A Közelképek e heti választottjának neve valószínűleg ismerősen cseng sokunk számára: a kétgyermekes családapa és színész már lassan 10 éve a Temesvári Csiky Gergely Magyar Állami Színház igazgatója is. Székelyudvarhelyen született, majd a marosvásárhelyi színi főiskola elvégzése után útja egyenesen a „multikulturalitás fővárosába”, Temesvárra vezetett. Állítása szerint mai napig is krónikus fertőzöttje a „színház vírusnak”, amely hozzájárult ahhoz, hogy a buktatók és kitérők ellenére is rendületlenül járja tovább ezt az utat.
Mesélj egy kicsit magadról! Hogyan kerültél színészi pályára?
Úgy történt, hogy pályaválasztáskor rájöttem: nem értek semmihez és talán ez az egy dolog maradt amit “el lehetett adni”, mint mesterség. Félig komolyra fordítva a szót, már gyermekként meg lettem fertőzve a színház “vírusával”. Ez a “betegség” ahogy látom az utóbbi időben is terjed a Bartók Béla Elméleti Líceumban, Molnos András Csaba felügyeletével. Aztán eltérő, hogy kiben hogyan “fejlődik” a vírus: van aki kigyógyul belőle, van aki magában hordozza latensen, és van aki krónikussá válik. Én az utóbbiak közé sorolom magam, aki hiába is kezelné magát nem fog “kigyógyulni”. Persze volt néhány szerencsés pillanat is az életemben, amikor a megfelelő pillanatban a megfelelő helyzetben voltam a megfelelő emberrel. Az első például, hogy 12 éves koromban játszhattam el a kis herceg szerepét Székelyudvarhelyen Szász-Mihálykó Mária vezetésével. Aztán később is megajándékozott a sors néhány kivételes pillanattal. Az iskolát matematika-fizika szakon végeztem. Ha Temesvárra kellett volna jönnöm abban az időben, akkor természetesen a Politehnicára kellett volna felvételiznem egy “minimum” mezőgépészeti szakra, maximum pedig informatikára. Ebből az lett, hogy Marosvásárhelyre felvételiztem színművészetre és másodjára fel is vettek.
Említetted, hogy Székelyudvarhelyen születtél, majd utad Marosvásárhelyre vitt. Hogyan kerültél mégis Temesvárra?
Egyből az egyetem elvégzése után! Mielőtt idejöttem volna, csupán egyszer jártam Temesváron. Az egyetem elvégzése után olyan ábrándjaink voltak, hogy szerettünk volna együtt maradni, mint végzős osztály. De a sors úgy akarta, hogy az osztályunk egyik fele Kolozsvárra, másik fele Temesvárra kerüljön. Négyen érkeztünk meg “tavaszt csinálni” Temesvárra 1994-ben. Azóta is itt maradtak: Bandi András Zsolt és Mátyás Zsolt. Csiszér Lajos pedig egy ideje a budapesti ügyvédek sorát gyarapítja. Nagy lendülettel és hévvel jöttünk ide, és gondolom valamennyire sikerült is a “tavaszt meghozni”. Akkor fogott meg a város szellemisége és az a nyitottság, a valódi multikulturalitás, ami itt olyan, mint a levegő és nincs benne semmilyen gyűlölködés. Életem során voltak kitérőim más színházak fele, viszont bázisnak mindig megmaradt Temesvár.
Nem voltak olyan időszakok az életedben amikor úgy érezted, hogy más szakmában is kipróbálnád magad?
