Palkó Margit már csaknem két évtizede foglalkozik gyerekekkel, ám mégis a szeptemberben érkező gyermekcsapat lesz a pályáján a második olyan generáció, akiket előkészítő osztálytól kísér majd a Bartók iskolában induló, lépésről-lépésre osztályban. Az óvodapedagógusi múlttal is rendelkező, három gyermekes édesanya gazdag szakmai tapasztalattal és ismeretanyaggal rendelkezik a 3 és 10 éves kor közötti gyermekek tanításában és nevelésében. Emellett önmagát is folyamatosan fejleszti, mert a célja, hogy értékes, érzelmileg is intelligens gyermekek kerüljenek ki a kezei közül.
-A gyerekek nagyon meghatározó életkorban találkoznak az óvodapedagógussal, majd a tanítónénivel, amely találkozás évekre hatással van a személyiségük alakulására, a tanuláshoz és a közösséghez való hozzáállásra. A te tanítványaid nagyon szerencsések, hiszen te mindkét korosztállyal hivatásszerűen foglalkoztál, foglalkozol. Hogyan szerezted a 3 éves kortól kezdődő és egészen a 10 éves korosztályig kiterjedő gyermeknevelési tapasztalataidat?
-Hat éves koromban fogalmaztam meg először, hogy tanító szeretnék lenni, aztán a sors úgy hozta, hogy abban az időszakban, amikor a képzőbe felvételiztem, a tanító és óvóképző szak együtt indult. Nagyon sok gyakorlati óránk volt, és ott szerettem meg annyira az óvodát, hogy amikor befejeztem a képzést, azt választottam. Az első hat évet a pályán a Parajd melletti, Alsósófalva óvodájában töltöttem, aztán jött a váltás azzal, hogy Temesvárra költöztünk. Először itt is óvónői állást kerestem és a vöröscsárdai oviban eltöltött két év után adódott a lehetőség, hogy átjöjjek a Bartók Líceumba. Az igazság az, hogy időközben többször is felötlött bennem a gondolat: eredetileg tanítónő szerettem volna lenni. Ez segített aztán a döntésben, hogy átjövök az iskolába. 
Szeretek itt lenni, jól érzem magam, rendkívül jó a munkaközösség, az igazgatónőnk jól össze tudja fogni a tantestületet, sokat tesz azért, hogy szakmailag kiteljesedjünk és közös terveink megvalósuljanak.
-A pedagógiai tapasztalataid azonban még szélesebb korosztály érintenek, hiszen a Manó- klubot is vezetted egy időben, tehát a legapróbbak fejlesztésével is foglalkoztál, ugyanakkor angol-román szakos tanári diplomával is rendelkezel. Melyik tudásra hol és mikor van szükség a mindennapokban?
-Amikor a lányunk a Manó-klubba járó korba került, vállaltam a közreműködést a klubfoglalkozások megtartásában. Ezt a közösséget az anyukák szocializációs igénye hívta életre, hogy a babák is kimozdulhassanak, és más élmények érjék őket, mint otthon. Ez a klub manapság is szép lehetőséget teremt a magyar nyelvű szülő-gyerek kommunikáció fejlesztésére az óvoda előtti időszakban, a Babusgató foglalkozások által, de segít megszólítani a családokat a magyar nyelvű iskolaválasztás érdekében is. Jó érzés, hogy ebben is részem volt. Az angol-román szakos végzettségemnek is tapasztalom a hasznát. A Zsil-völgyében nőttem fel, ott a román nyelv adott volt, viszont az angol nyelv tanulása önszorgalomból, majd nyolcadik osztálytól iskolai keretek között is, egy tágabb lehetőség kapujaként kínálkozott. Bár nyelvtanárként nem dolgoztam sosem, ez a végzettségem segít megérteni a nyelvi nehézséggel küzdő gyermekeket. 
Szórványból jöttem, szórványban vagyok, természetesnek tartom, hogy a román nyelvvel is foglalkoznunk kell, itt a magyar tannyelvű iskolában is. Előfordul, hogy az előkészítőbe úgy érkezik meg a gyermek, hogy vagy a magyart vagy a román nyelvet nem ismeri. A tapasztalat az, hogy magyarul hamarabb sikerül őket megtanítani, hiszen napi 8 órát vannak magyar nyelvű környezetben, az iskolában. A román nyelv tanításában a mai napig támaszkodhatok a tanítóképzőben megismert módszertanra. Az ottani tanáraink más vidékről érkezve a székelységbe, a tömbmagyarságban felnövő gyermekek románul tanításának módszerét fejlesztették ki. Ezt tudom alkalmazni a tiszta magyar családból érkező tanulóknál. Természetesen, a módszernek találkoznia kell a gyerekek nyelvtanulás iránti vágyával is, és még szerencsésebb a helyzet, ha a szülők is támogatják az igyekvést. Szép sikertörténeteink vannak, a nyelvtanulás szintjein együtt lépkedünk és fokozatosan érjük el, hogy a negyedik osztály végére elboldoguljanak mindkét nyelven. Az angol nyelvnek pedig leginkább az angol nyelvű szakirodalom megismerésében látom hasznát. Szívesen hallgatok angol nyelvű podcasteket gyereknevelés, személyiségfejlesztés, pszichológia témákban.
-Ezek szerint sok irányból gyűjtöd az ismereteket és előszeretettel alkalmazod az újdonságokat a pedagógiában. Ennek a nyitottságnak minden bizonnyal köze van ahhoz is, hogy elköteleződtél a lépésről–lépésre módszer mellett.
-A módszerrel tanítóképzős szakgyakorlatokon már ismerkedtünk, nagyon tetszett akkor is. Véletlenül – bár azt mondják, nincsenek véletlenek – amikor idejöttem a Bartókba, pont egy ilyen állás volt szabad. 
Szeretek ezzel a módszerrel tanítani, mert látom a hasonlóságot az óvodai élet és a step osztály rutinjai között. Ilyenek például a mindennapi reggeli találkozók, ahol körbe ülve ráhangolódunk a nap ismeretanyagára, vagy a tematikus hetek, amelyek köré a tananyag átadását építjük, vagy az, hogy gyakran csoportmunkában dolgozunk. Ennek az energiája sokat hozzáad a gyerekek közösségélményéhez, szocializációjához. A gimnáziumi tanár kollégáktól szoktuk kapni a visszajelzést, hogy már 5. osztályban is látszik a gyerekeken a bátrabb kiállás, a magabiztos megszólalási készség mások előtt, a feladatok, szerepkörök vállalása. Teljesen otthon érzem magam ebben a típusú munkában, hiszek a módszerben, látom az előnyeit. Nem is látom magam hagyományos osztályban tanítani. Fontos szempont a lépésről-lépésre osztályban a közvetlen kollégával való jó együttműködés is. Én Tamási Emese kolléganőmmel, úgy gondolom, nagyon jól kiegészítjük egymást, fél mondatokból is értjük a társunk gondolatait és nagyon jól tudunk építeni egymás ötleteire, tapasztalataira.
-Egy mozgásterápiás módszer bevezetésében is úttörő szereped volt a kisiskolások között. Mit kell tudni róla, milyen képességeket fejleszt?
-Voltaképpen egy szükségletből alakult ki az érdeklődésem ez iránt. Keresgélve, értesültem a magyarországi Kulcsár Mihályné módszeréről, akinek elvégeztem egy képzését. Olyan mozgásra épülő fejlesztő pedagógiai módszert ismertem így meg, amellyel a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek segíteni tudunk. Nagyon lelkesen beszéltem erről a felfedezésről a kollégáimnak, az igazgatónőnek, aminek köszönhetően később sikerült ezt a képzést lehívni Temesvárra. Iskolánk tanítói és gyógypedagógusai elvégezték ezt a tanfolyamot és az a döntés született, hogy főleg az előkészítős és az első és második osztályokban alkalmazzuk ezt. A terápiának van egyéni, de van csoportos munkára kidolgozott fejlesztő programja is, ami egy éven át végeztet megszabott, változatos mozgás sorozatokat. A gyakorlatok ugyanis más-más idegközpontot stimulálnak, így más-más tanulástípust könnyítenek. Ez a speciális mozgásterápia megérleli az idegpályákat mire bonyolultabb folyamatokat: írást, olvasást, szövegértelmezést, kell végezni. 
Mivel a mozgásnak számtalan jó hatása van, ezért csatlakoztam a néptáncosok nagy családjához is, Crepelca-Kovács Beatrix kolléganőmmel közösen irányítjuk a Dobbantó néptánccsoportot, ahol 9-12 éves gyerekek táncolnak. Ez a két tevékenység nagyon jól kiegészítheti egymást.
-Minden szakmának van éthosza. Szerinted mi a pedagógiáé?
-Ebben a felgyorsult világban, ahol élünk, a gyerekek néha többet vannak velünk, a pedagógusokkal, mint a szüleikkel. Ezért igencsak fontos az, hogy tőlünk mit látnak, mit hallanak, nap, mint nap. Nemcsak beszélnünk kell tehát valamiről, hanem következetesnek lenni. A legjobb, ha azt vallom, azt mondom, és azt teszem, amit értékként ki szeretnék benne is alakítani. Az a feladatunk, hogy hozzá tudjunk adni a gyerek tudásához, fejlődéséhez. De itt nemcsak értelmi képességek fejlesztésre gondolok, nemcsak az információátadás és a tudás gazdagítása a lényeg, hanem számomra nagyon fontos az érzelmi intelligencia fejlesztése is. A célom az, hogy a végén szép legyen az összkép: a gyerek kívül-belül, fizikailag, mentálisan, szellemileg is gazdagodjon. Nem az a lényeg, hogy éjjel, álmában is tudja a szorzótáblát, hanem hogy jó ember legyen. Számomra éppen ezért nagyon fontos, hogy jól érezzék magukat a gyerekek az iskolában, ne csak egy osztály, egy csoport, hanem egy csapat legyen belőlük. Az életben sem csak az elméleti tudásra van szükség, hanem arra is, hogy értékes tagjai legyünk annak a közösségnek, ahová kerülünk. Ebben mutattak példát felmenőim, a kiválasztott példaképeim és ezt szeretném a gyerekekben megalapozni.
-Ez a hitvallás szépen illeszkedik ahhoz a törekvéshez, amely a Bartók Líceum sajátja: a gyerekekért, az egész magyar közösségért végzett, elkötelezett munkához. Öröm lehet egy ilyen közegben dolgozni.
-Mi tudunk is ennek örülni. Év végén, amikor szakmai műhelyeket tartunk és összegezzük a sikereinket nagyon sok eredményt tudunk felsorolni. Én, aki nyitott vagyok az újra, – és hogy egy mai kifejezéssel éljek – ezzel önmagam legjobb verziójának kidolgozására is törekszem, azt mondhatom: sokat tanulhattam a kollégáimtól az elmúlt tíz év alatt. Inspiráljuk egymást, megcsodáljuk a másik munkáját, megosztunk a jó gyakorlatokat, nemcsak a tanítók egymás között, hanem a többi tanár kollégákkal is. De a szülőkkel, a régi diákokkal is így tartjuk a kapcsolatot. Mi valóban több vagyunk, mint egy iskola.
Szöveg: Varga Márta
Képek forrása: Palkó Margit