A Közelképek e heti választottja Bajkó Attila festőművész, aki Csíkszeredából érkezett Temesvárra. Alkotásaiban folyamatosan jelen van a természet szeretete, a fa és ló szimbólumként is megjelenik. Jellegzetes fatáblás képein a mesevilág és valóság egyaránt megelevenedik, személyes történetein keresztül nagyon közvetlenül szól az emberekhez. Bár ő nem szereti, ha csak ezzel azonosítják, de kétségkívül ezek az alkotások nagyon közel állnak a szívéhez. Rengeteget dolgozik, bábokat, díszleteket is tervez a Merlin bábszínházban, de az elmúlt években leginkább az kapott különös fontosságot az életében, hogy gyermekeit tiszta szívre, igazi életszeretetre tanítsa, nevelje, és minden szépséget átadhasson nekik is a művészet által, úgy ahogy nap mint nap minket is megajándékoz ezekkel.
Nemrégiben bemutattatok egy darabot a Merlinben, amiben közreműködtél. Ennek a díszleteit készítetted. Milyen volt a fogadtatás?
Ez egy ifjúsági műsor, tavaly készült, idén új színészekkel játszottuk. Bábelőadás, de színészek is megjelennek benne és gyerek-, illetve felnőttszereplőket is megformálnak. A Hittantanár címet viseli. Nagyon érdekes mondanivalóval egy félreértést dolgoz fel, amit felfújnak a média által. A végén kiderül az igazság és rendeződik minden. Nem gyerekeknek szól, inkább tizenéveseknek, de a felnőttek figyelmébe is ajánlom.
Díszlettervezőként már több mint 4 éve dolgozol a temesvári Merlin bábszínházban. Pontosan mikor lett belőled díszlettervező?
Még a temesvári egyetemi éveim alatt, az akkori temesvári színigazgató Macbethet rendezett Marosvásárhelyen a Magyar Színházban, amihez elhívott díszletet tervezni és fotózni. Tetszett nekik a munkám, felkértek a további együttműködésre, a plakátot és a teljes dokumentációt én készítettem a darabhoz. Mikor visszajöttünk, a Román Nemzeti Színháznak is fotóztam. Elbűvölt ez az egész világ.
Mikor kezdődött a Merlinnel való együttműködésed?
Egy kiállításom volt Aradon, és az akkori színházigazgató látta az árnyfestményeimet. Kérdezte, volna-e kedvem egy közös projektre. Így született meg – azt hiszem Te is láttad – a Szépség és a Szörnyeteg, ami Temesváron játszódik. A darabot elvitték Szeged, Szerbia, Olaszország, Németország bábszínházaiba, Temesvárt népszerűsítő előadásként. Elég jó visszhangja volt. Ebben az alkotásban a Temesvár Európa Kulturális Fővárosa 2021 projekt első lépései szerepeltek.
A művészeti életed nem feltétlenül az egyetemi évektől indult, hanem már Csíkszeredában, szinte gyermekkorban… Hogyan emlékszel vissza az otthon töltött évekre?
Szakmailag egy picit többet vártam az egyetemtől. Hárman jöttünk Csíkból. A litográfián kívül nagyjából megtanították nekünk a grafikai metszetek technikáit a Művészeti Líceumban, ahol nagyon jó tanáraim voltak. Az egyetemen újratanultam románul a művészettörténetet (amit már tudtam), az anatómia, filozófia újdonság volt számomra. Azért jöttem ide, mert nagyon érdekeltek a metszetek, de egy nagyon jó tanár el is ment Magyarországra az egyetemről, mikorra én megérkeztem. Például már otthon festettem olajjal a kiállításokra, de az egyetemen ezt nem engedték. A grafikán, ahova jártam, temperával kellett festeni, ami egy kicsit visszalépésnek tűnt. Nem nagyon törődtem ezzel, mert délutánonként, a bentlakásban szereztem magamnak egy-egy szekrényhátat, lealapoztam a fát és arra festettem nagyobb méretű festményeimet olajjal.
Egyébként a családodban is voltak művész emberek? Volt, aki észrevette a tehetséged?