Dehogynem. Először a főiskolán kezdődött amikor az esztétika vizsgára felkészültem és rájöttem, hogy tulajdonképpen a mérnöki pályát is végig tudtam vola vinni, ha nem lettem volna annyira különcködő és bohém. Talán ha az iskolában a mateket megtanultam volna, most egy boldog mérnökember lennék valahol. Aztán jöttek utána a tipikus színészre jellemző “gyerekbetegségek”: ha az ember elkezd foglalkozni más emberek sorsával és mélyebben belelátni, akkor rájön, hogy ő tulajdonképpen pszichológus is. Aztán ennek az ellentéte az is megfordult a fejemben, hogy milyen lennen elvonulni valahova a világvégére, mondjuk egy hegy tetejére. De ezek szintén csak a színházvírus tünetei voltak. Ha az ember elkezd valamibe mélyebben belegondolni, akkor már rögtön el is hiszi azt. Hiszen egy szerep is csak akkor hiteles, ha hisz benne az ember. És innen származnak ezek a devianciák. Egyébként sem egy túl normális dolog, hogy az ember felmegy tíz darab deszkára és az mondja, hogy ő a király, majd jön száz ember, aki ezt elhiszi neki, sőt, még fizet is érte.
Rendeztél is darabokat vagy csak színészként dolgoztál?
Nekem színész agyam van. Biztosan vannak olyan darabok, amelyek saját magukat rendezik, azokat talán tudnám irányítani. Nem voltak rendezői ambicióim. Ha szükség volt rá, akkor a fényeket beállítottam, egy két utasítást adtam, de nem nevezném magmat rendezőnek, nem szeretném magara venni ezt a jelzőt. Még a mai napig kételkedem az “igazgatóként” jelzőben is. Mennyire valós, igaz, hihető?
Mióta vagy igazgató és hogyan egyezteted össze ezt a színészi pályával?
Ha röviden válaszolnék, azt mondanám, hogy sehogy. Állandó kételkedés van bennem, ugyanis ezt tanultam meg az iskolai évek alatt a matekből: addig kell kételkedni, ameddig be nem bizonyítasz egy állítást. Egy igazgatótól azt várják el, hogy ő legyen a “megmondó” ember. Én pedig egy kíváncsi ember vagyok, érdekelnek a kollégáim, a színészek, mindenki aki a színházban dolgozik. De máris ellentmondok magamnak, ugyanis nem hiszek a színházi demokráciában. Ha minden esetben mindenkit megkérdezünk, a színháznak nincs iránya. Ezért az “igazgatósdi” egy nagyon magányos dolog. Ha kikérem a véleményeket, akkor is a döntés az enyém. Elindítottam egy játékot: minden bemutatókor valaki megkap egy vándor amulettet és ez továbbmegy. Ez a játék arról szól, hogy a felelősség egy pillanatra a kezedbe kerül. Nem az a felelősség, hogy éppen kinek adjuk, hanem az, hogy kinek nem. Van aki komolyan veszi, van aki nem, viszont abban a pillanatban amikor átadja az utolsó pillanatig meggondolhatja, hogy mit tegyen. Az életem az igazgatásban arról szól, hogy ezeket az amuletteket mikor, hogyan, kinek és miért osztogatom. Úgyis csak egyetlen hibás van, aki felelős mindenért és az az igazgató. Elég sok türőképesség kell ahhoz, hogy ezt hosszútávon működjön. Úgy érzem a türelmem az, ami rásegít erre. Lassan 10 éve vagyok igazgató, de az elején voltak olyan esetek, hogy elindultam a színházba és útközben jöttem rá, hogy nekem nem a próbaterembe kell mennem, hanem az irodába. De végkövetkeztetésképpen, ez nem egy schizoid állapot, tehát nem válik le annyira egymástól a két “szerep”.
Gyermekeidet is szívesen látnád ezen a pályán?
Valószínűleg én nem ajánlanám a gyerekeimnek ezt a pályát, ugyanis tudom a szépségeit és a buktatóit is, de mindenkinek magának kell végigjárnia az utat. Az ami a színpadon látszik, csak a jéghely csúcsa és nagyon sok minden van a látszat mögött. Az emberek azért jönnek el színházba, mert valami “életet” szeretnének látni. Ha te előtte nem élted meg azt az életet, akkor nem hiteles ami a színpadon látható. “Aki dudás akar lenni annak pokolra kell menni!”
Szabó Anita