Farkas Júlia a Fehér megyei Magyarlapádon született, és nagyon büszke a községre, mivel sikerült megmaradnia egy kis magyar szigetnek a nagy román tenger közepén. A községhez hét falu tartozik, amelyek közül öt román, kettő pedig magyar nyelvű. Júlia az óvodát és az általános iskolát is a hagyományőrzéséről is híres, honfoglalás kori, Magyarlapádon végezte, majd Nagyenyeden folytatta tanulmányait. Kolozsváron járt egyetemre, szakmai pályafutását pedig Torockón kezdte. Jelenleg a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum óvónője, ősztől viszont egy teljesen új szerepkör vár rá.
Melyik az egyik legkedvesebb gyerekkori emléke? Mi jut eszébe leghamarabb?
A legkedvesebb gyerekkori emlékeim a téli évszakhoz kapcsolódnak. Abban az időben keményebb telek voltak, sok hóval és sok jéggel; rengeteget szórakoztunk akkoriban. Az unokatesóimmal szánkóztunk, hócsatáztunk, valamint csicsonkáztunk a patak jegén. Szép volt az élet, hiszen az utcák tele voltak vidám és játszadozó gyerekekkel, akik reggeltől estig kint szánkóztak és korcsolyáztak a ropogó hóban.
Milyen volt a legelső napja kisdiákként az iskolában?
Alig vártam már, hogy iskolás legyek, mert a legjobb barátnőm egy évvel felettem járt, és mindig azzal dicsekedett, hogy ő már tud mesét olvasni és én még nem. Nagyon izgatott voltam az első napon, mivel végre én is iskolás lettem, és persze annak is örültem, hogy a legjobb barátnőmmel lehetek egy osztályban, mivel összevont osztályba jártam. Amikor bementem a tanterembe, mindegyik padon ott volt három könyv és egy-egy szál virág. Még most is hallom az első csengőszót, miután szép sorban kivonultunk az udvarra, ahol a negyedik osztályosok verssel köszöntöttek minket, majd egy-egy szív alakú lufit nyújtottak át nekünk. Mindenki elmondta a maga kívánságát, majd szélnek eresztette a lufiját. Az én kívánságom akkor az volt, hogy orvos legyek, de az végül nem valósult meg. És sohasem felejtem el az első napról azt a nagy vitát, ami abból kerekedett, hogy ki legyen a bizonyos padtárs, akivel majd mindent megosztasz. Magam előtt látom azt a mozzanatot, amikor bemegyek az osztályba és leülök az első padba a szomszéd kislány mellé. A következő pillanatban megjelenik a tanító néni, és egy fiúcska mellé helyez. Ekkor a hátam mögött valaki zokogásban tör ki. A tanító néni a fejét fogja, majd azzal csillapít le bennünket, hogy sorsolással fogjuk eldönteni, ki kinek legyen a társa. Mindenki lerajzolja a jelét egy papírra, amit beteszünk a tanító néni kalapjába, majd mindenki húz egy cetlit és ezzel megoldódik a nagy probléma. Elmondhatom magamról, hogy az első iskolai napomon három padtársam is volt.
Hogyan emlékszik vissza a tanító nénire? Van valami, amit útravalóul adott Önnek?
Az első tanító nénim neve Jenei Mária. Neki akkor volt az utolsó éve tanítóként, ugyanis nyugdíj előtt állt. Emlékszem, az első iskolai napon komor fekete szoknyát és hófehér inget viselt, azt a tipikus tanári öltözetet. Ellenben a szeme nagyon szelíd volt, állandóan piros arcáról meg mosoly sugárzott. Biztatóan megfogta a kezem, és azt mondta: „Nincs mitől félni! Meglátod, hogy egy olyan kulcsot adok a kezedbe, amely a tudomány kapuját nyitja. Csak rajtad áll, hogy bemész-e rajta vagy sem.” S valóban: a tanító néni megmutatta azt, hogy van egy másik világ is, a betűk és a számok bonyolult világa. Köszönettel tartozom neki, hogy a kezembe adta azt a felbecsülhetetlen értékű kulcsot, amelynek segítségével egy új világot fedeztem fel. Megtanultam tőle, hogy az ember legnagyobb erénye a türelem, a becsület és a kitartó munka, ugyanis munka nélkül nincs eredmény. Eredménye és igazi elégedettsége csak akkor lehet egy embernek, ha áldozatot hoz a munkája érdekében. Mielőtt elbúcsúzott volna tőlünk, Mária néni csak annyit mondott útravalóul: mindig harcoljunk, és sohase adjuk fel az álmainkat. Ez a jelmondat végigkísért az utamon.
