A Közelképek rovat e heti beszélgetésében a temesvári magyar rádiózás egyik emblematikus alakját próbáljuk meg közelebb hozni az olvasókhoz. Bartha Csaba ül velem szemben a Temesvári Rádió magyar szerkesztőségében. Abban a szerencsében lehet részem, hogy a mikrofont 180 fokkal elfordíthatom és egy sokat látott újságírót kérdezhetek meg olyan dolgokról, amiről általában ő szokott kérdezni másokat.
Marosvásárhelyen születtem, 1963. október 10-én, egy gyönyörű csütörtöki napon. (nevetés) Édesapám orvos volt, édesanyám pedig háztartásbeli. Igazából könyvelő volt, de nagyon korán betegnyugdíjazták. Édesapám marosvásárhelyi volt, édesanyám bolgár származású, de nem romániai, mivel Besszarábiában született. Bolgárul nem tanultam meg, mert édesapámnak az volt a véleménye, hogy elég megterhelő egy gyerek számára, ha egyszerre két nyelven tanul, ti. magyarul és románul. Őt orvosként a Zsil-völgybe helyezték és mi, öcsémmel együtt ott gyerekeskedtünk, tehát az I-VIII. osztályt ott végeztem el. Lupényban akkor még pezsgett az élet, mivel a bányaipar a szocialista rendszer számára nagyon fontos volt. Rengetegen jöttek oda az ország különböző sarkaiból. Én egy olyan iskolába jártam, ahol akkortájt még három párhuzamos magyar osztály volt egy évfolyamon!
Édesapámat is hazahúzta a szíve, Marosvásárhelyen vásároltunk lakást és sikerült elintéznie, hogy Szovátán kapjon munkát. Ekkor Marosvásárhely még zárt város volt, ami azt jelentette, hogy frissen végzett orvosok, mérnökök, egyéb szakemberek oda kihelyezést nem kaphattak, így jött a képbe Szováta. A költözésnek abban is szerepe volt, hogy továbbtanulhassunk. Így a 9. osztályt a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban folytattam matematika-fizika szakos osztályban.
Milyen volt Marosvásárhely? Fellélegeztél?
Megmondom őszintén, hogy túlságosan nem éreztem jól magam, de erre akkor jöttem rá igazán, amikor 1983-ban Temesvárra kerültem. Ide jöttem egyetemre, mert az volt a elvem, hogy minél távolabb kerüljek a szüleimtől, nehogy hétvégenként meglátogassanak. Másrészt még 4. osztályos koromban ellátogattunk ide a szüleimmel és borzasztóan tetszett, óriási hatással volt rám! Emlékszem, hogy akkor ettem először életemben hot-dogot a Bega áruház mellett,amit azelőtt csak filmekben láttam. Utána ahányszor Temesvárt mutatták a TV-ben, dobbant a szívem! Édesapám is támogatott abban, hogy itt tanuljak, mert ez egy „más szellemiségű” város volt a véleménye szerint. Marosvásárhely zártabb volt, „x” nem beszélt „y”-nal, de ha megjelent egy harmadik ember, akkor „x” és „y” rögtön bűbájos volt, csak ne kelljen beszélni a harmadikkal. A nyitottságot, a barátságos légkört valahogy én a líceumi évek alatt nem tapasztaltam meg. Temesváron viszont mindenki tiszta lappal indult, rengeteg helyről jöttünk, nagyon kevés diáktársam származott Temesvárról. De ami igazán érdekes volt, hogy nem csak a magyarok, hanem a románok is nyitottak voltak. A diákélet nagyon pezsgett, mindenhol ott voltam, mindenkivel jó viszonyban voltam.
Viszont mellbe vágott, hogy a bánsági magyarok között sokan nem beszéltek szépen magyarul. Meglepett a színházi élet is Marosvásárhely után: teljesen elhűltem mikor megláttam a vagonszerű színháztermet. Én nagy színházba járó voltam otthon, itt viszont furcsa volt, hogy alig jártak az emberek előadásokra a 80-as évek derekán.
Tudatosan készültél a televíziós-rádiós pályára?
