Töltődik…

Szabó Ferenc – „Számtalan szép emlék van, ami a bokrétás mozgalommal hozható összefüggésbe”

Share

A temesvári Bokréta néptánc- és citeraegyüttes hosszú múltja mögött rengeteg gyakorlás, számtalan hétvégi táncpróba, sok edzőtábor, több száz gyerek és fiatal tánc iránti szeretete, de elsősorban Szabó Ferenc csoportvezető kitartó munkája áll. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy mennyi apró részletnek kell a helyére kerülnie ahhoz, hogy a néptáncosok fellépései tartani tudják azt a minőségi színvonalat, amit a közönség már megszokhatott részükről. Ugyanakkor fontos az is, hogy a gyermekek megismerjék nemzetük szokásait. „Ha valahol szükség van erre, akkor a szórvány vidéken mindenképpen, ugyanis az identitás megerősítése talán itt a legnagyobb feladat” – állítja a Bokréta lelkes csoportvezetője. És valóban, talán a közönség biztatása és elégedettsége az egyik legjobb visszajelzés azt illetően, hogy a néptáncosok munkája és tevékenysége nagyon értékes közösségünkre nézve.

46468088_2029341797160028_1000937859135307776_n

Idén ünnepelte a Bokréta a huszadik születésnapját. El tudná mesélni a tánccsoport rövid történetét? Hogyan alakult, kik voltak a kezdeményezők?

Elsősorban azt szeretném elmondani, hogy ennek a húsz évnek az eleje pont az a húsz év. Valamit könnyű létrehozni, ahogy egy barátságot is könnyű megkötni, de nehéz utána ápolni és megtartani. Azt látom, hogy a Bokréta tevékenységének legerősebb pontja az, hogy húsz éve töretlenül és sikeresen működik. Szinte megalakulása óta a táncoló gyerekek száma mindig száz felett volt, és ez már önmagáért beszél. Indíték nem létezett. Ezelőtt húsz évvel volt egy jó kis osztályom, amelyikkel elkezdtünk táncolni, de még nem tudtuk, hogy mire jutunk. A véletlen hozta, hogy ebben az időszakban ismerkedtünk meg a Szeged Táncegyüttes munkatársaival, nevesen Berci bácsival, aki egy Végváron tartott intenzív táncpróbán meggyőzött bennünket arról, hogy melyik a helyes út. Onnantól kezdve már tudatosan kezdtünk építkezni, és tudatosan kerestük a tiszta forrásból jövő táncanyagot. A kezdetektől úgy éreztem, hogy erre szükség van. Először, ha úgy fogalmazhatok, az iskolán belül hiánypótlásként képzeltem én ezt el, hisz akkoriban már több mint tíz éve a Bartókban tanítottam, és ilyen jellegű tevékenység nem volt. Semmi, ami népi hagyományokat valamilyen szinten fellelt volna. Sem hangszertanítás, sem tánc, és úgy gondoltam, hogy ez egy hiányzó része az iskolai tevékenységnek, és ha meglesz, akkor egy szép színfoltja lesz. Szerencsére azóta annyira népszerűvé vált, hogy jelen pillanatban a Bartókba járó diákoknak több mint fele néptáncol. Nem gondolnám, hogy van még egy olyan iskola Romániában, ahol a diákok több mint fele valamilyen néptánccsoport tagja.

43368932_540228879738403_1792644247552262144_nMilyen többletet jelent az Ön életében, hogy a bokrétásokkal foglalkozhat?