Említette, hogy orvos szeretett volna lenni. Mi vezette végül a pedagógusi pályára?
A gyerekkori álmom az volt, hogy orvos leszek, mivel nagyon szerettem gyógyítani a babákat, a barátokkal is mindig orvososdit játszottunk. Ez az álom 13 éves koromban két okból is szertefoszlott. Egyrészt azért, mert észrevettem, hogy valahányszor vért látok, ájulás környékez, és ilyen körülmények között nem lehet orvos valakiből. Másrészt a biológiaórán rájöttem arra, hogy az ember anatómiája nem is olyan egyszerű, amilyennek gondoltam, és vannak dolgok, amiket nem tudtam és mai napig sem tudok elviselni. Miután az álmom szertefoszlott, úgy döntöttem, hogy biológiatanár leszek, mivel imádtam ezt a tantárgyat, és azzal az elhatározással kezdtem a 8. osztályt, hogy megvalósítom ezt az álmot. Eldöntöttem, hogy a középiskolát mindenképpen magyar tannyelvű iskolában kezdem a Nagyenyeden levő Bethlen Gábor Kollégiumban, biológia–kémia szakon, de a sors vagy inkább édesanyám közbeszólt, és így, utolsó pillanatban, édesanyám kérésére felvételiztem a tanító- és óvóképző szakra.
Milyenek voltak az első tapasztalatok Nagyenyeden?
Fájó szívvel kezdtem meg tanulmányaimat a tanító- és óvóképző szakon. Az első hónapokban egyáltalán nem tetszett, ezért eldöntöttem, hogy év végén átiratkozom a biológia–kémia szakra. De ahogy telt-múlt az idő, és jobban megismertem az óvoda és a kisiskola környezetét, kezdtem megszeretni. Betekintést nyertem az óvónők és tanítók világába, és felfedeztem azt, hogy nem is olyan egyszerű az oktatás. Rengeteg felkészülésre és munkára van szükség még a legegyszerűbb tevékenység megvalósításához is. Akkor láttam igazán a kulisszák mögé, és rájöttem arra, hogy nagyon bátor és talpraesett ember kell legyen a pedagógus, és az a legfontosabb, hogy kommunikálni tudjon a gyerekekkel. Ekkor jöttem rá, hogy a tanítás nem egyszerű mesterség, hanem hivatás.
Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának román nyelv és irodalom, illetve magyar nyelv és irodalom szakán végezte az egyetemi tanulmányait. Mit sikerült hasznosítania az ott szerzett tudásból?
Azért választottam ezt a két nyelvet, mert továbbra is az anyanyelvemen akartam folytatni a tanulmányaimat, és a román nyelv is nagyon tetszett. Sikerült jobban megismernem e két nyelv irodalmát és nyelvtanát, viszont nagyon kevés olyan információt szereztem, amit fel lehet használni általános iskolai vagy középiskolai szinten. Úgy érzem, hogy az egyetemen szerzett rengeteg információnak körülbelül a 10–15%-a hasznosítható a tanórákon.
Óvónőként, tanítónőként vagy tanárként kezdte a pályafutását?