A műszaki egyetemre felvételiztem, bár leginkább TV operatőr szerettem volna lenni. Édesapám kiskoromban megszerettette velünk a fotográfiát, volt saját kis laborunk is. Csakhogy a felvételihez már kész filmet is be kellett volna mutatnom és én nem voltam erre felkészítve. Volt affinitásom a műszaki területhez, ezért inkább a mérnöki képzést választottam. Magát az egyetemi légkört annyira élveztem, hogy az utolsó előtti évet tudatosan megismételtem. Szándékosan egyetlen vizsgára sem mentem el!
Ezt komolyan mondod?
Ez komoly! Mikor hazamentem és elmondtam, hogy ismétlem az évet, akkor megkérdezte édesapám, hogy miért? A válaszom az volt, hogy „nem tanultam eleget”. Életemben először pont azt a választ adtam, amit hallani akart. És erre hirtelen nem tudott mit mondani. Később persze másfél órás előadást tartott, hogy a lelkemre beszéljen.
De ez volt a nagy szerencsém, mivel így kifogtam a Forradalmat Temesváron. Utolsó éves voltam 1989 decemberében. Az élmények hatására radikálisan megváltoztam olyan szempontból, hogy egyáltalán nem érdekelt már az egyetem! Éppenhogy lediplomáztam, képletesen szólva az utolsó szerelvényével csúsztam át, annak is az utolsó vagonjában. Megtörténtek a nagy változások, még intenzívebben bekapcsolódtam a diákéletbe. Megalakult a Temesvári Magyar Diákszervezet, újraalakult az M Stúdió, a diákrádió és már nem is igen jártam az egyetemre. Az államvizsga munkámat az egyik sráccal csináltuk közösen. Megnyílt a társadalom, egy csomó lehetőség adódott. A Diákszervezetben ekkor az elnökök 1 hónapra voltak megválasztva, volt egy 7 tagú grémium és a tagok folyamatosan váltották egymást. Így voltam én is 1 vagy 2 hónapig TMD elnök. Emlékszem elmentünk a rektorhoz is, hogy az MV klubot adják nekünk, persze nem került erre sor. De aztán lett székház a tudományegyetemen, szóval alakultak a dolgok. És jött a rádiózás…
De ha mérnöknek tanultál, akkor hogyan jött a képbe a rádiózás?
Amikor első évben Temesvárra kerültem, 1 vagy 2 alkalommal én is beszálltam már a rádiós csapat munkájába, mert a diáknegyedben volt egy vezetékes diákrádió, ami azt jelentette, hogy minden szobában egy hangszóró volt és volt egy studió, amit Lux bácsi technikus tartott karban és ő felelt az egészért. Volt német, magyar és természetesen román szeresztőség is. Az M Stúdiónak heti 1,5 óra műsor volt. 1984-ben volt ez és én ugyanezen év nyarán kapcsolódtam be két műsorba, de aztán ez hirtelen megszűnt, amikor Ceaușescu felszámolta a körzeti stúdiókat. Az évek alatt többször szó esett róla, hogy a diákrádiót újra kellene indítani, de végül 1990 januárjában, a változások után sikerült tényleg újraindítani. Ekkor készült egy vagy két műsor, mert időközben Lux bácsi nyugdíjba ment és akkor megint bezárták a studiót, mivel nem volt kinevezve utódja. Mi pedig csináltuk volna, de nem volt mivel. Közben 1989 december 22-én a Temesvári Rádió magyar nyelvű műsora is újra indult. A román, német és a szerb mellett magyar műsorral is bővült. Azonban valamikor március táján ott is lohadt a szerkesztőknek a lelkesedése, mert egyetemisták szerkesztették az ifjúsági műsort, de sorra kaptak lehetőségeket máshol dolgozni vagy tanulni, szóval fokozatosan lohadt a rádiós lelkesedésük. Ekkor mondtam Makkai Andrásnak, az M Stúdió utolsó főszerkesztőjének, hogy vállaljuk el mi a műsort és elvállaltuk. Így ragadtam én a Temesvári Rádiónál. 1990. november 15-től főállású alkalmazottja vagyok a rádiónak, leszámítva azt a 6 évet, amíg Budapesten éltem 2008 és 2014 között, mert a Román Kulturális Intézetben dolgoztam.
