Sokszor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy tényleg jól döntöttünk-e pályaválasztáskor, és valóban ez az út az, amin járnunk kell? Más esetekben viszont ezt meg sem lehet kérdőjelezni, hiszen látod, és el is ámulsz azon, hogy valaki mekkora mértékű szeretettel végzi a munkáját. Ilyen Tamási Emese tanító néni, a Bartók Béla Elméleti Líceum pedagógusa is, hiszen a vele való beszélgetés után egyértelműen úgy éreztem, hogy hatalmas türelemmel és kitartással foglalkozik a gyermekekkel. Mindegyikben külön-külön egy értéket lát, és törekszik arra, hogy minél több esetben hozzájáruljon ezeknek a lelki értékeknek a felfedezéséhez és kiemeléséhez. Csodálatra méltó, hogy mennyire szereti a munkáját, és elsősorban a gyerekeket, akiknek hiszem, hogy számtalan örökké tartó emléket szerzett példaértékű viselkedésén keresztül.
Először azt kérném, hogy meséljen kicsit magáról. Hogyan került Temesvárra és minek köszönhetően választotta a tanítói pályát?
Temesváron születtem, itt is nevelkedtem. Az első nyolc osztályt a temesvári 1-es számú Általános Iskolában kezdtem, majd a rendszerváltás után bejutottam a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjébe, ahol 1995-ben érettségiztem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy enyedi diák voltam, hiszen az ott töltött évek nagy mértékben meghatározták az életről szóló elképzeléseim, és megtanították a hivatásomhoz szükséges alázatot. Nagyon jó tanáraim voltak. Hála és köszönet mindazért, amit az alma materben emberség és hivatástudat terén megtanulhattam.
A tanítóképző elvégzése után Dettára kerültem, ahol összevont osztályban tanítottam hét évig, majd 2002-től kezdve visszatérhettem immár tanítóként régi iskolámba, a Pipos-akadémiára, ahogy régen nevezték. 2010-ben összevonták a magyar tannyelvű iskolákat, és a Bartók Béla Elméleti Líceumba kerültem. Kedves és befogadó közösség várt itt, és kezdettől fogva úgy éreztem, hogy otthonra találok ebben az iskolában. Most is nagyon jól érzem magam ebben a közösségben. Tevékeny és kreatív kollégáim vannak, tele jóérzéssel, nemes szándékkal, gyermekszeretettel. Azt gondolom, ahhoz, hogy egy iskola sikeres legyen, minderre szükség van.
Említette, hogy büszke arra, hogy enyedi diák volt. Volt-e esetleg egy olyan pedagógus, aki inspirálta Önt a tanítói munkában, és akinek az értékrendjét képviselte a továbbiakban?
Igen! Amint említettem, ott szippantottam magamba nemcsak a tudást, hanem az érzelmi hozzáállást is mindahhoz amit a tanítói hivatás megkíván. Tomai Gyöngyi tanítónő volt a példaképem, nála gyakorlatoztam úgy, hogy külön kértem az osztályfőnökömtől, hogy ott gyakorlatozhassak, hiszen benne láttam azt a tanítót, amilyen én is szerettem volna lenni. A magyarázatai nagyon pontosak, lényegretörőek voltak. Bár a forradalom után nagyon sok újító módszert még nem ismert a romániai módszertan, benne láttam a nyitottságot az újítás felé, széles látókörű volt, újszerű módszereket vezetett be a tanítási órákon. Ugyanakkor azért is tiszteltem, mert túllátott azon a munkán, ami az osztályteremben folyik, és nagyon sok iskolán kívüli tevékenységet folytatott. Tanítóképzősként én is az általa vezetett színjátszó csoportba jártam. Színvonalas színdarabokat mutattunk be diákoknak és felnőtteknek egyaránt. Már akkor éreztem, hogy egyénisége elragadott, és az ő példáját kell követnem. Remélem, hogyha engem látna most, akkor büszke lenne a tanítványára.
