úton kell járnia még akkor is, ha néha nem egyszerű feladat minden kihívással megbirkózni.
Hol születtél, hogyan kerültél Temesvárra és miért pont erre a helységre esett a választásod?
Székelyudvarhelyen születtem, ahol képzőművészeti líceumot végeztem. Igazából már ötödik osztálytól kezdve ezt tanultam, és amikor el kellett döntenem, hogy hová menjek egyetemre, választhattam Kolozsvár, Temesvár, Jászvásár és Bukarest között. Temesvárt választottam, mert az volt a legmesszebb, és nekem konkrét célom volt jó messze kerülni otthonról.
Mikor tudatosult benned, hogy a művészi pályát választod? Sosem voltak kétségeid ezzel kapcsolatban?
Már harmadik osztályos koromtól tudtam, hogy rajzolni és festeni akarok. Ekkor kezdtem el rajzkörre járni a székelyudvarhelyi művészeti iskolába. Ötödikben felvételizni akartam a művészeti iskola képzőművészeti osztályába, a szüleim viszont nem engedtek, mondván, hogy abból nem lehet megélni, inkább zene szakra próbálkozzak. Felvételiztem is zenére, be is jutottam, mert alapból mindenkit felvettek, viszont iskolakezdés után egyáltalán nem jártam órákra. Nyilván kiderült az igazgató és a szüleim számára is, hogy azért kerülöm az iskolát, mert akaratom ellenére volt a választás, így kénytelenek voltak elfogadni a saját döntésemet. Ekkor áttettek a képzőművészeti osztályba, tulajdonképpen felvételi nélkül, annak köszönhetően, hogy már ismertek a rajzkörös időkből. Sosem bántam egy pillanatra sem, hogy ezt a pályát választottam.
A színházban pontosan mi a feladatod, mivel foglalkozol?
Másfél normában, grafikusként és képzőművészként vagyok alkalmazva. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy én felelek a színház vizuális arculatáért, amibe sok minden beletartozik. A színház előtt egy reklámcégnél dolgoztam, ahol dekoratőr és grafikus voltam. Előtte meg egy kárpitos műhelyben inaskodtam Victor Vulpe iparművész mellett, ahol kitanultam a bútorkárpitozás mellett a bőrcipő- és táskakészítés néhány fortélyát is. Ezeket a tapasztalokat a mai napig fel tudom használni a színházban is.
Mi egy plakát elkészítésének a folyamata? Honnan tudod előre, hogy az adott darab hogyan alakul, vagy miről fog szólni?
Az az alap, hogy elolvasom a szöveget, ha már megírt szövegalapú produkcióról van szó, természetesen konzultálok a rendezővel, azután vagy közösen kitaláljuk, hogy mi lenne a megfelelő, vagy én jövök ötletekkel, és végül megszületik belőle valami, amit az esetek többségében én vállalhatónak gondolok. Persze vannak olyan kivételek, amikor nem tud találkozni az én elképzelésem a rendezőével, ilyenkor kicsit elengedem a dolgot, és születik egy számomra kevésbé sikerült plakát. De olyan is előfordul, hogy nem én készítem el a plakátot, hanem a meghívott alkotó, amivel soha nem tudtam egyet érteni, vagy olyan eset is van, hogy el sem készül a plakát a bemutatóra számomra elfogadhatatlan okokból.
De a pozitív példákra visszatérve, nemrég készült el a Hattyúk tava újratöltve című előadásunk szerintem eléggé sikerült plakátja, amelynek bemutatója május 18-án lesz. Ebben az esetben nem olvastam el előre a szövegkönyvet, hanem Kokan Mladenović rendezővel konzultáltam a klasszikus történet általa történő feldolgozásáról és az előadás tervezett látványvilágáról. Szinte az első pillanatban tudtam, hogy egy kiszáradt tó fenekén lévő műanyag szemétből összetákolt hattyút akarok látni a plakáton. El is készítettem a hattyút általam termelt és összegyűjtött szemétből, amelyet ráragasztottam egy keretezett kartonra, amelybe beletöltöttem az előzőleg színezett és folyékonnyá áztatott agyagot. Ezután kitettem a napra a színházépület tetején, hogy a lehető leggyorsabban száradjon ki, ezáltal minél nagyobb repedéseket elérve az agyag felületén. Egy nem várt vihar és jégeső szétverte és eláztatta az éjszakára otthagyott és letakart installációt. Így utólag azt gondolom, hogy még jót is tett neki. Némi korrekció és ragasztás után a színház festőműhelyében hőmelegítővel annyira kiszárítottam, hogy fotózható legyen. Ez a fotó lett átdolgozva, majd végül rákerültek a kellő szövegek és grafikai elemek.