Ha jól tudom, a rádiózás mellett a régi álmod is valóra vált, hiszen televíziós szakember is lettél.
1991-ben Soros György Temesváron járt és volt egy sajtótájékoztatója az Írószövetségnél. Akkor kimentem a helyszínre anyagot készíteni és később odajött hozzám a városi televízió, a TVT’89-nek az igazgatója, mivel hallotta hogy magyarul beszélek. Feltette a kérdést, hogy szeretnék-e televíziózni. Azt válaszoltam, hogy ez nekem gyermekkori álmom! Így kerültem a TV-hez is, ott dolgoztam minden csütörtökön. Éjjel voltak a műsorok, mivel ekkor még a helyi csatornának nem volt saját frekvenciája, hanem a román TV befejezte a sugárzást késő este vagy hajnalban, és után kezdődtek a mi műsoraink. Képesek voltunk fennmaradni és nézni! Reggel 6-kor még néztük a műsort! Ebben az időben egészen más stílusú televíziózás és rádiózás kezdődött. Természetes, spontán megnyilvánulásokat láttál. Voltak bakik, láttad az utca emberét, voltak valódi érzelmek a képernyőn. Normális emberi dolgokat láttál.
Akkor mondhatjuk, hogy menet közben tanultál meg repülni?
Tényleg mindenféle előképzettség nélkül kezdtem ezt el. A rádióban ifjúsági műsort szerkesztettem. Híreket is kellett szerkeszteni, amit gyűlöltem, mert nem voltak hírforrások, lapokból vettük az információkat, meg a román kollégáktól fordítottuk a híreket kézzel írott olvashatatlan feljegyzésekből. Ma már egészen más a helyzet, minden kényelmesebb, de akkor is nagyon élveztük a rádiós munkát! Vágtuk a hanganyagot, a magnószalagot ollóval! Persze mindig hiány volt a ragasztó szalagból, amivel össze kellett illeszteni a szalagvégeket. Szóval nehéz, de érdekes idők voltak.
Aztán 1995-ben azt mondtam, hogy álljunk meg egy pillanatra. Nem lehet minden beszélgetést azzal a kérdéssel kezdeni, hogy „hogyan kezdődött?”. Beiratkoztam Budapesten a Teleschola újságíró iskolába rendező-operatőr szakra. Nagyon jó tanárom volt, Domokos Lajos, aki minden tudását átadta nekünk, például az imént említett dramaturgiai felütések művészetét, amitől izgalmasan indul egy beszélgetés. Minden héten ingáztam, csütörtök délután mentem Budapestre, de szombaton már műsorom volt Temesváron. Két éven át csináltam ezt, de a fizetésemből nem engedhettem meg magamnak, hogy nemzetközi vonatjegyet vegyek hetente. Romániában adtam 10 lejt, hogy ne írják alá a jegyem Békéscsabáig, Magyarországon meg adtam 100 forinot a jegykezelőnek Kürtös után, hogy ő se érvényesítse. Békéscsabán meg leszálltam, mert onnan diákigazolvánnyal, 75%-os kedvezménnyel már tudtam venni jegyet.
Ott az egyik tanárom beajánlott a Magyar Rádió Vasárnapi újság szerkesztőségébe és attól kezdve rendszeresen szállítottam a interjúkat Erdélyből. Így kerültem a Magyar Rádióhoz. Én nem csak a frontemberekkel készítettem interjúkat, hanem egy csomó olyan szereplővel is, mint Koczka György, Toró Tibor, akik addig nem szerepeltek rendszeresen a médiában.
Akkor először a rádiónál dolgoztál előképzettség nélkül, ezért önként tanulója lettél egy magyarországi médiaműhelynek, ahol bepillantást nyertél a televíziós rendezésbe és operatőrködésbe. De ha eleve rádiósként álltál munkába Temesváron, miért nem ebbe az irányba mozdultál?