A pályafutásomat 2012 őszén kezdtem magyartanárként a torockói Sebes Pál Gimnáziumban. Legelső napom nagyon érdekes volt, hiszen csak két osztályba tudtam bemenni, az ötödikbe és a nyolcadikba. Bevallom őszintén, izgultam egy kicsit, mivel új hellyel és új emberekkel ismerkedtem meg. És féltem attól, hogy kudarcot vallok, nem találom meg közös hangot a gyerekekkel. Az ötödik osztályba mentem be először, mivel engem bíztak meg azzal, hogy legyek az osztályfőnökük. A gyerekek nem voltak hajlandók beszélgetni, ezért úgy döntöttem, hogy ismerkedős játékkal kezdjük a tanévet. Ők nevettek ezen, hiszen már nem dedósok, ahogy ők fogalmaztak, de végül feloldódtak és nagyon élvezték. Az óra végén megjegyezték, hogy nagyon tetszett nekik ez a kötetlen játék. Utána mindegyik tanóra elejére vagy végére beillesztettünk egy-egy, az adott témának megfelelő játékot. Az ötödik osztály után a nyolcadik osztályra került a sor. Beléptem az ajtón, és megdöbbentem, amikor megláttam őket. Csak fiúk voltak, és mindannyian magasabbak, mint én. Úgy éreztem magam, mint egy törpe az óriások földjén. A sokk abban a pillanatban elmúlt, amikor megláttam, hogy mindannyian érdeklődő pillantásokkal néznek rám. Bemutatkoztam nekik, és természetesen velük is megkockáztattam egy ismerkedős játékot. A fiúk szívesen fogadták, nem nevettek, sőt örültek neki, mivel ebben a korban ritkán kerül erre sor. Visszatekintve úgy érzem, hogy sikerült felkeltenem a gyerekek figyelmét, mert olyan módszereket használtam, amelyekre nem számítottak.
Ön szerint mitől lesz sikeres a pedagógusi munka?
A siker főként a pedagógus személyiségétől és sokszínűségétől függ. Ahhoz, hogy sikeres legyen az oktatási-nevelési folyamat, mindenekelőtt szeretetre és kommunikációra van szükség, ezek az alappillérei mindennek. Arra törekszem, hogy a gyerekek partnert lássanak bennem, olyan személyt, aki együttműködik velük, egy olyan barátot, aki bármikor szívesen meghallgatja, és hasznos tanácsokkal látja el őket.
Mikor és hogyan került Temesvárra? Milyennek tűnt a város?
2016 őszén kerültem Temesvárra, ugyanis régi osztálytársnőm és kedves barátnőm, Köntös Kinga ismét felkeresett a nyár folyamán, hogy jönnék-e Temesvárra óvónőnek. Azért mondom, hogy ismét, mert korábban is megkeresett, de akkor nemet mondtam. Ez alkalommal pedig azért adtam pozitív választ, mert lezártam egy ciklust, elballagott az osztályom, változásra volt szükségem. Nagy reményekkel, új erővel jöttem, és lenyűgözött a város. Annak ellenére, hogy nagyváros, csendesnek, nyugodtnak tűnik számomra, a parkjai meg az otthonomra emlékeztetnek. Csodálatos város, amelyben szabadnak érzem magam.
Hogyan jellemezné a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum szellemiségét?
Már két éve vagyok a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum pedagógusi csapatának a tagja. Számunkra fontos a gyerek személyiségének harmonikus és sokoldalú fejlesztése. Iskolánk arra törekszik, hogy a tárgyi tudás mellett az erkölcsi és vallásos nevelésnek is kellő figyelmet szenteljen, mivel a fő célunk emberséges embert nevelni.
Nemrég voltam egy képzésen, ahol egy kislány elmesélte, hogy szerinte mit jelent szófogadónak lenni az iskolában. Az ő elképzelése szerint egyenes háttal, mozdulatlanul kell ülni a padban, miközben egyetlen pontra, vagyis a tanítóra figyelsz. Ön szerint is így viselkednek a szófogadó gyerekek?
Szerintem szófogadónak lenni egy tanórán nem azt jelenti, hogy úgy ülj a padban, mint egy fa. Valóban, sok pedagógus elvárja, hogy a gyerek figyelme csakis rá irányuljon és semmi másra. Szerintem csak akkor tud igazán szófogadó lenni egy gyerek a tanórán, ha a pedagógus is figyel rá, és úgy érzi, hogy ő is fontos része a tanulási-tanítási folyamatnak.