Vannak esetek, amikor meg lehet oldani egyszerűen photoshopban mindent, és nem kell elkészítenem az adott tárgyat. Egy köztes megoldást kellett alkalmaznom A kommuna című előadásunk egyik plakátjának esetében is, amelyen olyan egyenlőszárú háromszögű vonalzó van, amely a valóságban nem igazán létezik, mert csak derékszögű háromszögű vonalzót találni. Viszont nekem fontos volt, hogy ezt a mértani formát használjam, ezért először photoshopban készítettem el, kinyomtattam egy papírra, majd ráragasztottam egy kartonra, amelyet kivágva belehelyeztem a feleségem, Lőrincz Rita által kötött bugyiba. A háttérben lévő milliméterpapír szintén digitális módszerrel került a plakátra. Ezt a plakátot egyébként azért szeretem, mert bele tudtam sűríteni egy korszak hangulatát, a történet legalább két darabkáját, egy metaforát, az egyik főszereplő foglalkozását, és még a Pink Floyd The Dark Side of the Moon borítóját is belelátom.
Ugyanehhez az előadáshoz készült egy másik plakát is, amelyen egy teljesen szokványos számítógépes grafika látható, és mivel a rendező, Radu-Alexandru Nica nem tudta eldönteni, hogy melyiket használjuk, ezért mindkettő az előadás plakátja lett.
Ezek mellett festesz is, vannak különálló alkotásaid?
Régebben elég aktívan foglalkoztam a képzőművészettel, részt vettem több csoportos tárlaton, alkotótáborokba jártam, jelen voltam azokban a körökben, ahol ezt az szakmát hivatásszerűen űzik. Utoljára nyolc éve volt egyéni kiállításom. Tíz éve dolgozom a színháznak, ami valahogy annyira beszippantott, hogy nem igazán maradt időm képzőművészetre. Két éve elegem is lett ebből a helyzetből, így hát nekifogtam kollázsokat készíteni a 15 év alatt összegyűjött plakátjaimból, szórólapjaimból, fotóimból, színház- és koncertjegyeimből, és minden olyen nyomtatott tárgyi emlékemből, amit érdekesnek találtam vagy amihez kötődtem valamilyen szinten. Az elején nem volt teljesen világos, hogy mit akarok kezdeni velük, viszont ma már pontosan tudom, hogy az a folyamat, ami gyűjtésről, szétválogatásról kivagdosásról és újrarendezésről szól, rengeteget segítettt abban, hogy feldolgozzam a bennem felgyülemlő dolgokat. Ezekből nyílik kiállítás május 20-án 18 órától az Opera tér és az Alba Iulia utca sarkán lévő Atelier de Urbanism nevű helyen. Az eredeti terv szerint 40 kollázst akartam kiállítani, de szokás szerint rosszul állok az idővel, így 24 alkotás mellett döntöttem, amelynek nagy részét befejezettnek nem, de abbahagyottnak tekintek.
Emellett elkezdtem újra festészettel is foglalkozni, de ez egy távolabbi terv része. Időre van szükségem, amíg ezt a technikát újra megfelelő szinten és rutinnal tudom használni. Mondanivalóm rengeteg van, csak meg kell találnom még a megfelelő formákat hozzá.
Az alkotásaidhoz honnan merítesz ihletet? Mindegyiknek van egy külön története?
Nem nagyon hiszek az ihletben, ami csak úgy jön és fejbekólint, s amitől megvilágosodsz. Sokkal jobban hiszek a keresgélésben, kutatásban és szorgalomban; sokat kell dolgozni, tervezni és következetesen végigcsinálni valamit, amiben mélyen hiszel. Azt, hogy én két éve eldöntöttem, hogy 40 kollázst fogok készíteni a személyes archívumomból, be is fogom tartani. Nem úgy működik, hogy eszembe jut egy kép, azt meg akarom festeni, s miután elkészült, le is van tudva, hanem inkább kezdem azt a témát körbejárni, meg sorozatot készítek belőle. Egy ötletből mindig születhet egy egész kiállításnyi anyag. Nálam ezek a hosszútávú munkafolyamatok működnek, ahol kitartónak és következetesnek kell lenni.