Mert ez a soron következő lépésem volt. A korábbi logikát követve ismét azt mondtam, hogy álljon meg a menet! Én főállású rádiós vagyok, a televíziós újságírást megtanultam, de rádiós képzésem nincs. Akkor felvételiztem az ELTE média-kommunikáció szakára és egy posztgraduális képzést elvégeztem. Azt már a Soros György Alapítvány támogatta és ott havonta egy egész hetet kellett Budapesten töltenem, az utazásaimat viszont ekkor már fizették. A rádióban a kollégák beleegyeztek, hogy előre megcsináljam a műsoraimat. Elvégeztem ezt az iskolát is, ahol dokumentum műsorok készítését tanultam meg. Lengyel Nagy Anna volt a tanárom. Ezen a szakon egy temesvári doktornőről csináltam a dolgozatomat, dr. Becski Ilonáról. Végigkövettem, hogy megy segíteni a szegényeknek, hogyan csinált konyhát a saját lakásából.
1997 júliusában a Román Televízió temesvári körzeti stúdiója elindította a kisebbségi műsorait és felkértek, hogy a magyar műsort szerkesszem. Kaptunk fél óra műsoridőt és ezt 2008-ig én szerkesztettem borzasztó lelkesedéssel. Viszont akkor még nem „egyszemélyes stábként”, mint most Keresztes Péter. Én voltam a szerkesztő, de kaptam operatőrt, vágót, stúdiót, autót, mindent. Közben a Magyar Rádió bánsági tudósítója lettem és a Magyar Televízió is felkért, hogy rendszeresen küldjek riportokat a Kárpát expressz c. műsornak is.
Ezt követően viszont évekig a mikrofon másik oldalára kerültél egy kulturális diplomáciai megbízás miatt. Mesélnél erről az időszakról?
2008 májusában Brindusa Armanca, aki a helyi televízió igazgatója volt és akit időközben politikai okok miatt menesztettek, Bukarestbe került, de mi tartottuk a kapcsolatot. Őt kinevezték a budapesti Román Kulturális Intézet igazgatójává és megkeresett, hogy menjek referensnek. Ekkor nem éltem a lehetőséggel, mondván, hogy újságíró vagyok, nem akarok mást csinálni. Második alkalommal sem éltem a lehetőséggel, de amikor már harmadik alkalommal hívott fel telefonon, akkor egy igazgató-helyettesi állást ajánlott a figyelmembe és biztatott, hogy pályázzam meg. Ekkor már a családomnak is beszámoltam a lehetőségről. A történethez hozzátartozik, hogy a feleségem román, de gyermekünket magyar óvodába járattuk és iskolába is a Bartók Béla Elméleti Líceumba ment. Szeretett volna ő is Magyarországon tanulni, mivel egy iskolai kiránduláson látta Budapestet és nagyon megtetszett neki. A körülmények hatására elmentem az állásinterjúra és végül kineveztek. 6 évig Budapesten éltünk. Nagyon érdekes időszak volt, rengeteget tanultam. Nem mint riporter, hanem mint interjú alany. Televízióba hívtak meg, sokszor újságírók kértek interjút tőlem. Volt, hogy elkértem tőlük a mikrofont, mert elfogott a nosztalgia, hiányzott a korábbi munkám… Ezt megelőzően rettegtem a diplomáciai köröktől, de addigra már eltűntek a követségről és az intézetből is a régi megkövesedett kommunista elemek. A nagykövet és a nagykövet asszony is vagány emberek voltak. A csapatmunkára is nagyon szívesen emlékszem vissza. Romániai programokat közvetítettünk, erdélyi színházak, fotóművészek, más alkotók munkái is terítéken voltak, köztük természetesen erdélyi magyarok is. Nyilván nem domináltak, de bemutattuk őket is.
Ez a térség veled együtt fejlődött és alakult a rendszerváltást követő időszakban, aktív részese voltál a fontosabb változásoknak. Budapestről való hazatérésed óta lassan már harmadik éve újra Temesváron vagy. Hogyan látod a magyar nyelvű média jelenkori helyzetét a térségben?