A tanórák alatt mennyire lehet ráhangolódni a gyerekek egyéniségére? Arra, hogy mi vonzza őket igazán…
Mivel a tanítási-tanulási folyamat középpontjában a gyerek áll, a pedagógus egyik fő feladata, hogy figyeljen a gyerekekre munka közben, ami kisebb létszámú csoportnál jóval egyszerűbb. A gyerekek egyénisége természetesen minden egyes tevékenységkor megnyilvánul, hisz mindegyiknek sajátos felfogása és elképzelése van egy adott témával kapcsolatban. A véleménynyilvánítás, a saját nézőpont érvényesítése, a viselkedés mind-mind olyan sajátos apró jelek, amelyek a gyerek egyéniségére utalnak.
Tegyük fel, hogy szavalóverseny előtt áll valamelyik tanítványa. Hogyan lehet felkészíteni őt az esetleges csalódásra? Arra, hogy nem mindegyik résztvevőből lesz első, második vagy harmadik helyezett…
Úgy gondolom, hogy az embereket, legyen az gyerek vagy felnőtt, nehezen lehet felkészíteni egy esetleges kudarcra, csalódásra. De az illető személyisége is fontos szerepet játszik ebben, hisz van, aki könnyebben, van, aki nehezebben dolgoz fel egy esetleges csalódást. Egy verseny előtt nagyon fontos, hogy ne sértsük meg és ne romboljuk le a gyerek önbizalmát. A felkészítés során többször ki kell hangsúlyozni, hogy a részvétel és nem a nyeremény a fontos. Ilyenkor megmagyarázom a gyereknek, hogy ő is részese lehet az eseménynek, új emberekkel ismerkedhet meg, és a végeredménytől függetlenül büszke leszek rá. A gyereknek azt kell éreznie, hogy ő akkor is fontos a közössége számára, ha nem ér el kitűnő helyezést.
A szülőkről sem feledkezhetünk meg… Mi kell ahhoz, hogy a lehető legjobb kapcsolat alakuljon ki az óvónő/tanító, illetve a szülők között?
A tanítási, oktatási, nevelési folyamat akkor lesz valóban sikeres, ha a pedagógus és a szülő együttműködik. Kapcsolatuk azoknak a felnőtteknek az egyenrangú szövetsége, akik egymást kiegészítve, felelősen fáradoznak a gyerekek sokoldalú fejlesztése érdekében. Összefogásuk, valamint együttműködésük az egyik legfontosabb tényező az oktatási, nevelési folyamat során; rendszeres találkozókra és kommunikációra van szükség. A szülőkkel való kapcsolat csak akkor működik, ha bizalomra, elfogadásra, nyíltságra, őszinteségre és jóindulatra épül. A gyerekkel kapcsolatos problémák esetén nyitottak kell legyenek egymás érveire, és közösen kell keressék a legjobb megoldást.
Mivel foglalkozik a szabadidejében?
Szabadidőm legnagyobb részét olvasással töltöm, de nagyon szeretek kirándulni és a természetben sétálni.
Mit vár a következő tanévtől? Ha jól tudom, előkészítősöket fog tanítani.
Izgatottan várom az új tanévet, mert új kihívást jelent számomra; ismeretlen helyzettel fogok szembenézni. Eltöprengtem azon, milyen lehet ez az előkészítő–negyedik osztályos szakasz, hiszen az óvodás és az 5–8. osztályos szakaszokat már ismerem. Az ismeretlenbe lépek, de nem félek a jövőtől, mert tudom, hogy mit akarok. Azt akarom, hogy a jövendőbeli kisdiákjaim egy olyan környezetben töltsék a napjaikat, amelyben otthon érzik magukat, ahova szívesen járnak, sokat játszanak, és új ismereteket sajátítanak el. Határozott célom, hogy egy olyan kis közösséget építsünk fel, amely barátságra, szeretetre, kommunikációra és egyetértésre épül. Remélem, Isten segítségével mindez sikerülni fog.
Farkas-Ráduly Melánia