Azt magamban döntöttem el, hogy foglalkozni fogok ezzel, hisz ez a mai napig sem függ senkitől, csak tőlem és a csapattól, akivel együtt dolgozunk. Egy biztos, hogy az életem részévé vált, és ez olyan mint egy hínár, jó értelembe véve: ebből már kijönni nem lehet. Nem is akarok kijönni belőle, hisz látom a mindennapokban és az ünnepnapokon is, hogy a gyerekeknek ez mekkora pluszt jelent. Már Temesvár-szerte a felnőttek, a közönség és a magyar közösség részéről is jogos igény az, hogy minden alkalommal a néptánccsoportok ott vannak, bármilyen összejövetel van, nem okvetlen magyar, de városi rendezvényeken is. Tehát az, hogy plusz vagy nem plusz, azt nem tudom, de az életemnek a részét képezi, az biztos. Olyannyira, hogy ezt nem egyedül végeztem már kezdetektől sem, hanem az egész család összefogott. A viseleteket a feleségem segítségével az anyósom varrta, ők csinálták a 90%-át, és az nem kevés darab. Húsz év alatt azért volt néhány táncrendünk, és mindegyiknek külön-külön viselet készül a gyerekek számára, különböző méretekben. Ha számokról beszélnénk: szerintem több ezer darab ruha van, és most nem csak viseletre értve, hanem a kiegészítőkre is. Számszerűen biztos több mint ezer darab van a raktárunkon, meg a gyerekeknél. Másrészt az utóbbi években a nagyobbik lányommal, Nórával dolgozunk. Ő a csoport művészeti vezetője, mert a középiskolát Nyíregyházán végezte a művészeti iskolában néptánc szakon, utána pedig Budapesten a Balett- és Táncművészeti Főiskolán végzett, tehát ő szakképzett tánctanár, így teljesen visszatért a családi vállalkozás jellege, bár ez nem az. Ezt inkább úgy tréfásan jegyzem meg, hogy családi vállalkozás. Egy biztos, hogy az egész családunk vakációja és hétvégéje attól függ, hogy most van próba vagy nincs, vagy van fellépés, nincs fellépés, van tábor, nincs tábor. Mindent ehhez igazítunk, hogy nyáron is merre megyünk, mikor szervezzük meg a cite43099042_538661076561850_4903543765043511296_nratábort vagy a tánctábort. Motivál bennünket a siker, motivál bennünket, hogy annyi ember támogat, és nem utolsó sorban azt látom, hogy a gyerekek szemszögéből nem mindegy, hogy milyen tevékenységen vesznek részt. Én a néptáncot az egyik legjobb kiegészítő tevékenységnek látom, bár nem kiegészítő tevékenység, mert nevezhetjük ezt másképp is. Mindenképpen nagyon komplex, mert a gyerekek, amellett hogy mozognak, nem akárhogy mozognak, hanem finom mozgást tanulnak, megtanulják a Kárpát-medence különböző tájegységeinek a táncait, a zenéjét, rálátásuk lesz a szokásvilágra, tehát ez egy nagyon kerek és összetett dolog.

Jelenleg hány tagja van a csoportnak, illetve milyen csoportok működnek a Bokrétán belül?

Épp most volt népszámlálás a húszéves ünnepség kapcsán: 136 gyereket számoltunk össze. Jelen pillanatban a javarésze kisiskolás, ami azért nagyon jó, mert az utánpótlás biztosított. Öt korcsoportban táncolnak: van egy óvodás csoport, két elemista csoport, van egy gimnazista csoport, és van a Nagybokréta, ahol licisták táncolnak, illetve néhány gyermek már végzett. Azért jó, hogy sok kisgyermek van, mert van egy természetes lemorzsolódás az évek folyamán, aminek eleinte nem örültem. Most sem örülök, de el tudom fogadni. Nagyon sok gyermek és licista diák egyéb tevékenységet is végez, és gyakran nem összeegyeztethető ezzel a dologgal, mert azért ez sok időt és munkát igényel a gyerekek részéről. Mint ahogy említettem, a hétvégi próbákon, a fellépéseken is ott kell lenni, tehát nem lehet az, hogy nem akarok és nem jövök, mert ezzel a csapatot gyengíti valaki, a párját otthagyja. Ez felelősséggel jár. Másrészt pedig lehet rájönnek időközben, hogy nem ez kell nekik. Nem volt egységes ez a lemorzsolódás, ami jelentkezett néha-néha. Volt olyan tánccsoport, akik közül egy sem hagyta el 12. osztály végéig a csoportot. Én azt gondolom, hogy aki csak néhány évig is részt vett 43178858_538661069895184_3807528086027632640_nebben a mozgalomban, kicsit másképp tekint a világra. Ezek a gyerekek, fiatalok magabiztosabbak, van kiállásuk, a színpadon nőttek fel, a másik pedig az, hogy természetesnek veszik a fiú-lány kapcsolatot. Abban, hogy megfogom a kezét, vagy megfogom a derekát, nincs semmi ciki, és úgy gondolom, hogy a mai világban ez egy nagyon egészséges példa.

Mi az az élmény a bokrétás pályafutása alatt, amit sosem fog elfelejteni?

Hát ebből rengeteg van, nem tudnék hirtelen kiemelni valamit. Nagyon sok szép nyári emlék van, amikor különböző helyeken, különböző településeken tartottuk az edzőtáborokat. Volt olyan, hogy Horvátországba mentünk, volt, hogy a Balaton környékén táboroztunk. Nagyon szép emlékek fűznek például Vésztőhöz, ahová évekig jártunk, és úgy jártunk oda, mintha hazamentünk volna, ugyanis Vésztőn az akkori táborszervezők, a Juhász házaspár nagyon nagy jószívvel támogatta a külföldi gyerekeket, külföldi csoportokat. Sok éven keresztül kedvezményezettjei voltunk ennek a tábornak, és nagyon sok értékes embert ismertünk meg, illetve nagyon sok barátság is kötődött. Többek között ott találkoztunk Kallós Zoltánnal, aki sajnos ugye nem olyan régen távozott el közülünk, de ott ismertük meg Budai Ilona népdalénekest is, akivel azóta is jó kapcsolatban vagyunk. Ott ismertük meg Széles András citeraművészt, akivel együtt dolgoztunk, de nem utolsó sorban ott ismerkedtünk meg Jeremiás Lajossal, aki évekig a csoport művészeti vezetője volt, Debrecenből járt hozzánk, és Csüllög Edinával, aki a mai napig a citeraoktatás irányítója a csoportban. Nagy szeretettel jár el hozzánk havi rendszerességgel, és irányítja a munkánkat. Ahogy szokták mondani, a szép emlékek megmaradnak, a kevésbé szépek elkopnak, de számtalan szép emlék van, ami a bokrétás mozgalommal hozható összefüggésbe.43191375_538661066561851_454016938411032576_n

Ön szerint fontos az, hogy a gyermek már kis kora óta kapcsolatba lépjen a néptánc művészetével?

Én nem úgy nevezném, hogy néptánc művészete, hanem sokkal inkább úgy érzem, hogy kötelessége minden generációnak újratanulni a saját népének, a saját nemzetének a szokásait. És ezen keresztül ez nagyon könnyen, játékos formában, szinte észrevétlenül megtörténik. Én úgy gondolom, hogy a népi kultúra az alapja minden egyéb kultúrának, és ezzel kell kezdeni.

Ön számára mivel egészíti ki a néptánc a mindennapokat?

Jó a kérdés, hogy a mindennapokat, hisz szinte minden nap találkozom valamilyen formában a gyerekekkel a citerapróbákon, a táncpróbákon. Inkább az a probléma, hogy sokszor úgy érzem, kevés vagyok ehhez, mert túl sok a munka, és azért úgy szeretem, ha mindent látok ami történik. Vannak ugye most már lelkes segítségek, akik járnak a csoportok táncpróbáira. Angela, a feleségem, most az óvodásokkal és a Kismorzsásokkal dolgozik, őket átvette; Vinczeffy Kinga kolléganőm a másik Morzsacsoportban segédkezik; Borbély Anita, három táncosgyereknek az édesanyja most már néhány éve rendszeresen jár a próbákra, de szeretem jómagam is látni, hogy minden alkalommal mi történik ott. Úgy vagyok nyugodt, ha mindent látok és felügyelek.

Hogyan tudja összeegyeztetni a tanítói teendőket azzal, hogy a táncot is felügyeli?