Mondhatom, hogy egy folyamatos leépülésnek vagyunk a szem- és fültanúi. A rádióban a külső munkatársakat szinte mind elbocsátották. Összesen hárman vagyunk főállásban Lehőcz Lászlóval és Erdei Rita kollégáimmal. Külön meg kell említenem Fall Ilonát, aki önkéntesen és bérmentve csinálja többek között a „Vasárnapi jókívánság” c. műsort. Továbbá egy tudósítónk volt Aradon, Pataky Lehel Zsolt, vele pont most ebben a hónapban felbontották a szerződést, ahogyan az összes többi kisebbségi tudósítóval is. Magyarán nincsen külső munkatársunk! Azelőtt a jobb időkben 10 külső munkatársunk is volt, Szekernyés Jánost is tudtuk fizetni a Temesvári Séták rovatért, volt sportszerkesztő Dudás József személyében, volt egy kolleganőnk Laslavic Tímea, aki azzal foglalkozott, hogy a híreket gyűjtötte be lapokból, felhívta a közösségek élenjáróit és megkérdezte, hogy mi történik. Az eseményeket összesítette számunkra.
És persze akiknek van állása, azokat sem teszik anyagilag érdekeltté. Régen a külsősök cikkdíjat kaptak. Most már mi belsősök sem kapunk honoráriumot az anyagokért. Csak hogy érzékeltessem, hogy mit szüntetettek meg: egy interjúért mi csupán 2 lejt kaptunk a fizetés mellé. De a fizetések is nagyon alacsony szinten vannak tartva, leszámítva a vezetőkét.
Engem mindig a kíváncsiság vezérelt. Ez nagyon sok mindenben segített. Annyira kíváncsi voltam és rendkívül bátor voltam, nem féltem semmitől. Most jobban meggondolom, hogy vajon megszólítsam-e? Eszembe jut, hogy illik-e megkérdezni ezt?
Ha ez a jelen, akkor mit vársz a holnaptól?
Nem akarok diplomatikus választ adni, most úgy érzem, hogy nagyon nagyon szűkek a lehetőségek. Pesszimistán látom. 10 év múlva nem tudom kinek fogunk műsort szerkeszteni. Vannak intézményeink, van politikai szervezetünk, vannak alapítványaink, egyházaink…
Mi hiányzik?
Az anyagi jólét hiánya. Ebben látom az egyik problémát. A másik az öntudat hiánya. A probléma gyökere a létbizonytalanság. Nem lehet hosszútávon tervezni. Hogy tervezzen egy fiatal család hosszútávon? Minimálbéren élnek, kicsik a fizetések. Míg fiatal az ember, addig lelkes. De ebben a korban nem merek belevágni szinte semmibe! Megváltozott a világ, elmúlt az a lelkesedés és nem lehet mindent önkéntes alapon csinálni. Én megtapasztaltam, hogy mit jelent jól élni és mit jelent kis fizetésből élni. Az ember elvégzi a munkáját, ha kell éjfélig dolgozik. De akkor utána azt is jogosan várja el, hogy ne legyen gond vacsorázni egyet a városban a barátokkal vagy elmenni pár napra Egerszalókra a családdal.
Az eddigi beszélgetéseim során is olyan emberekkel találkoztam, akik szépítés nélkül megfogalmazták aggodalmaikat a közösség jövőjével kapcsolatban. A kitartásukat látva ilyenkor rá szoktam kérdezni, hogy mégis mi tartja bennük a lelkesedést? Téged mi éltet?
Szeretem, élvezem ezt csinálni! Én élvezem, hogy emberekkel találkozhatok, felfedezhetek dolgokat. Hétköznap már nem mozoghatok annyit, mert a munkám a szerkesztőséghez köt, de hétvégén mozoghatok.
Reményt ad nekem és különösen feltölt a Bartók Béla Elméleti Líceum, és amit Erdei Ildikó csinál az iskolában. Van ott egy kis csoportom, a „kis riporterek csoportja”. Minden hétfőn 20 percre találkozunk a nagyszünetben. Ekkor beszéljük meg a szerdai ifjúsági műsor témáit. Ebben látom a reményt, a jövő nemzedékben! A kreativitásunkon, az ötleteinken és a tudásunkon múlik, hogyan oldunk meg problémákat a különböző helyzetekben! Ezért kell tanulni!
Dani Bence, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa