Szilvágyi Zsolt atya Temesváron teljesít szolgálatot a temesvár-józsefvárosi római katolikus közösség plébánosaként. Találkozásunk alkalmával több meglepetésben is részem volt. Egyrészt egyszerűen és tisztán mondatokba öntötte azokat az eddig ki nem mondott gondolataimat, amelyek a temesvári magyar közösségről megfogalmazódtak bennem. Másrészt eszembe juttatta a reménykeltő igazságot, amit napról napra újratanulok és el is felejtek annak ellenére, hogy magamat keresztény emberként definiálom. Nevezetesen, hogy az Isten közelében élő ember nem ismeri a teljes reménytelenség fogalmát, számára egy fogyatkozó közösségben is mindig van holnap és látja az újrakezdés lehetőségét.
Itt ülünk a temesvár-józsefvárosi katolikus közösség új plébániaépületében, amelynek felszentelése különösen örömteli hír volt a helyi magyar közösség számára. Most viszont az intézmény helyett sokkal inkább téged szeretnénk bemutatni az olvasóknak. Kérlek fogalmazz meg néhány gondolatot arról, hogy számodra milyen életút vezetett a papi szolgálatig Temesvárra!
Aradon születtem, ott is kereszteltek, de az Arad megyei Zimándújfalun nevelkedtem. Ezért ezt tartom számon szülőfalumként. Két öcsém van, egy szép családban nevelkedtem. Szüleim munkás emberek, de a hit jelen volt a családban, főleg édesanyám részéről. Ő mindig erre nevelt minket, a hitünk megélése hozzátartozott az életünkhöz. Nem volt olyan vasárnap, hogy ne menjünk templomba, ez meg sem fordult a fejünkben. Nagyon hálás vagyok ezért! Utána ott jártam általános iskolába 8. osztályig. Majd Aradra kerültem, 1991-ben kezdtem el járni a Csiky Gergely Líceumba, ahol később érettségiztem. Ezzel a változás utáni második generációhoz tartoztam, hiszen az első magyar osztály 1990-ben indult el. Az érettségi után Gyulafehérváron felvételiztem. Számunkra ott van a teológia, ahol a magyar nyelvű papi képzés zajlik.
Határozott elhívást éreztél a lelkipásztori szolgálatra?
A papsággal kapcsolatban gyakran megkérdezik, hogy miért vállalkozik valaki erre. Főleg gyerekek gyakran felteszik ezt a kérdést. Ez egyfajta hivatás, amit nem tudok megmagyarázni. Vannak dolgok az életben, amiket nem lehet észérvekkel megmagyarázni. Nem lehet megmagyarázni a szerelmet, a párválasztást és szerintem a hivatást sem. Érdekes módon már kisgyermekkoromban vonzalmat éreztem a papi hivatás iránt. Ez a hang pedig egyre erősödött. Szülőfalumban volt egy plébános, akit mind a mai napig példaképemnek tekintek. Ahogyan Ő az elmúlt rendszerben végezte a munkáját, az mélyen hatott rám.
Érettségi után egyből jelentkeztem a teológiára. Ekkor 6 éves volt nálunk a papképzés, napjainkban már 7 évig tart. Én két év után egy ösztöndíj által Németországba kerültem és ott fejeztem be a teológiát 2001-ben, Fulda és Münster városokban. Ugyanabban az évben diakónussá szenteltek, amit a papság első fokozatának is nevezhetünk. 6 hónappal később, 2001 októberében pedig már pappá szenteltek.
A temesvári szolgálat kezdetén milyen benyomások értek? Hogyan tudtad értelmezni magadat ebben a környezetben?
Temesvár számomra egy új város volt. Arad megyei vagyok, ott is nőttem fel. Nem volt előtte különösebb kapcsolatom Temesvárral. Amikor kispap lettem, akkor ismertem meg valamennyire a várost, mivel az aradi térség is a Temesvári egyházmegyéhez tartozik.
Viszont valójában csak a papszentelés után ismerkedtem meg a várossal, amikor ide helyeztek. Elsősorban új volt nekem is a sok kultúrának és nyelvnek a találkozása, hiszen Arad megyére jellemző a katolikus egyház keretében az egynyelvűség. Ott a magyar nyelv teljesen dominál. 15 év eltelt a felszentelésem óta és azóta mindig ebben a városban tevékenykedtem. Megszerettem, valamilyen módon magaménak is érzem.