Dédnagytatám volt, aki ezermesterforma volt. 13 évesen harcolt az I. világháborúban, és utána a másodikban is. Volt egy pár golyó benne, az orvosok azt hitték asztmája van, mert éjjel nem tudott aludni. Akkor festett. Nappal cséplőgépeket, motorbicikliket gyártott. 200-300 család méhe volt a hegyekben, 6 lányát kellett eltartsa, ami nehéz dolog volt abban az időben. És férjhez is kellett adni rendes tulipános ládás, párnás felszereléssel. Ő volt a család hőse, mindenki nagyon szerette. Volt a nagymamám házával szemben egy kúria, ahol láttam az ő munkáit. Mindenfélét csinált, például festett órát, bútort. Ezek mind meghatározó élmények voltak. Én meg nagyon sokat rajzoltam gyerekkoromban, ez volt a legkedvesebb időtöltésem. Emberalakokkal telerajzolt füzeteim voltak. A család nagyon örvendett ennek, mert amikor házibulik voltak kisiskolásként én rajzoltam portrékat apukám munkatársairól. Nagyon jól szórakoztak, ha egy-egy viccesebb kép született, vagy esetleg jobban hasonlított valamelyik. Mikor 5. osztályos lettem, a margarint úgynevezett sperlemezbe csomagolták, azt szétszedtem és olajjal kezdtem rá festeni. Nagyon élveztem, ahogy a színeket kevertem.
A Forradalom évében megszületett a csíkszeredai művészeti iskola, most Nagy István nevet viseli. Nem kellett Marosvásárhelyre menj líceumba. Ennek Te nagyon örültél…
Szerettem Csíkszeredát, örvendtem, hogy nem kell elmenjek onnan. Zsögödfürdőn laktunk, éjjel lementünk biciklivel a 10 fokos borvízhez, fejeseket ugráltunk, lehetőleg azt is biciklivel. Szerettem az erdőt, szerintem a mese árnyékképeim is visszatükrözik ezt. Amikor a líceum megalakult, „visszafelvételiztem” a 9. osztályból. Voltak olyanok is, akik 10., 11. osztályt hagyták ott, és itt kezdték újra a tanulmányaikat. Egy nagyon erős generáció került ki innen, és ugye előtte nem volt művészeti képzés a környéken.
Hogyan nézett ki az oktatás?
Délelőtt jártunk iskolába az elméleti képzésre, a délutánt meg a művészetre áldoztuk. Voltak különböző műhelyeink. Akkor még nem volt az iskolának székhelye, és egy nagy katolikus iskola, a Márton Áron pincéjében voltak az elméleti foglalkozások, délután egy másik iskola pincéjében a rajz, festészet, szobrászat órák. Mivel én grafika szakra jártam, még ilyen szintű képzést is kaptam. Elsajátítottam a linómetszet, fametszet, kolográfia, aquaforte, aquatinta technikákat. Szobrászatból megtanítottak gipszből önteni, domborművet csinálni, festészetből megtanultuk a vásznat kifeszíteni, lealapozni és sok vagány technikát, amit nagyon élveztem. Sokan jöttek ide a művészetis 1–8. osztályból, és igencsak fel kellett zárkóznom, mert előtte csak ösztönösen rajzoltam, az osztálytársaimnak már erősebb alapjaik voltak. A felvételin kicsit kakukktojásnak éreztem magam, mert kívülről jöttem a sok művészetis közé. De belejöttem, jó edzés volt az eleje, hamar bele kellett rázódnom. Sokszor jól szórakoztak rajtam az osztálytársak, mert már a kisujjukban volt egy-egy szénrajzon Mózes feje, vagy Szókratész orra, annyiszor lerajzolták már.
Mindent magyarul végeztél, minimális román nyelvtudással érkeztél meg Temesvárra. Elkezdődtek az egyetemi évek. Mélyvíz volt?
Elég nehéz volt az eleje. Ígértek is nekünk egy magyar osztályt, ha elegen bejutunk. Már az nagy segítség volt, hogy Deliu Petroiu, aki egy román művészettörténész volt, de nagyon jól beszélt magyarul, megengedte, hogy magyarul felvételizzünk. A művészettörténetet megírtuk magyarul és ő kijavította. Aztán az első év inkább a román nyelvről szólt, mint a művészetről. Elkezdtem románul megtanulni a művészettörit. Latinul jobban tudtam az anatómiát, mert Barcsayból tanultam, amit Szegeden vettem egy nyári munkám során. Otthon nem nagyon voltak ilyen dolgok, mindent magamnak kellett beszerezzek. Ecset, könyv, ilyesmi, mindent Magyarországról.
Líceumi éveid alatt voltak már Csíkszeredában kiállításaid. Ezek voltak az első szárnypróbálgatásaid. Milyen alkotások születtek abban az időben?
Nagyon sok önarckép volt közöttük, de modellről is festettem. Voltak metszeteim is, de a nagyobb méretű festményeimre sokkal büszkébb voltam. Volt köztük 2m × 02,5m-es is, ami 12. osztályban azért eléggé méretesnek számított. Betettem magam elé a tükröt, és próbálkoztam. Vagy amikor Caravaggio életét olvastam, és egy érdekesebb, kontrasztosabb képet akartam festeni, betettem egy gyertyát vagy egy kis lámpát, és magamon próbáltam tanulmányozni, hogyan is festhetett mondjuk Caravaggio. Amikor Csíkszeredában láttam az egyetemisták egyik kiállítását, arra gondoltam, hogy én nem is akarok egyetemre menni, inkább festek otthon a műteremben, mint a régiek, Van Gogh, Gauguin, akiknek nem feltétlenül kellett a művészeti képzés ahhoz, hogy ami belül burjánzott az agyukban, az megszülethessen. Körbepillantottam picit: a kolozsvári egyetemen túl akadémikusnak tűnt a képzés, a temesvári pedig túl modernnek tűnt. Én a kettő között éreztem magam, most sem mondhatom, hogy csak úgy megyek az áramlattal…
Mégis akkor mi mozdított ki, hogy Temesváron folytasd a tanulmányaidat?
A felvételi előtti nyáron az utolsó percig gondolkoztam, de végül azért jöttem ide, mert nem akartam édesapám családi vállalkozásában dolgozni, és mellette csak egy hétvégi művész lenni. És a hazamenetellel is ugyanez volt. Néztem a tanáraimat, a szüleimet, pár otthoni embert, és nem szerettem volna ugyanazokat a mintákat követni. Kicsit többet akartam kikanyarítani magamnak a művészetből. Nem vágytam ezekre a kisvárosi sémákra. De ugyanakkor, mikor Budapesten voltam ötödéven, a nagyvárosi elhidegültségtől is megijedtem. Temesváron akkoriban nem voltunk sokan. Amikor kiállítást akartunk szervezni, mindenki mindenkit ismert az egyetemen, beültünk egy buszba, és elmentünk Bukarestbe kiállítani. Nagyon jó csapat volt. Ezzel szemben Pesten annyi rendezvény volt, hogy elszédültem. Ott az egyetemen mindenkinek volt egy kedvenc kávézója, és 2-3 fős klikkekben mentek oda kiállítani. Nem érdekelt senkit, hogy mit csinál a másik, ez nem volt szimpatikus. De volt pezsgés, művészeti élet, mozik, fesztiválok. Annak azért más volt a hangulata, Temesvárhoz képest.
Mennyire volt nehéz bejutni az egyetemre?
Akkoriban nem voltak fizetéses helyek, 240-en felvételiztünk 6 helyre a grafikán. 8-an jöttünk el Csíkszeredából, körülbelül 30 munkánk együtt volt. És amikor be kellett mutatni és megvédeni az eddigi munkásságunkat, picit kicsiknek éreztük magunkat a helyi tanulókkal szemben, ennek ellenére elsőknek jutottunk be. Mindenki oda, ahova szeretett volna, Nagyváradra is, Kolozsvárra is. Az a gárda mindenfelé aratott. Még abban az időben tudtuk egymásról, hogy ki merre szóródott szét az országban, Iași és Bukarest is fent volt a művészeti térképen.
Egyetemi éveid alatt milyen alkotásokon dolgoztál?
Nagyon sok ecsetrajzot készítettem, egyvonalas rajzokat, hatalmas pergameneket is gyártottam a bentlakásban. Amikor 5 ember kellett elférjen két asztalon, akkor kezdtem el festeni a miniatűröket. Miniatűr metszeteket, miniatűr realista festményeket festettem olajjal. Volt köztük 2-3 cm-es portré és 6-8 centis kép is. Bukarestben kiállítást szervezett belőle a Hilton Hotelben a Gold Art galéria tulajdonosa, aki az akkori művészeti egylet vezetője is volt. Ő kért fel egy kiállításra, ami nagy büszkeséggel töltött el akkor. Némi zsebpénzem is származott a képek eladásából. Az is nagyon jó volt, hogy érdekes módon sok zenésszel is kapcsolatba kerültem a bentlakásban, nem csak képzőművészekkel. Ők főleg Aradról, Lugosról érkeztek. Így amikor velük laktam, ők hazamentek hétvégére, így műtermem is volt hirtelen. Nem voltam az a nagy kocsmázós, aki minden hétvégén kimegy. Szerettem dolgozni, és kihasználtam, hogy üres a bentlakás.
Mi lett ezekkel a képekkel?
Minden egyetemi képet megőriztem, de sajnos végül érdekes sorsuk lett. Jó pár évvel ezelőtt, mikor felújítottam a házam, megrogyott a tető és minden elázott a padláson. El kellett égessem a penészes rajzokat az udvaron. Addig voltak olyan rajzok, amiket gyűjtögettem és nem adtam oda senkinek, de ezek után rájöttem, hogy inkább minden rajzot elküldök galériáknak, odaadom az embereknek, akár kevesebb pénzért is. Így a munkáknak van esélyük, hogy tovább éljenek.
Hogyan fejlődtél az elmúlt évek alatt? Rengeteg alkotásod van… Szereted váltogatni a jól megtanult technikákat?
Igen, a metszeteknél nagyon sok technikát alkalmaztam. Úgy vélem, hogy ez nagyon fontos, mert nem unod meg saját magad. Másodsorban ugyanazzal a technikával dolgozva sokkal nagyobb az esélyed, hogy ismételd önmagad. Szüneteket tartok a technikák között. Egy mesterség jó elsajátításához sok időre és számos fortély ismeretére van szükség. A régi, már feledésbe merült technikákat jó megőrizni. Ezeket pedig jó néha újból elővenni, és egy új koncepcióban alkalmazni… érdekes lehet.
Hogyan jöttek létre a jellegzetes fatáblás képeid az árnyékvilággal?
Diplomázás után béreltünk egy metszetműhelyt, ahol hatalmas litográfiákat készítettem, fotókat, amit áttettem kőre. Kisebb vasdarabokra kezdtem metszeteket készíteni. Szíriai aszfalttal alapoztam, festetettem az alakokat, amik levonás után fehérek lettek volna, de mivel megtetszettek a kísérletezés közben, maradtak feketék. Más technikát alkalmaztam a levonásra. A fémen nagyon szép, finom vonalak jöttek ki. Tulajdonképpen a véletlen műve volt, ami megszületett. Majd ezekkel a formákkal csináltam egy sorozatot, aztán félretettem. Majd később üvegre kezdtem festeni az árnyékokat. Nem voltak még népi elemek rajta, inkább törzsi, afrikai motívumok. Akkor ezek mozgattak és folyamatosan változott a kivitelezés. Alakult az évek alatt, mire megkapta a mostani köntöst. Ma már fára festem ezeket a meséket.
2 könyvillusztrációd is született az árnyképekkel. Ezeknek mi a történetük?
Igen, pár évvel ezelőtt illusztráltam egy londoni szerző saját mesekönyvét, a címe „The Princess and the Pigeon” – „ A hercegnő és a galamb”. Érdekes, hogy Kazahsztánban találkoztam ezzel az idős bácsival, aki valamikor az angol tengerészet tagja volt, mára író lett. Ott adtam táblaképes ajándékot egy perui bábszínháznak, és amikor a bácsi meglátta ezeket, szerette volna, ha én illusztrálom a könyvét. A másik egy magyarországi szerző könyve „Királylányok, Tündérek, Boszorkányok” – ez a nő három arcát meséli el, és a meseképeim szerepelnek benne. Ezt a vonalat szeretném folytatni valamikor, illetve továbbra is szeretnék kiállítani a könyvesboltokban, kávéházakban. Ezek élő kiállítások és a művészetet kereső, szerető emberek inkább ott vannak, mint a galériákban, ahova főként csak a szakma jár. Ahogyan itt volt, a Kafkában, vagy Budapesten, az Asztalkában.
Kiss Nikoletta