Berta Evelyn Boglárka: Egy lépés során
Egy szép, tavaszi reggelen
napsugarak töltötték ki a teret.
Egy messzi villanyoszlopon
eltévedt feketerigó énekelt.
S visszhangzó éneke elárulta a titkokat –
a titkokat, melyek védenek a macskaköves utak.
Bizonytalanul léptem egyet, ahogy a tér elcsendesült,
hiszen a kecses rigó elrepült.
Lépésem során elértem egy szobor elé.
Ahogy ujjam a Szentháromság-szobrot megérintené,
megvakított fenséges fénye,
s minden fehér lett, látásom elveszítve,
e végtelen fényben érezni kezdtem:
éreztem a zsenge füvet lábam alatt,
az emberek jelenlétét körülöttem,
majd a szellő óvatosan hajamat félreemelte.
Elsuttogta lelkemnek a város titkait:
sötétet és örömtelit.
Egy apró könny folyt le arcomon,
éreztem, hogy idetartozom.
A szenvedés melyet e város érzett,
mélyen belefúródott lelkembe.
Betegség, háború, forradalom –
fájdalom:
mind elsötétítették véremet.
Hisz e rejtelmes városban
az öröm és a bú,
mint időjárása, változott naponta.
Díszes épületek ablakából a fekete dáliák
a város titkait rejteni akarják.
De a Dómtéren mindig akad egy éneklő rigó,
vagy éppen a szellő az, ki elárulja a titkokat.
Végre kinyitom kisírt szemeim,
hiszen ismerek már mindent.
Hátrafordulok a macskaköves tér felé,
s határozottan még egy lépést teszek.