Nyilván csak hosszabb szolgálat után válhattál plébánossá. Milyen feladatokat láttál el kezdetben, mikor ide helyeztek?
A püspökségen kezdtem a papi működésemet mint püspöki titkár, de emellett ifjúsági lelkész is lettem. Ennek nagyon örültem, mert úgy éreztem, hogy ez a két feladat kiegészíti az én papi működésemet. A püspöki titkárság kimondottan adminisztrációt és szervezést jelentett. Püspök urat rengeteg útra elkísértem, bérmautaktól kezdve vizitációkig, amikor a püspök személyesen meglátogatja a plébániákat. Roos Márton püspök úr pedig ezt nagyon komolyan végezte, minden plébániát alaposan végiglátogatott, minden községben járt.
Viszont szívem mélyén mindig lelkipásztor voltam és mindig az is akartam lenni. Sosem képzeltem el úgy a papságomat, hogy én egy irodában töltsem időm legnagyobb részét. Ezért nagyon boldog voltam, amikor a papszenteléssel együtt e feladat mellett kineveztek egyházmegyei ifjúsági lelkésznek. Ez azt jelentette, hogy az egész egyházmegyében a fiatalokkal való tevékenységet meg kellett szervezzem. Ez egy nagyon szép feladat, nem volt könnyű, de nagyon sok lelki élményt adott. Az egész egyházmegyében szinte minden héten Aradtól kezdve egészen Orsováig különféle ifjúsági találkozókat szerveztünk. Nekem is voltak ifjúsági csoportjaim, ahol hetente találkoztam fiatalokkal. Magyar nyelven működött a Szent Gellért csoport, illetve párhuzamosan a Credo mint német nyelvű csoport. Ez egy nagyon szép időszak volt az életemben.
2004-ben leadtam a püspöki titkárságot és áthelyeztek a Gerhardinum Katolikus Líceumba, ahol spirituális (ti. a lelki élet felelős irányítója) lettem, de megmaradtam továbbra is ifjúsági lelkésznek. Ott tanítottam teljes katedrával hitoktatóként. Volt egy időszak, amikor már a Bartók Béla Elméleti Líceumban is volt néhány órám. Ekkor kimondottan, szinte száz százalékosan fiatalokért dolgoztam. Mindez feladat mellett a TEKMEK lelkésze is lettem, amely Temesváron a keresztény magyar egyetmisták közössége. Ez is rengeteg élményben részesített, hetente találkoztunk, előadásinak, imaestjeink, kirándulásaink voltak rendszeres jelleggel. Egészen 2009-ig az életem legnagyobb részét a diákok, a fiatalok, a főiskolások töltötték be.
Ezt követően helyeztek a temesvár-józsefvárosi plébániához?
Igen. Az ifjúsági munka után rövid ideig visszakerültem újra a püspökségre és 2010-ben plébános lettem Józsefvárosban. Igazából ez volt mindig a nagy vágyam, hogy lelkipásztorkodásban dolgozzam és örülök, hogy a püspök úr ebben támogatott azáltal, hogy ide helyezett. Szerintem egy jó közösségbe kerültem, nagy munkaterületet biztosít annak ellenére is, hogy híveink száma az utóbbi évtizedekben nagyon megfogyatkozott. De mégis úgy érzem, hogy Józsefvárosban van sok teendő. Jelenleg mintegy 1200 lélek tartozik hozzánk. Én lehetőségként fogom fel azt is, hogy a Bartók Béla Elméleti Líceum is újabb munkaterületet ad, mivel néhány éve ott is hittant taníthatok, főleg középiskolásoknak. Illetve további pozitívum, hogy a Notre Dame iskolanővérekkel óvodát tartunk fönt, amely szintén a plébániánkhoz tartozik.
Személyes benyomásaim alapján Temesváron rendkívül elfogadóak egymással szemben az egyházak képviselői. Te milyen kapcsolatot ápolsz a többi felekezet lelkipásztoraival?