Anélkül el sem tudnám képzelni, és megjegyzem, hogy nagyon jó, hogy iskolában dolgozom, mert azért itt van egy intézményi háttér, bár nem ez a jogi személy, akin keresztül mi pályázunk. Itt az iskola a hátunk mögött, és mivel a gyerekekkel minden nap találkozok, akár el sem lehet lógni a próbáról, vagy nem teheti meg azt, hogy nem jön, mert ha másnap szembekerül velem, akkor csak megkérdezem, hogy hol volt, és akkor el kell számolnia azzal, hogy miért hiányzott. Én úgy gondolom, hogy szinte feltétele a jól működő csoportnak az, hogy a csoportvezető abban az iskolában legyen alkalmazott tanító, tanár, ahonnan a gyerekeknek a zöme táncolni jár. Ez nagyon megkönnyíti a munkát. Láttam ellenpéldát is az évek alatt. Voltak olyan települések a megyében, ahol nem egy tanügyi káder vállalta el ezt, hanem egy másik lelkes személy, és sajnos ez szinte mindenhol bebukott utána, mert nem volt a gyerekekre közvetlen hatása, nem ismerte a programjukat. Mivel itt iskolán belül tudunk egymásról, tudjuk a gyereke43185338_538660009895290_7382923248519872512_nk órarendjét, úgy igazítjuk a próbákat, hogy órarendnek megfelelő legyen, a hétvégéket úgy, hogy ha egyéb tevékenység is van, ne tegyünk egymásnak keresztbe.

Mennyire látja fontosnak a szórvány vidékekre nézve a néphagyományok megőrzését?

Ha valahol szükség van erre, akkor a szórvány vidéken mindenképpen! Az identitás megerősítése talán itt a legnagyobb feladat. Sok a vegyes házasság, sok gyereknek nem lenne egyébként lehetősége rálátni, hogy hogy is volt régen, hogyan öltöztek régen, hogy viselkedtek, és ez nagyon fontos: hogy mulattak, hogy táncoltak, hogy énekeltek. A szórvány vidéken ennek elsősorban nemzetmegtartó és identitásmegőrző szerepe van.

Tapasztalatai alapján hogyan állnak hozzá a néptánchoz azok az emberek, akik nem táncolnak?

Én azt gondolom, hogy az iskola diákjai ezt már pozitívan szemlélik, mivel nagyon sok társuk benne van ebben a történetben. Olyannak, aki nem látta soha, vagy nem találkozott vele, lehet hogy furcsa, ha nem is meséltek neki róla. Itt nálunk úgy gondolom, hogy nagyon kevés az a diák, akinek fogalma sincs arról, hogy mi a néptánc, meg mi az hogy népi kultúra, mert szinte minden osztályban van jó néhány gyerkőc, aki ezt műveli, és akarva, nem akarva, mesélnek egymásnak róla, megnézik egymás fellépését, és ez így van rendben. Egyébként azon, ha egy városi gyermek ezt nem ismeri és furcsán néz rá, amikor a népviseletet felveszi a társa, nincs semmi csodálkoznivaló vagy kivetnivaló ez ellen, ugyanis nem a városon született ez a kultúra, de manapság sajnos már faluhelyen is alig van nyoma. Főleg a bánsági szórványban, ahol alig több mint száz éves telepesfalvak vannak, akik a huszadik század elején igencsak a polgárosodás útjára léptek. Ebből kifolyólag a mai falusiak sem tudják már azt, hogy honnan jöttek, vagy milyen szokást hoztak. Nyilván maradtak meg szokások a városon is. Mi, mondjam inkább úgy, hogy visszaültetjük, de nem a mindennapokban megélve mindezt, hanem sokkal inkább ismeretkiegészítésnek, illetve megtanításának és közvetítésének a szerepét vállaltuk fel. 43639703_540491599712131_6166338435821862912_nAzáltal, hogy a gyerekek ezt megtanulják, ez nekik egy jó dolog. Azáltal, hogy a színpadra mi ezt felvisszük, közvetítjük ezt a kultúrát azok felé, akik nincsenek ebben benne nap mint nap.

Milyen rendezvényeken szokott részt venni a tánccsoport? Van-e ezzel kapcsolatban egy olyan élmény, amit kiemelne?

Megvannak a hagyományos városi rendezvények, ahova mindig eljárunk. Nagyon sokáig a Bánsági Magyar Napok volt a mérföldkő, arra készült el mindig az új koreográfia. Időközben megkezdődött egy másik szép, városi, magyar rendezvény is, a Temesvári Magyar Napok, de jelen vagyunk egyéb városi rendezvényeken is, amit nem magyarok szerveznek, például az Etnikumok Fesztiválja, ugyanakkor az utóbbi években elkezdtünk járni minősítő fesztiválokra. Én sokáig nem akartam ezt bevállalni, hogy versenyezzünk, mert nem azért csináljuk, hogy valakivel összemérjük a tudásunkat, sokkal inkább magunkért. Abban az időszakban, amikor Nóra vette át a csoport művészeti vezetését, volt egy kis hangulati hullámvölgy. Dolgoztunk akkor is, és akkor is volt száz gyerek, de a célok hiányoztak a láthatáron, és Nóra találta ki azt, hogy mi lenne, ha elmennénk valami minősítőre, hogy megnézzük, körülbelül hol tartunk. Így kezdtünk el járni a Szegeden minden tavasszal megszervezésre kerülő Százszorszép Gyermek- és Ifjúsági Néptáncfesztiválra, ahol alkalmanként 60-70 tánccsoport vesz részt, és igencsak magasan képzett szakmai zsűri véleményezi, minősíti, illetve szakmai tanáccsal látja el a résztvevőket. Így kerültünk el első alkalommal, három évvel ezelőtt a nagybokrétásokkal; egy dél-alföldi táncot vittünk, ahol nagy meglepetésünkre és nagy örömünkre arany minősítést kaptunk. Következő évben a nagyokkal és kicsikkel együtt mentünk, a nagyok ismét arany-, a kicsik akkor ezüst minősítést kaptak. Az idén tavasszal pedig a kisbokrétások kalocsai tánca a legmagasabb, kiemelt arany minősítést kapta ezen a fesztiválon. Augusztusban Kolozsváron voltunk az Erdélyi Néptánc Antológián. Erről csak annyit, hogy az antológiákra azokat a csoportokat hívják meg egy gálaműsorra, akiknek abban az éveben a legjobb színpadi produkciói voltak. A jelentkezés úgy történt, hogy filmanyagot küldtünk be a táncokról, a zsűri előzőleg értékelte a filmek alapján a csoportokat, és akit érdemesnek tartottak, azt meghívták. Elmondanám, hogy a harmincvalahány beküldött filmanyagból nyolcat válogattak ki országos szinten. Mi voltunk az egyetlen olyan együttes, ahonnan két csoportot is meghívtak, és nagy elismeréssel beszéltek a teljesítményünkről, nem csak a táncról, hanem arról is, hogy hogy viselkedtek a táncosok, hány szülő kísért el bennünket. Úgy érzem, ez mind azért fontos számukra, hogy megerősítsenek bennünket abban, ahogy dolgozunk, tehát végülis jó úton haladunk, és „hajrá, csak így tovább”. Ezt láttam én mindenfele.

Mit üzenne azoknak az embereknek, akik nem néptáncolnak? Miért lenne jó csatlakozniuk egy tánccsoporthoz?

Az utóbbi időben nagyon sok szülő kérdezte 46670116_1944837565585169_9095810769429200896_nés ismételten kérdezi is, hogy felnőtt csoportot miért nem indítunk. Ennek az oka az időhiány, de most már elkezdtünk beszélni Nórával, hogy lehet érdekes volna egy ilyen „kísérlet” is, annál is inkább, mert sok olyan szülő hozza vissza a gyerekét a csoportba, aki őmaga is táncolt, és azért ők ezt másképp látják. Úgyhogy lehet, hogy hamarosan lesz egy próbálkozás az irányba, hogy felnőtt csoporttal is kezdjünk foglalkozni. És akkor már az is igaz, hogy nem csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is van ez iránti igénye. Meggyőződésem, hogy ez mind azért van, mert minőségi munka folyik, mert az embereknek tetszik. A túlélésünknek a feltétele a minőség itt a szórványban, nem csak a tánccsoportban, hanem az iskolában is, és hála Istennek ezt a minőségi munkát nyomon követhetjük nap mint nap, bármilyen tevékenységben ami az iskolához kötődik.

Horváth Brigitta és Bîtoancă Diana