Amikor Ugron Rékát megismertem, nem tudtam róla többet, mint, hogy művészember. Két gyönyörű gyermek édesanyja. Nagyfia a nagylányommal osztálytárs immáron ötödik éve és kislányának barna szeme pont, mint az én kislányomé. Anyukájuk csendes, szerény ember benyomását keltette bennem. Majd kiderült, hogy földim. Csíkszeredában született 1981. március 16-án, én csak onnan származom apai ágon. Ezt a beszélgetést régóta terveztem már vele, hogy bemutathassam őt a Közelképek rovatban.
Mikor érkeztél Temesvárra?
1999-ben kerültem ide Csíkszeredából, felvételiztem a temesvári képzőművészeti egyetemre, és sikerült bejutnom fizetés nélküli helyre.
Könnyen eldöntötted, hogy képzőművész szeretnél lenni?
Édesapámnak volt egy kerámia műhelye, és én ott kaptam betekintést abba, hogy mit jelent kézzel megmunkálni valamit. Abban az esetben agyagot: agyagedényeket, vázákat. Tehát ez volt ez első találkozásom a művészettel. Utána nyolcadikban felvételiztem a művészeti líceumba, azóta ezt az utat járom.
Apai és anyai ágon is művész házaspár sarja vagy?
Nem, csak édesapám foglalkozott ezzel. A szüleim elváltak, én édesapámmal éltem, a második felesége volt keramikus, akitől ő megtanulta a mesterséget. Aztán alapítottak egy céget, egy kis műhelyt, ahol különböző használati tárgyakat készítettek eladásra, az agyag hagyományos megmunkálásával: korongozás, díszítés, égetés téglakemencében fával, utána pácozás és lakkozás. Az ország több városában jelen voltak a termékeikkel. Így kerültem először Temesvárra; édesapám ide is szállított két-három üzletbe, amelyek azóta már nem léteznek. De nem csak ezért választottam Temesvárt. Kolozsvárra nagyon nehéz volt bejutni, sokan mentek oda Székelyföldről is. Bukarest nem vonzott. Mindenképp szerettem volna olyan városba kerülni, ahol több magyarral tarthatom a kapcsolatot.
Egészen korán megmutatkozott a tehetséged?
Úgy harmadik osztályos lehettem… Felkeltette az érdeklődésemet édesapám második felesége. Szabadidejében sokat rajzolt. Így próbálkozni kezdtem én is, és egyre jobban megszerettem. Rajzórákon mindig nagy odaadással készítettem el a kiadott feladatokat. Amikor általános iskolás voltam, művészeti líceum diákjaival egy épületben tanultunk. Emlékszem, hetedikben a rajztanárunk átvitt megnézni, hogy hogyan festenek, rajzolnak, szobrászkodnak. Elvarázsolt, amit ott láttam! Ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy én is meg szeretném mindezt tanulni. Beszéltem a rajztanárral, ajánlotta, hogy próbálkozzam, mert több van bennem, mint az osztálytársaimban.
Mit mondanál a festményeidről?
Periódusaim vannak. Aszerint, hogy mi inspirál, hogyan fejlődöm, valamint, hogy a külvilág milyen hatással van rám. 2009-ben volt az első egyéni kiállításom Temesváron, a Calinában. Ezeknek a munkáknak az inspirációs anyaga a konzumvilág volt: reklámok, az emberek manipulálása, divat. A mű világot próbáltam a képeim által visszaadni. Nagyon sok kirakatot fényképeztem, próbababákat. A második egyéni kiállításom Bukarestben volt a D’Ancona Budis magángalériában, egy olasz műgyűjtő- és műkereskedő támogatásával.
Ha jól értem, az általad elkészített kirakatfotókból vagy azok részleteiből készült el az első festmény-sorozat?
Nem lefestettem a fotókat ill. részleteit, hanem átdolgoztam őket. Nagyon sokat dolgozom számítógépen, ott szoktam készíteni a festményekhez a vázlatokat. Átdolgozom őket, teszek hozzá, veszek ki belőle, más elemekkel rakom össze.
A Calina Galériában ülünk, az Opera tér közvetlen szomszédságában. Mi a Te szereped itt?
2017. februárjától már nem galériaként működik ez a hely, ahol művészek állítanak ki, hanem kortárs képzőművészeti térként, ahol nemcsak kiállítások zajlanak, hanem beszélgetések is. Idén februárban indult egy új program a galériában, ami júliusig fog tartani. A projekt neve ‘ARTISTHETEACHER’ – A művészet a tanító. Bogdan Rața képzőművész és egyetemi tanár ill. a tulajdonos, Alina Cristescu együttműködésével indult. Ennek értelmében minden hónapban van egy nap, amikor a meghívott művész megosztja tapasztalatait, projektjeit. Erről bővebben a calina.ro honlapján lehet olvasni. Az adminisztratív részben segítek, az előkészületekben. Meghívókat, szakmai szórólapokat tervezek. Emellett tájékoztatom az ide látogatókat az aktuális kiállításról és a galéria tevékenységéről.
És hogyan indult ez a közös munka?
Az egykori festészet tanárom, néhai Romul Nutiu szeretett volna a városban egy kortárs képzőművészeti galériát. Megismerte a jelenlegi főnöknőmet, aki műgyűjtő is egyben, így 2007-ben kivitelezték ezt az álmot. Galéristaként engem és a férjemet ajánlott. Így már a kezdetektől mi dolgozunk itt.
Az egyetem elvégzése után rögtön ide kerültél?
Nem, egy reklámgrafikai cégnél dolgoztam másfél évig. Aztán megszületett az első gyerekem, művészettel 3 évig egyáltalán nem foglalkoztam. Ezután kerültem ide.
A két szép gyermek és a munkahelyed mellett próbálod a művészetedet kiteljesíteni, amennyire az idődbe ez belefér… Gondolom, nagyon nehéz…
Mostanában volt olyan, hogy két-három hónapig nem sikerült semmit csinálni, de aztán jött egy sugallat, így nekiálltam, festettem. Próbálom beosztani az időmet. Nem könnyű gyerekek és munkahely mellett. Igyekszem legalább egy héten egyszer, vasárnap leülni otthon és festeni.
Férjeddel, aki szobrász és még más képzőművészekkel volt közös kiállításotok Magyarországon 2015-ben „A Pártiumtól a Hargitáig”címmel. Ide új képanyagot vittél, ha jól tudom. Ez felkérésre érkezett?
Művész barátaink kértek, akik szintén itt végeztek az egyetemen, hogy csináljunk egy közös kiállítást. Ide, természetesen új anyagot vittem. Az első két periódus munkáiban hangsúlyosan jelen volt a társadalomkritika. Ezzel szemben ezekben a munkákban összeforr a gyerekkor, a jelenkori életem, a belső világom, a külső történések. Ezek már inkább befele forduló munkák. Most nem az a cél, hogy kritizáljak, hanem, hogy megmutassam mi van bennem.
Több művésztáborban részt vettél meghívottként; Kisiratoson, 2009-2011 között, férjeddel szakmai vezetőként is. Melyiket kedveled igazán: ezeket a táborokat vagy a kiálltás-szervezést?
A művésztelepeken való részvételnél sokkal jobban érdekel az, hogy megfesthessem az ötleteimet. Ha valami bevillan, arról számítógépes vázlatot készítek. Sok fotót használok ezekhez. Ez úgy működik, mint egy puzzle: fotókból elemeket vágok ki, és egy új világot hozok létre ezekből.
Van-e valamilyen karrierálmod, amit szeretnél beteljesíteni? Mi inspirált az egyetem utáni években, és mi motoszkál a mindennapokban ma benned?
Ez nagy mértékben változott, mert az ember, mikor fiatalabb, naívabb. Azt hiszi, hegyeket tud megmozgatni, és világhírű művész lesz… De nagyon nehéz ez a pálya: annyi művész, annyi irányzat van! Gondolkodtam azon is, hogy abbahagyom, mert nagyon nehéz megnyilvánulni, a munkáknak értő és elfogadó közeget találni. De van egy belső hang, ami nem hagy nyugodni. Egy késztetés, hogy őszintén vászonra vigyem az érzelmeimet. Majd elválik, hogy 10-20-30-50 év múlva valaki felfigyel-e rám.
Kiss Nikoletta