Temesvár mindig híres volt a felekezetek közötti együttműködésről. Ez itt sokkal jobban működött, mint az ország más területein. Az emberek alapvetően már megszokták, hogy többfelekezetű ez a város. Személy szerint nekem plébánosként nagyon jó kapcsolatom van a református és evangélikus felekezetekkel egyaránt. Az ortodox egyházzal is, bár ott még sok tennivalónk van, lenne még mit változtatni a kapcsolatunkban. Én örülnék annak, ha ezek a kapcsolatok még jobban elmélyülnének. Úgy látom – főleg Európában – a kereszténység jövőjét, hogy még inkább szorosabbra kell fűznünk a szálakat. Félre kell tennünk nagyon sok rivalizálást, amely sokszor talán tudat alatt működik. Szent Pál szavaival, hogy „örülni tudjunk az örvendezőkkel és sírni tudjunk a sírókkal” (Róm 12,15). Nekem katolikus papként Ferenc pápa tényleg példa, mert Ő valóban keresi a kommunikációt. Különösen ha megnézzük a pápai útjait, akkor láthatjuk, hogy azokat az országokat keresi fel, ahol nagy szükség van a felekezetek közötti dialógusra. Úgy a kereszténység nagy családján belül, mint teljesen más felekezetű testvéreinkkel együtt, például az iszlám képviselőivel. Hiszem, hogy a párbeszéd az egyedül járható út a világban. Ha pedig nem a párbeszéd útját választjuk, akkor láthatjuk, hogy felekezeti látszat mögött emberek egymást bántják, sőt egymás vallását és kultúráját próbálják megszüntetni.
A történelmi protestáns egyházakkal közös nevezőnk egyben a közös magyar kultúránk. Szerintem ezen az úton kell maradjunk. Ellent kell álljunk mindenféle kísértésnek, ami arra ösztönöz, hogy ne a párbeszéd útján haladjunk tovább.
Akkor elmondható, hogy a közös magyar identitás felerősíti az ökumenikus jelleget?
Ezen a téren mindenképpen. A protestáns egyházakkal ez egy nagyon jó közös terület, de mindannyiunk számára egy kihívás marad az, hogy akár a többségi vallással vagy éppen a neoprotestáns testvéreinkkel hogyan folytathatnánk gyümölcsöző párbeszédet. Véleményem szerint célravezető lenne, ha jobban megismernénk egymást. Sokszor nem éppen megfontoltan beszélünk egymásról vagy lebecsülően szólunk más felekezetű testvéreinkről. Én azt javaslom mindenkinek, hogy vigyázzunk ezzel! Nem biztos, hogy ilyenkor mi ismerjük a másik egyházat, az ő lelkületüket. Keresnünk kell azt, ami valójában összeköt bennünket. Számomra egy nagyon fontos alapelv, amit javaslok keresztény testvéreimnek is, hogy lehetőleg ne beszéljünk rosszat a másik felekezetről. Ez egy nagyon csúnya gyakorlat, amikor azzal próbáljuk az erő látszatát kelteni, hogy mások felekezetét valamilyen módon lebecsüljük. Ha más felekezetnél jót találunk, akkor tanuljunk tőlük. A katolikus egyház is sokat tanult a protestánsoktól, például hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a Szentírásra. És hiszek abban, hogy más felekezetek is tanulhatnak tőlünk. Fontos lenne ez a kölcsönösség és az egymásra való odafigyelés, hogy így megvalósítsuk Jézus álmát és egyek legyünk. Nehéz arra választ adni, hogy miként fog megvalósulni ez az egység. Biztos, hogy Isten ajándéka lesz, de ezért nekünk is tennünk kell.
Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy ezt a tapasztalatot lehet-e alkalmazni a román többséggel való együttélésre? Vajon mi is hajlamosak vagyunk falakat emelni annak reményében, hogy ezzel erősebbé tehetjük a saját identitásunkat?
Szerintem a megoldás, hogy tényleg ismerjük meg kik vagyunk mi valójában. Az egyik legnagyobb veszély az identitásunk elvesztésére nézve, ha valaki nem ismerte meg a saját hitének és kultúrájának a gazdagságát. Ez lenne az első lépés, ismerjük meg önmagunkat, fedezzük fel az értékeinket. Legyünk tudatában annak, hogy mit jelent egy felekezethez vagy egy nemzeti közösséghez tartozni. De mindenképpen itt is párbeszédben kell maradjunk. Talán megértitek, ha katolikusként ismét a pápára utalok: amikor Lundban járt, sokan megkérdezték az újságírók közül, hogy nem volt-e merész lépés a reformáció 500. évfordulójára készülve részt vennie az ünnepségen? Erre azt válaszolta, hogy amikor egy közösség betegesen bezárkózik az rossz, keresnünk kell a dialógust. Szerintem akkor alakulnak ki előítéletek, rejtett feszültségek a másik iránt, amikor túlzottan bezárkózunk, amikor nem mutatjuk meg az értékeinket és nem vállaljuk a párbeszéd útját.