Hogyan szereted megközelíteni azt, amit alkotsz? Van egy adott stílus, amiben dolgozol?
Néha szándékosan kerülöm azt, hogy ismételjem magam és ugyanazt a stílust használjam, és ez érvényes a színházi plakátokra is. Nagyon sok stílusgyakorlatot csinál az ember plakátkészítés közben; lopsz egy csomó ötletet másoktól, amiket felhasználsz, megtanulsz más festők vagy grafikusok stílusában dolgozni. Ezt iparosmunkának hívom. Ugyanez érvényes a saját munkáimra is: kerülöm azt, hogy nagyon egysíkú legyen minden, amihez nyúlok, de nyilván nem tudom a saját felismerhető kézjegyeimet elrejteni. Tematikailag is próbálok minél nagyon spektrumban mozogni, persze azért fiatal korom ellenére is látszik, hogy alapvetően mik foglalkoztatnak. Látom egyrészt a mindig ironikus, társadalomkritikus, politikus, provokatív és explicit ábrázolásmódomat, másrészt meg a nyugtalan, zaklatott, befele forduló keresgélésemet.
Ha visszatekintesz az elmúlt 10 évre, akkor hogy érzed, mi az, amiben fejlődtél művészként, vagy inkább a művészet fejlődése hatott rád?
Nem tudom mennyire hatott rám a (lokális? regionális? nemzetközi?) művészet fejlődése, mert nem igazán követtem. Kiestem a helyi és az országos képzőművészeti élet pörgéséből. Nem volt időm rá, és igazából nem is vágytam feltétlenül arra, hogy azokban a sokszor belterjes körökben mozogjak. Elsősorban az érdekel, hogy teremtsem meg magamnak azokat a körülményeket, amelyekben dolgozni tudok, hogy kerüljek olyan állapotba, élethelyzetbe, hogy legyen időm és kapacitásom alkotni. Aztán a többi majd jön magától.
Voltak esetleg díjak, amiket az alkotásaidnak köszönhetően nyertél?
Épp a napokban kérdezte valaki, hogy a plakátjaimmal nyertem-e már díjakat. Mondtam, hogy nem, mert nem szoktam sehová beküldeni őket. Valahogy belém rögzült, hogy ez egy alkalmazott műfaj, elkészítem a színháznak, egy promóciós anyag, ami hozzátartozik a produkcióhoz, marketinghez. Utána nem kezdek semmit vele, s ez nem valami álszerénység. Szerintem abból fakad, hogy nem szeretem a versenyhelyzeteket.
A közönségnek mi a visszajelzése a munkáidat illetően, akár a plakátokra, akár más alkotásokra gondolunk?
Változó. Volt egy kiállításom 2008-ban Bukarestben, ami után többen feljelentettek, tehát voltak jogi problémáim is ebből. Persze ez nem véletlen, mert ráztam is a pofonfát rendesen, beletapostam pár érzékenyebb dologba. Kérdezted is, hogy miben fejlődtem: ebben biztos, mert ma már jobban tudom, hogy mit lehet és mit nem, és felkészültebb vagyok jogi értelemben is. Például megtanultam, hogy Románia térképével sokféleképpen gúnyolódhatok, mert az csak egy földrajzi forma, de a zászlóval és címerrel már kevésbé. Persze ez nem azt jelenti, hogy beindult volna bennem egy olyan öncenzúra, ami meggátolna abban, hogy a legőszintébben megfogalmazzam mindazt, amit gondolok. Továbbra is fontosnak tartom, hogy provokatív maradjak, és a magam módján szívesen belerúgjak az engem zavaró dolgokba.
Milyen tanácsot adnál egy pályakezdő művésznek?
Ahogy említettem az előbb: sokat kell dolgozni, szorgalmasnak kell lenni. Nyilván számít a tehetség is, kell hogy legyen egy pici plusz benned, mert nem mindenki alkalmas rá. Egy filmrendező barátomtól hallottam: alapvetően az választja ezt a pályát, aki egy picit sérült; aki teljesen rendben van magával és az életével gyermekkorától kezdve, abból valószínűleg inkább bankigazgató lesz, nem művész.
Bîtoancă Diana