Milyen iskolán kívüli tevékenységekbe kapcsolódott be, illetve Ön szerint miért fontosak ezek a gyermekek számára?
Én nagyon hiszek az iskolán kívüli tevékenységek nevelő jellegében, hiszen itt az iskolában az elsődleges hangsúly a tanításon van. Természetesen, a tanórán is folyamatosan neveljük a gyermekeket. Amikor a gyerekek kötetlen tevékenységeken vesznek részt és nincsenek megszabva a tanóra keretei, akkor egy másik arcuk is felszínre kerül. Játék közben a bátortalannak alkalma adódik a sikerélményre, a túlbuzgó szerephez juthat, ha kivárja sorát, mindenki tanul valamit viselkedésből. Ilyenkor megjelennek a kis vadhajtások is, amelyeket lenyesegetünk és a jó példát kiemeljük. A jelenlegi osztályommal több iskolán kívüli tevékenységet is szerveztem, de ugyanolyan fontosnak tartom azt is, hogy iskolai szintű tevékenységeket is folytassak.
Egyesületünk, az Eszterlánc Kulturális Egyesület, amelynek elnöke vagyok, öt néptánccsoportot támogat, ahol összesen 130 gyermek táncol. Csodálatos világ ez, és én nagyon hiszek a népi kultúra által biztosított tiszta világban. Hiszem, hogy a mai rohanó világban, amely sok jót, de kevésbé jót is kínál, a népi kultúra tisztasága megerősíti az identitástudatot, hogy magyarnak lenni jó és érdemes, és büszkén kell vállalni magyarságunk, másrészt pedig a gyerekek megtanulnak egymáshoz úgy viszonyulni, ahogy egy igazi demokratikus közösségben és társadalomban szükséges. Többszintűek a törekvéseink, nem csak néptáncolunk, a táncon túl sokkal több van.
Ön szerint miért fontos egy szórvány magyar közösségben az, hogy a hagyományokat megőrizzék?
A néptáncon kívül népi szokásokat is tanulunk. Tanuljuk az őseink hagyományait, megismerjük, hogy milyen volt a régi nehéz világban is megmaradni embernek, megtalálni a megélhetéshez szükséges legmegfelelőbb megoldást. A múlt tapasztalatai erőt és bölcsességet kell adjanak a mai ember számára. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a szórványban, ahol egyrészt kevesen vagyunk, másrészt nagyon sokféle hatás ér bennünket, nagyon könnyen fennáll annak a veszélye, hogy beolvadjunk. Mindaz a hatás és érték, ami kisgyermekkortól megérint, mind hozzájárul ahhoz, hogy a magyar identitástudat megerősödjön bennük, és hiszem azt, hogy a beolvadási folyamatnak ez, ha nem is megállítója, de legalább lelassítója kell legyen.
Visszatérve a tanítói tevékenységre, Ön szerint mi lenne egy jó tanító legfőbb tulajdonsága, milyen kellene legyen egy jó tanító?
Pályafutásom során többször felmerült bennem ez a gondolat. Szerintem egy tanító attól jó, ha képes arra, hogy lehajoljon a gyermekhez, és felemelje őt a szívéhez. A lehajolás nem azt jelenti, hogy megreked valahol, hanem hogy megtalálja a gyermekhez vezető utat, megérti őt, bizonyos szinten azonosul a gondolataival. Mert onnan kezdve, hogy a gyermek megszereti a tanítóját és bizalmat érez iránta, vagyis a tanítónak sikerül a szívéhez felemelni a gyermeket, onnantól kezdve határtalan a közös útjuk, és úgy sikerül majd együtt tanulni, fejlődni.
Én is minden generáció által fejlődök, tehát nem csak ők tanulnak tőlem, hanem én is rengeteget tanulok a gyermekektől.
Ugyanakkor hiszek a család, az iskola és az egyház közreműködésében. Nagyon szorosan kell kapcsolódjanak egymáshoz a gyereknevelés terén. Igazából ezek szoros összefonódása a sikeres gyereknevelés alappillérei.
Mi az, amit egy tanító tanulhat a tanítványaitól?
Lelki tisztaságot. A gyermeki őszinteség egy csodálatos tulajdonság. Sajnos, ahogy növünk, ez kicsit elhalványul, de látva bennük az őszinte tekintetet, a kíváncsiságot, a nyitottságot, mindig úgy érzem, hogy ilyennek kellene maradnunk nekünk, felnőtteknek is. Ugyanakkor a játékosságot is megtanulom tőlük, az őszinte, feltételek nélküli szeretetet. Hogy egyszerűen csak szeretlek: nem azért, amilyen vagy, hanem azért, mert vagy.
A gyerekek nagyon-nagyon különböző személyiségűek. Miért fontos az, hogy egy tanító alkalmazkodni tudjon külön-külön minden gyermekhez?
Ez nagyon fontos, hiszen minden gyermek egy külön világ, úgy ahogy a felnőttek is. Az ő fejlődésük összefügg mindazzal, amilyen példát mutatunk mi, felnőttek nekik, amilyen hatások érik, ezért a szülő és a tanító is felelősségteljes minta kell legyen.
Gárdonyi Géza szavaival élve, én lámpás szeretnék lenni az ő életükben, hogy világítsak és utat mutassak, de a saját útjukat nekik kell megtalálniuk. Minden gyermekhez a saját nyelvén, a saját értékei alapján kell szóljak, és azt az értéket találjam meg benne, amit fejleszteni kell. Nem az a lényeg, hogy mindenki éltanuló legyen, hanem az a fontos, hogy amit csinál, azt tiszta szívből, szeretve végezze. Ne legyen rákényszerítve valamire, hanem a saját útját járja felnőttkorában.
Minden generáció más. Igazából nekünk, pedagógusoknak kell megújulnunk. A mai világban azt hiszem, hogy a pedagógus újra és újra meg kell újuljon minden generáció által. A mi feladatunk az, hogy megértsük az új generáció kéréseit és megtaláljuk a legmegfelelőbb módszereket a közös munkához.
Tanítói pályafutása alatt volt-e olyan pillanat vagy emlék, amit kiemelne, és amit sosem fog elfelejteni, ami különösen fontos volt Önnek?
Talán az egyik legemlékezetesebb napom az volt, amikor először léptem be a tanterembe. Már hetekkel azelőtt izgultam, mert tudtam, hogy előttem egy idős tanító néni tanított, akit az egész város tisztelt. Felmerült bennem a kétely, hogy engem vajon fognak-e szeretni a gyermekek és tisztelni a szülők? Megbíznak bennem a szülők annyira, hogy elfogadják mindazt, amit én a gyerekeikkel szeretnék végezni?
Tisztán és világosan megmaradt az emlékezetemben az, amikor bementem az osztályba, és megláttam a gyermekek szelíd tekintetét. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy igen, nekem ez a hivatásom, jól választottam, tanító akarok lenni. Ez az érzés azóta sem változott.
Ön szerint miért fontos a temesvári gyerekeknek anyanyelven tanulni?
Az nem lehet kérdés, hogy miért jó a temesvári gyereknek anyanyelven tanulni, ez egy természetes, magától értetődő dolog kell legyen, hogy itt jó magyarként élni.
Tudjuk azt a Bánságról, hogy több nemzetiség él nagyon jó barátságban egymással. Hiszem azt, hogy a Bánság, azon belül Temesvár sokszínűségében és változatos kultúrájában a magyarok nagyon lényeges színfoltot képeznek. Úgy érzem, hogy nekünk most, a jelenben kell feltétlenül megmaradnunk, és nem csak megmaradnunk, hanem az elkövetkező generációkat úgy kell neveljük, hogy ők is akarjanak megmaradni magyarnak. Kettős feladatunk van: tennünk kell a mi megmaradásunkért, és gondoskodnunk kell arról, hogy az utódainknak is érdemes legyen magyarnak lenni. Ebben az iskola megválasztása, az anyanyelven való tanulás nagyon fontos tényező.
Bîtoancă Diana