A temesvári közösségünkre visszatérve én látok egy nagy nyitást. Tavaly megrendezésre került a Temesvári Magyar Napok, vagy említhetném a nagy hagyományokkal bíró Bánsági Magyar Napokat hosszú évek óta. Van annak módja, hogy a kultúránkban rejlő értékeket előhozzuk és a nagy többségnek is megmutassuk.
Hogyan látod ennek fényében a közösség jövőjét?
Nagyon foglalkoztat, hogy mi lesz itt a Bánságban a jövőnk. Szerintem nyugodtan fájhat is kicsit ez a kérdés, mert az azt jelenti, hogy foglalkoztat bennünket. Senki sem lát előre. Vannak olyan statisztikai adatok, amelyek mindenképpen rossz irányba mutatnak. Egy fogyó közösségnek vagyunk a részei, a mi közösségünkben is mindig sokszorosa a temetések száma a születések számának. Szemtanúi vagyunk annak, hogy emberek feladják a magyarságukat. De bennem él a remény és ez több, mint egyfajta optimizmus! Természetesen keresztényként hiszek abban, hogy Isten tartja kezében a népünk sorsát. Nekem a Szentírás az Ószövetségben bemutatja egy nép Istennel megélt történetét, ami egy reménnyel megélt történet. Isten megengedi, hogy egy nép mélypontokon menjen át, de ha vele egységben marad és lelkileg nem ürül ki, akkor ott létezik újrakezdés. Akár a mi bánsági történelmünket megfigyelve, hogy hányszor mélyponton volt a kereszténység ezen a területen, vagy a saját népünk történelme milyen mélypontokat élt meg és mégis léteztek újrakezdések.
Én a közösségi életet tekintve fontosnak látom, hogy lelkileg erősítsük az embereket. Úgy vélem, hogy nem elég csupán szervezni, nem elég csupán külső struktúrákat teremteni. Ez természetesen nélkülözhetetlen. De kicsit mélyebbre kell tekintsünk. Nekünk lelkipásztoroknak itt lenne igazából feladatunk, hogy lelkileg erősítsük és a Jóistenhez vezessük az embereket. Megtanítani őket, hogy személyes istenkapcsolatból éljenek. Azt látom, hogy az az ember adja fel könnyen önmagát, aki lelkileg kiürül és megfárad. Mert nincs egy Istenhez kötődő kapcsolata, nincs egyfajta közösségi tapasztalata. Azt mondanám, hogy emberileg nézve néha elkap egyfajta borúlátás és ezt nem is titkolhatom, de amikor a hitem szempontjából próbálom a népünknek és egyházuknak az életét szemlélni, akkor mégis azt mondom, hogy van egy olyan hatalom, ami felülmúl minden statisztikát, felülmúl minden emberi számítást!
Hiszem, hogy van remény! Hiszem, hogy majd lesz újrakezdés! Nem tudom mikor fog megvalósulni, de hiszek úgy az egyháznak, mint a népünknek a jövőjében. Bízok abban, hogy az az Isten aki az egész történelemnek az ura – márpedig ez a Szentírás egyértelmű üzenete – az a kicsiny nyáját is össze tudja szedni. Jézus nagyon gyakran a kicsiny nyájat biztatta. Nekünk sem szabad elcsüggednünk! Ahol Isten jelen van, ott a közösséget mély szálak fűzik össze. Családoknak is mindig ezt javaslom. Ahol imádkozni tudnak, ahol vasárnap a Szentmisén részt tudnak venni, ahol olvassák a Szentírást, ott a családon belüli emberi kapcsolatok nagy mélységre tehetnek szert. Sajnos manapság sokszor azt érezzük, hogy erre nincs szükség. Hogy elég csupán a külső struktúra, elég a pénz, elég a technika és ha ez megvan, akkor mindenünk megvan. Véleményem szerint nem elég! Ha az ember belül kiürül, akkor céltalanná, reménytelenné lesz és értelmetlenné válik az élete.
Dani Bence, a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa